2016. október 9., vasárnap

A Népszabadság kivégzése

Professzor – Régen döbbentett meg valami ennyire, mint az a reggeli hír, hogy megszűnt a Népszabadság. Elsőre nem is fogtam fel az üzenetet, amit egy ismerősöm küldött, mert ez a két szó valahogy nem akart összeállni egy értelmes mondattá: „Megszűnt” meg „a Népszabadság”. Amikor pedig végül is fel kellett fogni, nem bírtam hírnek érezni, hanem valami idétlen, buta tréfának.
Kapitány – Hasonlóképpen meglepett engem is, de hamar rá kellett jönnöm, hogy olyasmi következett be, amire számítani kellett. Az pedig, hogy ennyire szent és érinthetetlennek éreztél egy újságot a mai világban, legalább furcsa. Nem azt mondták, hogy a Nap aludt ki, hanem egy olyan napilap, amely 26 éve menthetetlenül zsugorodik. Akkoriban az ország kiemelkedő napilapja volt, és egymillió példányban jelent meg, mára már kifejezetten kispéldányszámú réteglap.
Doktor – Mi az, hogy réteglap? A Népszabadság a szabadelvűek világszínvonalú lapja. És szabadelvűek, szerencsére, minden rétegben találhatók. A gond vele az volt, hogy a hatalom, különösen a mai gyalázatos hatalom kemény kritikusa lett. És ezt a szerepét, küldetését az utóbbi időben félelmetesen jól teljesítette.
Mester – Én sok mindenben nem értettem egyet a Népszabadsággal, ami valahol bizarr helyzet. Miért is kellene egyetérteni vagy egyet nem érteni egy újsággal, amikor annak nem lenne feladata egy ideológiának, világnézetnek a képviselete, hanem a tárgyszerű korrekt tájékoztatás. A Népszabadság pedig évről évre jobban kötelezte el magát egyfajta – meglehetősen szélsőséges – liberalizmus mellett, amelybe kényelmesen belefért a legvadabb antikommunizmus, újabban pedig a gyűlöletbe hajló ruszofóbia is. Nem vitatom, hogy emellett a szerkesztőségben sokan hordtak magukban kisebb-nagyobb mértékben egy sajátos baloldaliságot, szociális érzékenységet, de hát ez a „nyitottság” a liberalizmus régi sajátossága. Mindezzel együtt szerintem ez volt Magyarország messze legjobb, sőt, azt merném mondani egyetlen jó napilapja. És ugyanez érvényes a Népszabadság online változatára. Ezért most magam is lesújtva érzem magamat, meglopva, megfosztva a napilap-olvasás és az online tájékozódás lehetőségétől. Ennyiben ez a galád tett egy világra szóló botrány. És ami rosszabb: egy félelmetes fordulónap a modern magyar történelemben. Nem több és nem kevesebb történt ma, hogy ezzel a galád merénylettel belöktek egy sötét korszakba.
Doktor – Mondd úgy: belöktek egy marhavagonba, és ránk csukták az ajtót. Nem arról van szó, hogy már nem lehetne emigrálni innen, hanem a hatalom megmutatta, hogy minden eszköz birtokosa, mi saját erőből nem nyithatunk ajtót-ablakot, hogy friss levegőhöz, fényhez jussunk.
Kapitány – Kinek használsz ilyen szörnyű képekkel? Nem, nem az 1930-as éveket éljük. Harc van, kiszorítósdi is van, keményen. Csakhogy egyáltalán nem világos, kinek vannak nagyobb intellektuális és erőtartalékai. Érzésem szerint a liberális kaszt kikezdhetetlen pozíciókkal rendelkezik a világban.
Professzor – Ezzel egyetértek, és így a mi kis ducénknak nincs sok esélye… hosszabb távon… Ami, valljuk be, rémisztően hangzik nem csak a mi nemzedékünk számára, de minden ma élő ember számára…
Doktor – Nincs esélye Európában, de még ránk húzhatja a közeli Ázsiát.
Professzor – Kedves barátnőm, ilyen sors pillanatokban különösen fontos okosan elemezni a helyzetet, és keresni a kiutat. Mire jó a nem is burkolt antikommunizmus és oroszellenesség, hiszen ez legelőször is közös platformra teszi a liberalizmust és a veszett jobboldalt. Jó, rendben, jelenleg a veszett jobboldal minden lihegő antikommunizmusával együtt is itt-ott oroszbarát. Én akkor sem lennék büszke erre a közös vonásra. Ha azzal támadják a kormányzó párt prominenseit, hogy „Tovarisi, welkam!”, el is megy a kedvem, hogy veletek összefogva hirdessük, hogy „Non pasaran!” Mert ezek a gengszterek nem tovarisi, hanem szicíliai maffiózók, a szép régi-új kapitalizmus világából. És azok ellen nem a liberálisok vállalták az élethalál harcot, hanem az igazi baloldaliak.
Kapitány – Szomorúan figyelem ezt a vitát, és közben azon gondolkozom: elég csapás ért-e minket, hogy kijöjjenek belőlünk a fel nem dolgozott sérelmek.
Mester – Jó dolog megszabadulni a sérelmektől, de még jobb megtalálni a kiutat. És jelen esetben, ahogy általában is szokott lenni, a konkrét esetet kellene elemezni, végig gondolni a lehetséges lépéseket. Jelen esetben látjuk, hogy egy rendkívül gondosan előkészített akció történt. Az embernek egy szabályos déjà vu érzete támad. Motoros futárok széthordják a leveleket… Mint 2006 szeptember 17-én… És ezzel elkezdődik valami, ami gondosan elő van készítve… És aminek még nem látjuk a végét…
Professzor – A cél viszont annál világosabb: megszüntetni az egyetlen még számottevő független ellenzéki lapot, amely egyben portál is, a társadalmi nyilvánosság egyetlen működő tere. Régebben már több kísérlet történt a Népszabadság nyilt megkaparintására. Bizonyára emlékeztek Csintalan Sándor vásárlási szándékára. Ez eddig egyszer sem vezetett eredményre, közben a Népszabadság egyre veszélyesebb lett oknyomozásaival. Kellett most már egy megsemmisítő akció, egy célzott likvidálás, kerül, amibe kerül alapon. Ha egy ostoba – és a végén elcseszett – referendumra össze tudtak kaparni 20 milliárdot, a Népszabadság megsemmisítéséért is előteremtik…
Kapitány – Végül is rendesen adózunk…
Doktor – De ma este legalább többen végre nyugodtan fognak aludni, piros pöttyöket meg helikoptereket álmodni…
Mester – A kérdés az, hogy miképpen menthető meg a társadalom számára a nyilvánosság. És itt részben a Népszabadság csapatának van hatalmas felelőssége. Eladja-e magát, vagy csupán lassan-lassan szétszelődik, vagy felőrlődik egy keserves feltámasztási kínlódásban, vagy kitalál valami csattanós új formát? A szerkesztőség vezetői is nehéz helyzetben vannak: belebonyolódnak olyan reménytelen tárgyalásokba, amelyek csak arra jók, hogy valamennyire tompítsák az első reakciók hevességét, némi reménykeltéssel demoralizálják a riposztkeresést. Persze, az igazi feladat egy új nyilvánosság felépítése, amely már nem csak a liberális eszmék szócsöve, hanem az egész társdalomé.