Professzor
– Régen döbbentett meg valami ennyire, mint az a reggeli hír, hogy megszűnt a
Népszabadság. Elsőre nem is fogtam fel az üzenetet, amit egy ismerősöm küldött,
mert ez a két szó valahogy nem akart összeállni egy értelmes mondattá:
„Megszűnt” meg „a Népszabadság”. Amikor pedig végül is fel kellett fogni, nem
bírtam hírnek érezni, hanem valami idétlen, buta tréfának.
Kapitány –
Hasonlóképpen meglepett engem is, de hamar rá kellett jönnöm, hogy olyasmi
következett be, amire számítani kellett. Az pedig, hogy ennyire szent és
érinthetetlennek éreztél egy újságot a mai világban, legalább furcsa. Nem azt
mondták, hogy a Nap aludt ki, hanem egy olyan napilap, amely 26 éve
menthetetlenül zsugorodik. Akkoriban az ország kiemelkedő napilapja volt, és
egymillió példányban jelent meg, mára már kifejezetten kispéldányszámú
réteglap.
Doktor – Mi
az, hogy réteglap? A Népszabadság a szabadelvűek világszínvonalú lapja. És
szabadelvűek, szerencsére, minden rétegben találhatók. A gond vele az volt,
hogy a hatalom, különösen a mai gyalázatos hatalom kemény kritikusa lett. És
ezt a szerepét, küldetését az utóbbi időben félelmetesen jól teljesítette.
Mester –
Én sok mindenben nem értettem egyet a Népszabadsággal, ami valahol bizarr helyzet.
Miért is kellene egyetérteni vagy egyet nem érteni egy újsággal, amikor annak
nem lenne feladata egy ideológiának, világnézetnek a képviselete, hanem a
tárgyszerű korrekt tájékoztatás. A Népszabadság pedig évről évre jobban
kötelezte el magát egyfajta – meglehetősen szélsőséges – liberalizmus mellett,
amelybe kényelmesen belefért a legvadabb antikommunizmus, újabban pedig a
gyűlöletbe hajló ruszofóbia is. Nem vitatom, hogy emellett a szerkesztőségben
sokan hordtak magukban kisebb-nagyobb mértékben egy sajátos baloldaliságot,
szociális érzékenységet, de hát ez a „nyitottság” a liberalizmus régi
sajátossága. Mindezzel együtt szerintem ez volt Magyarország messze legjobb,
sőt, azt merném mondani egyetlen jó napilapja. És ugyanez érvényes a
Népszabadság online változatára. Ezért most magam is lesújtva érzem magamat,
meglopva, megfosztva a napilap-olvasás és az online tájékozódás lehetőségétől.
Ennyiben ez a galád tett egy világra szóló botrány. És ami rosszabb: egy
félelmetes fordulónap a modern magyar történelemben. Nem több és nem kevesebb
történt ma, hogy ezzel a galád merénylettel belöktek egy sötét korszakba.
Doktor –
Mondd úgy: belöktek egy marhavagonba, és ránk csukták az ajtót. Nem arról van
szó, hogy már nem lehetne emigrálni innen, hanem a hatalom megmutatta, hogy
minden eszköz birtokosa, mi saját erőből nem nyithatunk ajtót-ablakot, hogy
friss levegőhöz, fényhez jussunk.
Kapitány –
Kinek használsz ilyen szörnyű képekkel? Nem, nem az 1930-as éveket éljük. Harc
van, kiszorítósdi is van, keményen. Csakhogy egyáltalán nem világos, kinek
vannak nagyobb intellektuális és erőtartalékai. Érzésem szerint a liberális
kaszt kikezdhetetlen pozíciókkal rendelkezik a világban.
Professzor
– Ezzel egyetértek, és így a mi kis ducénknak nincs sok esélye… hosszabb távon…
Ami, valljuk be, rémisztően hangzik nem csak a mi nemzedékünk számára, de
minden ma élő ember számára…
Doktor –
Nincs esélye Európában, de még ránk húzhatja a közeli Ázsiát.
Professzor
– Kedves barátnőm, ilyen sors pillanatokban különösen fontos okosan elemezni a
helyzetet, és keresni a kiutat. Mire jó a nem is burkolt antikommunizmus és
oroszellenesség, hiszen ez legelőször is közös platformra teszi a liberalizmust
és a veszett jobboldalt. Jó, rendben, jelenleg a veszett jobboldal minden
lihegő antikommunizmusával együtt is itt-ott oroszbarát. Én akkor sem lennék
büszke erre a közös vonásra. Ha azzal támadják a kormányzó párt prominenseit,
hogy „Tovarisi, welkam!”, el is megy a kedvem, hogy veletek összefogva
hirdessük, hogy „Non pasaran!” Mert ezek a gengszterek nem tovarisi, hanem szicíliai
maffiózók, a szép régi-új kapitalizmus világából. És azok ellen nem a
liberálisok vállalták az élethalál harcot, hanem az igazi baloldaliak.
Kapitány –
Szomorúan figyelem ezt a vitát, és közben azon gondolkozom: elég csapás ért-e
minket, hogy kijöjjenek belőlünk a fel nem dolgozott sérelmek.
Mester –
Jó dolog megszabadulni a sérelmektől, de még jobb megtalálni a kiutat. És jelen
esetben, ahogy általában is szokott lenni, a konkrét esetet kellene elemezni,
végig gondolni a lehetséges lépéseket. Jelen esetben látjuk, hogy egy rendkívül
gondosan előkészített akció történt. Az embernek egy szabályos déjà vu érzete
támad. Motoros futárok széthordják a leveleket… Mint 2006 szeptember 17-én… És
ezzel elkezdődik valami, ami gondosan elő van készítve… És aminek még nem
látjuk a végét…
Professzor
– A cél viszont annál világosabb: megszüntetni az egyetlen még számottevő
független ellenzéki lapot, amely egyben portál is, a társadalmi nyilvánosság
egyetlen működő tere. Régebben már több kísérlet történt a Népszabadság nyilt megkaparintására.
Bizonyára emlékeztek Csintalan Sándor vásárlási szándékára. Ez eddig egyszer
sem vezetett eredményre, közben a Népszabadság egyre veszélyesebb lett oknyomozásaival.
Kellett most már egy megsemmisítő akció, egy célzott likvidálás, kerül, amibe
kerül alapon. Ha egy ostoba – és a végén elcseszett – referendumra össze tudtak
kaparni 20 milliárdot, a Népszabadság megsemmisítéséért is előteremtik…
Kapitány –
Végül is rendesen adózunk…
Doktor –
De ma este legalább többen végre nyugodtan fognak aludni, piros pöttyöket meg
helikoptereket álmodni…
Mester – A
kérdés az, hogy miképpen menthető meg a társadalom számára a nyilvánosság. És
itt részben a Népszabadság csapatának van hatalmas felelőssége. Eladja-e magát,
vagy csupán lassan-lassan szétszelődik, vagy felőrlődik egy keserves feltámasztási
kínlódásban, vagy kitalál valami csattanós új formát? A szerkesztőség vezetői
is nehéz helyzetben vannak: belebonyolódnak olyan reménytelen tárgyalásokba,
amelyek csak arra jók, hogy valamennyire tompítsák az első reakciók hevességét,
némi reménykeltéssel demoralizálják a riposztkeresést. Persze, az igazi feladat
egy új nyilvánosság felépítése, amely már nem csak a liberális eszmék szócsöve,
hanem az egész társdalomé.