2014. június 18., szerda

Kínai mese az öregemberről

Professzor – Barátaim, szerintetek mi a legfontosabb emberi tulajdonság a közösség, a társadalom boldogulása szempontjából?
Kapitány – Nincs boldogulás rend nélkül, de ha emberi tulajdonságot kérdezel, én legelőször a műveltségre tudok gondolni. De természetesen mindenkitől nem várhatunk akkora műveltséget, mint a nagyra becsült professzorasszonyé.
Professzor – Nem is szégyen a műveltség, de szerintem ennél fontosabb az értelem. Ez segít behatolni a dolgok mélyére, időben észrevenni a veszélyt, elemezni és tervezni.
Doktor – Magam a kreativitásra szavaznék. Mert nem elég észrevenni a veszélyt, hanem megoldást is kell találni, ha kell olyat, amilyen addig sose volt.
Professzor – És te, Mester, mit tartasz a legfontosabb tulajdonságnak?
Mester – Van egy kedvenc kínai mesém. Hogy válaszoljak az ő segítségével!
Kapitány – Halljuk, bölcsek a mesék!
Mester – Régen történt ez. Idegenek megtámadják az országot, már a főváros alatt vannak. A császár és az udvar a megadáson gondolkozik. Ekkor egy egyszerű öregember állít be a császárhoz. „Igaz, császár, amit beszélnek az emberek, hogy feladnánk magunkat?” – kérdi. „Igaz, válaszolja a császár. Kevés katonánk van, és még kevesebb nyílunk, az ellenség pedig olyan népes, mint a csillagok az égen és minden katonának száz nyila van.” „Adjál nekem, mondja az öregember, 300 katonát, 30 bárkát és 30 bála szénát és én harmadnapra 3 millió nyilat hozok neked.” „Rendben van, de ha nem teljesíted ígéretedet, fejedet veszem!” mondja a császár. Az udvaroncok pedig gúnyolják az öreget: „Szalmából csinál majd nyilat.” A császár megparancsolja, hogy adják az öregembernek, amit kért. És máris türelmetlenül vár, kémeket is küld utána. Beszámolnak neki a kémek: az öreg és a katonák letelepedtek a folyó partján, nem messze az ellenségtől, de heverésznek, esznek, isznak, és nem csinálnak semmit. Másnap ugyanez. A császár kivonul az öreghez és kérdőre vonja, ő meg mondja: „Harmadnapra ígértem a nyilakat, gyere holnap reggel!” Aznap éjjel sűrű köd ereszkedik le a folyóra. Ekkor az öreg megparancsolja a katonáknak, hogy a szalmából tetőt húzzanak a bárkák fölé, aztán beszállnak, és csendesen megközelítik az ellenséges tábort. Adott jelre pedig éktelen lármát kezdenek csapni. Az ellenséges katonák a ködben nem látnak semmit, és ijedtek lövik nyilaikat a szörnyű zaj irányában. A levegő megtelik zizegő nyilakkal, amelyek befúródnak a szalmatetőkbe. Amikor a nyíleső végre alábbhagy, az öreg újabb jelt ad, és a bárkák visszafordulnak saját táboruk felé. Mire reggel a császár sietve kiér hozzájuk, a katonák már sok millió nyilat szedtek ki a szalmatetőkből. A császár meg van rendülve, és elismeréssel szól az öregemberhez: „Megmentetted a hazát. De mond meg csak, honnan tudtad, hogy harmadnapra köd ereszkedik le a folyóra?” Az öreg azt mondja: „Nem elég szeretni hazánkat, ismerni kell annak nyelvét is.” Erre egy udvaronc önérzetesen szól: „Én is tudtam, hogy ma éjjel köd lesz.” Az öreg csöndesen megkérdezi: „És mi hasznát vettük tudományodnak?...”
Professzor – Igen, időben észlelni az igazi veszélyeket, ez a döntő!
Doktor – De mire mentek volna egy kreatív megoldás nélkül?
Mester - Nem tudom, szükséges-e értelmeznem a mesét, de szerintem több lényeges tanulságot szűrhetünk le belőle. Ezek mindhármatokat megerősítik. Először is a legfontosabb tisztán látni a közösséget fenyegető igazi veszedelmet, másodszor teremtő erővel bírni, olyan képességgel, amely új, alternatív, ha kell furfangos megoldást kínál.
Professzor – Mesterségem becsülete is beleszólna: harmadsorban nem kell tolongani, tüsténkedni a császári udvarban…
Kapitány – Így van, kedves barátnőm, de igen fontos a negyedik tanulság is: ha a helyzet úgy hozza, nem lehetünk restek vagy szégyenlősek a császár elé lépni, és felvállalni azt, amire képességeink predesztinálnak.
Mester – Nos, szerintem éppen ez a lényeg. Ezt pedig én úgy nevezném meg, hogy: felelősségtudat, a közösségért érzett felelősségtudat.