Mester – Eutlantiszban
minden gyerek kap az iskolában egy saját tabletet, amelyben benne van minden
tankönyv, minden gyakorló füzet. és az interneten keresztül minden könyv, kép,
mozgókép, zene, tudástár és természetesen játék, ami csak létezik.
Kapitány –
De hát egy gyerek belefullad ebben az információtengerben!
Mester –
Igen, ha segítség nélkül lenne hagyva. De ezekben a tabletekben olyan segítő
áll rendelkezésre a gyerek részére, aki állandóan vigyáz rá. Segít a
keresésben, tanácsot ad, mi neki való és mi még nem, magyarázatokat ad
mindenről, ami nem érthető.
Doktor –
Ezt úgy hívják, hogy virtuális asszisztens, a mesterséges intelligencia
teremtménye. Ez akkor jó, ha én többet tudok parancsolni neki, mint ő nekem.
Mester –
Igazad van. Az efféle teremtmények valóban a társadalom érettségét tükrözik.
Mutasd meg, milyen a mesterséges intelligenciád, megmondom, milyen a
természetes intelligenciád.
Professzor
– Előbb-utóbb nálunk is ez lesz a helyzet, de sajnálatos, hogy ekkora késésben
vagyunk, hiszen ennek sem műszaki, sem pénzügyi akadálya nem lenne. Sőt, ez jóval
gazdaságosabb megoldás mindenki számára. Nem beszélve arról, hogy súlyos
fizikai tehertől szabadítják meg a gyerekeket.
Doktor –
Igen, és ez csak ostoba bürokratáknak lehet közömbös vagy félretehető probléma.
Bűncselekményt követnek el mind, politikusok, iskolavezetők, szülők, amikor nap
mint nap ráadják a kis húszkilós gyerekekre a tízkilós táskát.
Mester – Eutlantiszban egyáltalán nem létezik iskolatáska. Az iskolai tablet is az iskolában marad. Otthon úgyis van tablet is, számítógép is. A diáknak van egy saját internet-fiókja, a dolgait úgy találja otthon, ahogy félbehagyta az iskolában.
Kapitány –
Ez valóban kényelmes, korszerű, rengeteg új lehetőséget teremt a gyerekek
számára… Én mégis sajnálom, hogy nem ismerik meg, nem szokják meg a régi
papírkönyvet, ami a civilizáció egyik legcsodálatosabb találmánya.
Mester –
Nagy veszteség lenne, ha kihagynánk életünkből a könyvet. Az a nagyszerű az
eutlanti rendszerben, hogy egy különleges szerepet biztosít a könyvnek. Minden
évben minden diák egy olvasókönyvet kap. Ezt nagy gonddal állítják össze, nagy
gonddal szerkesztik és tördelik, kivitele is csodaszép. A gyerekek otthon
tartják, olvassák naponta, szeretik – és vigyáznak rá. Az évek során ezek az
olvasókönyvek egy egész kis könyvtárat képeznek, és azt mindenki a legnagyobb
becsben tartja egész életében.
Professzor
– Ez csodálatos hagyomány. Én annyira szerek kézbe venni egy-egy könyvet
gyerekkoromból. Tankönyveimre is emlékszem, olvasókönyveinkre, de hát ilyet hol
talál az ember 20 vagy 50 év elteltével. Egy régi mesekönyvre még ráakadok az
antikváriumban…
Doktor –
Nem tudom, meddig járnak a diákoknak ezek az olvasókönyvek, de mindenképpen ez
olyan könyvtár lesz, amelyet soha az életben nem lehetne megunni. Királyi az
ötlet, támogatom!
Mester –
Az alapiskola tízéves, az odajáró diákoknak országosan egységes olvasókönyv
jár. A közép és felsőfokú iskolákban már helyben szerkesztik és adják ki
ezeket, de semmiképpen nem hagyják ki. A felnőttek részére pedig a könyvkiadók
kínálnak mindig aktuálisan szerkesztett évkönyveket, szigorúan betartva az
egységes szabvány. Így egy idős ember otthonában Az Élet Olvasókönyvtára 70, 80
vagy 100 kötetet tesz ki.
Professzor
– Ezek után meg sem kérdezem, hogy az eutlantiak szeretik-e a könyveket?
Mester –
Nem, azt nem mondanám, hogy ők jobban szeretik a könyveket. Aki nálunk igazán
szereti a könyveket, és ilyenek sokan vannak, legalább annyira szereti, mint az
eutlantiak. A különbség az, hogy ott igenis általánossá vált a könyvszeretet.
Irigylésre méltó. Majd egy külön beszámolóm lesz a könyvek ottani sorsáról.
* * *
