2005. július 9., szombat

A demokráciáról és annak európai modelljéről

Kapitány – Szomorúan figyelem, hogy a demokrácia Európában egyre mélyebb válságba süllyed.
Professzor – Inkább a demokrácia Európában honos modellje van válságban, éspedig krónikus válságban.
Doktor – Láttunk mi már valóságos és mondva csinált válságok szűnni nem akaró mélyülését. A demokrácia pedig szívós és képes a tanulásra.
Mester – Az igazi probléma az, hogy a demokrácia európai modellje akkor is rossz, ha éppen nincs válságban.
Doktor – Mit értesz európai modell alatt?
Mester – A demokrácia sem valami elvont, magából levezethető fogalom. Kritikámban a polgári parlamentáris demokráciára gondolok, úgy ahogy ez hosszú ideje jellemző, különösen Európában. Ebben a modellben a parlament maga választja meg a végrehajtó hatalom letéteményesét, a kormányt. A tragédia az, hogy így a végrehajtó és a törvényhozó hatalom megosztása teljesen formálissá vált. A megtévesztő külsőségekre ügyelnek, de a valóságos hatalommegosztás szemfényvesztés.
Kapitány – Ez összetett folyamat, sok tényező szerencsétlen, bár biztosan nem véletlen összejátszása.
Professzor – Kialakulásában központi tényező a két hatalmi ágnak ez a különleges összenövése, amely a végrehajtó hatalomnak a törvényhozás által életre hívásával kezdődik. De ezt a demokrácia valóságos zsákutcájává a politikai pártok megjelenése és tündöklése teszi. A pártok óriási és nehezen ellenőrizhető hatalomgyakorló szerepre tettek szert, amely összefonja a hatalom két legfontosabb szféráját. Igaz, egy adott időpontban ez csak az akkor többségben, ezért úgymond kormányon lévő pártra vagy éppenséggel pártokra vonatkozik, de ez az összefonás szempontjából nem jelent akadályt… Ennyiben az európai modellt „a nyertes mindent visz”-modellnek is hívhatnánk. A lényeg: az európai modellben a hatalom nem végrehajtó és törvényhozó ágra, hanem kormánytöbbségre és ellenzékre tagolódik.
Kapitány – Az előbbi, mondhatni klasszikus megosztás egy célszerű és ésszerű elvként fogalmazódott meg, amely a nélkül darabolja fel a hatalmat, ezzel megakadályozva annak túlzott és öngerjedő koncentrációját, hogy ezzel funkcionális zavarokat, egyéb hátrányokat okozna. Ezzel szemben az európai modellben megvalósuló megosztás – a felszín alatt cinkos – ellenségekre bontja a hatalmi elitet…
Professzor – Ezáltal sajnos rendszerint a teljes társadalmat…
Kapitány – …de magát a hatalmat a nyertes tábor birtokában, gyakorlatilag hitbizományába adja, éppen hogy annak teljes egészében. Ebben a modellben a parlamenti többség igen szabadon, érdemben senki által nem gátolható módon gyakorolja egyszerre a törvényhozói és a végrehajtó hatalmat, maga döntve a saját maga fölött gyakorolt ellenőrzési funkciók értelmezésének és gyakorlásának kérdéseiben.
Professzor – Igaz, hogy az ellenzék és a társadalom egésze bizonyos ellenőrzési funkciókra képes és ezek gyakorlására saját érdekében maximálisan törekszik. Csakhogy ebben igen könnyű megakadályozni, másrészt az ellenzék nem mindig törekszik érdemi és tárgyilagos, szakmailag igényes ellenőrzésre, hanem egy feltétlen ellenzésre és obstrukcióra.
Doktor – A végrehajtó és a törvényhozó hatalom kölcsönös viszonya mindig is kényes volt. Eszmei értelemben a törvényhozás a felsőbb intézmény, amely megalkotja a törvényeket és ellenőrzi azok végrehajtását. Mégis a végrehajtó hatalom, mint az anyagi források kezelője és az erőszakszervezetek közvetlen irányítója, meghatározó mértékben manipulálja a törvényhozó hatalmat.
Professzor – Ezt azzal tetézi a hagyomány, hogy a végrehajtó hatalom gyakorlatilag monopolizálja a törvényalkotási kezdeményezést. Azaz a végrehajtó hatalom elvben aláveti magát a törvénynek, és azt kiszolgálja, ugyanakkor a gyakorlatban igen aktívan saját elképzelése és érdeke szerint formálja az új törvényeket. Így a törvényhozás csupáncsak – hol előre, hol utólag – szentesíti a végrehajtó hatalom akaratát. Így lesz a végrehajtó hatalomból egy valóságos teljhatalom, a törvényhozásból inkább színház, szemfényvesztés. E hatalommegosztásnak ezt a gyakorlati hajlamát az elfajulásra az európai modell maradéktalanul és lényegében legálisan beteljesíti.
Kapitány – A európai modell hibái között kiemelhetjük a koalíciókötés visszáságait, az elvtelen kompromisszumokat, a választási programok, ígéretek elhagyását. Ezeket szaporítja az igen gyakran adódó minimális többség. Egyébként az európai modell körülményei között annak kártékony jellegének érvényesülése szempontjából a politikai pártok erőviszonya közömbös. Ha a kormánykoalíció jelentős túlsúlyt képvisel, akkor kézenfekvő módon tágulnak önkényes ténykedésének lehetőségei, ha viszont csekély a parlamenti többsége, akkor szigorodik, erőszakossá válik a belső pártfegyelem. Ekkor a parlamentben már nem szuverén képviselők képviselik a társadalmat, hanem fegyelmezett engedelmes pártkatonák. Mindkét szituáció érhet olyan extrém méreteket, amikor – mint jelenleg Európa számos országában (Csehország, Németország), és Magyarországon is – a politikai válságok krónikus kockázatát eredményezi.
Professzor – Nem kisebb gond a politikai élet bekódolt instabilitása, a koalíciók felbomlásának, idő előtti választások állandó veszélye. Beszédes a korreláció, amit felfedezhetünk az elnöki hatalom és az adott állam világpolitikai súlya között: minél inkább van súlya, felelőssége egy államnak, annak végrehajtó hatalma annál inkább megkapja, megszerzi magának a kellő hatékonysághoz szükséges szuverenitást. Ebben kétségtelenül világcsúcstartó Amerika (természetesen most a nyílt diktatúrákat nem vesszük számításba), de figyelemre méltó, hogy atompotenciálját megőrző Oroszország (avagy a világpolitika láthatatlan keze?) sem engedhette meg magának egy gyenge és bizonytalan végrehajtó hatalmat. Ugyanezt a tendenciát látjuk, ha a közép-európai országokat vetjük egybe: Lengyelországban és Romániában erősebb, Magyarországon, Szlovákiában és Bulgáriában gyenge államelnököt látunk.
Kapitány – Létezik-e, lehetséges-e alternatívája a kétségtelenül torz európai modellnek.
Professzor – Komolyan és mélyen kellene elgondolkozni azon, mi szükséges a végrehajtó és a törvényhozó hatalom reális szétválasztásához, azon, hogy létezik-e, lehetséges-e valóban haladó és hatékony alternatívája az európai modellnek.
Mester – Szerintem, első lépésként nem kellene kitalálni semmi forradalmit, mert régóta létezik a világon egy merőben más modell is, éspedig az amerikai, ahol a törvényhozás és a végrehajtó hatalom egyértelműen és markánsan különül el.
Professzor – Minden gyengéje, és az ott is működő pártrendszer ellenére az amerikai modell valóban felmutat figyelemre méltó erényeket.
Kapitány – Ilyen szempontból a francia 5. köztársság franciásan különc hibridmodellje nagyon felemás eredményeket ért el.
Doktor – Érdekes kísérlet volt a miniszterelnök közvetlen választása Izraelben.
Professzor – Még érdekesebb lenne tudni, miért lett olyan gyorsan elvetve ez a kísérlet.

Mester – Akárhogy is legyünk a konkrét példákkal, világos, hogy a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat csak úgy lehet függetleníteni egymástól, ha nem az egyik hozza létre a másikat, hanem mindegyiket maga a nép. Mellesleg szerintem az európai modell elméleti ellentétét nem lenne szerencsés amerikai modellnek nevezni, de iránta valóban komoly elismerést tanúsítva, javasolnám atlanti modellnek hívni.

2005. május 5., csütörtök

A személyi jövedelemadóról

Kapitány – Újra és újra fellángolnak parázs viták a személyi jövedelemadóról. Közben nem hallok egy új meggyőző elképzelést. Pedig évszázadok óta vesződnek ezzel. Valóban reménytelen lenne jó megoldást találni a közteherviselésre, kedves barátaim?
Professzor – Kétlem, hogy a politika képes lenne pótolni az igazságosságot, ha az hiányzik a rendszer alapjaiból.
Mester – Ez igaz, de szerintem ebben a kérdésben lehetséges egy ésszerű megoldás. Azzal kezdeném, hogy véleményem szerint igenis jogos a progresszív adózás. Vagyis akinek jóval nagyobb a jövedelme, nagyobb arányban, magasabb adókulcs szerint vállaljon közterhet. Amin érdemes gondolkozni, az a jövedelmi határok, amelyek között érvényesülnének a különböző adókulcsok. Ebben a kérdésben viszont számomra is teljességgel érthetetlenek a soha véget nem érő viták, hiszen ezek a jövedelemhatárok olyan világosan, logikusan, azt mondanám: parancsoló módon kínálkoznak.
Doktor – Remélem, szép kerek számokra gondolsz, amelyeket könnyű lesz megjegyezni.
Mester – Hát ez az, amit nem tudok elfogadni. Miért jogos, vagy igazságosabb az egyik szám, mint a másik, vagy, például, miért és hogyan merülhet fel az 1 850 000, mint jövedelemhatár?
Doktor – Talán a költségvetés bevételi igényei súgnak.
Mester – Így van, ez a gyakorlat. De ezt nem helyes költségvetési kérdésként kezelni. Ez súlyos, alapvető társadalmi kérdés. Itt van mindjárt az első, vagyis az alsó határ. Szerintem jámbor a szándék, hogy a minimálbér adómentes legyen.
Professzor – Jámbor, esetleg demagóg…
Mester – Bizonyosan igazad van. Akár mi is legyen a szándék hátterében, ezt a megoldást nem tartom jónak. Úgy gondolom, hogy adómentessé csak a létminimum alatti jövedelmeket kellene tenni, mert ez fogalma szerint az a jövedelemhatár, amely alatt nem lehet normálisan létezni, tehát abból elvenni valóban gyalázat lenne.
Kapitány – Így van, ez nem is lehet vitás.
Mester – Tehát szerintem jövedelemadót csak az után a jövedelem után kellene fizetni, amely meghaladja a létminimumot, de az után viszont igen is mindenkinek kellene fizetnie.
Professzor – Mi tagadás, meglep, hogy te azt tartod helyesnek: fizessen adót az is, akit minimálbéren alkalmaznak! Hát ez lélektanilag fölöttébb kockázatos üzenet, és könnyen lehet, hogy gazdaságtalan is lenne ezeknek a filléreknek a begyűjtése.
Kapitány – Ebben van némi igazság, de még sem tudom nyomósnak tartani érveidet. Közben arra is kell gondolni, hogy – legalább is hivatalosan – túl sokan dolgoznak minimálbéren. Ezeknek a százezreknek a kihagyása a közös teherviselésből komoly összeget, vagyis terhet rak át a többiekre, és ez aligha lenne összhangban az igazságos teherviselés elvével. Másrészt erkölcsileg is degradálja a szegényeknek – de nem nélkülözőknek! – ezt a népes rétegét.
Doktor – Kötve hiszem, hogy azok szomorúak lennének e miatt.
Mester – Egy részük a szegénység nyomorító súlya alatt bizonyára tényleg eltompult az ilyen önérzettel szemben, ám a részvétel a közteherviselésben hozzájárulna az egészséges polgári öntudat kialakításához. De haladjunk tovább. A létminimum után egy további fontos jövedelemhatár kínálkozik, logikus, ésszerű módon. Ha azt mondanánk, hogy a létminimumot meghaladó jövedelem után például 20% személyi jövedelemadót kellene fizetni, azt kellene igazságosnak tartani, hogy aki az országos átlagbérnél többet keres, annak az átlagbért meghaladó jövedelem után is fizessen, mondjuk megint 20%-ot.
Professzor – Ami értelemszerűen nem 40%-os adót jelent az ő esetében, az összjövedelmére vetítve, hanem például 22-24%-ot.
Mester – Igen, e mellett a kulcsok mellett, ennyit jelentene. De ahhoz, hogy teljessé tegyük a rendszert, még egy harmadik, utolsó határt is meg kellene húzni. Úgy is mondhatjuk, ez lenne az illendő jövedelem határa.
Kapitány – Illendő jövedelem? De ki tudja ezt meghatározni?
Mester – Ezt a mértéket valójában közismertnek lehetne tekinteni. Hát nem úgy kellene értelmezni a legmagasabb állami méltóság jövedelmét, mint az, ami a leghasznosabb, legfelelősségteljesebb munkáért jár a mi közösségünkben? Jó, rendben van, legyen szabad ennél is nagyobb jövedelemre szert tenni. De kinek az igazságérzete tiltakozna az ellen, ha azt mondjuk: aki többet keres, mint a köztársaság elnöke, az az elnöki fizetést meghaladó jövedelméből is adózzon, mondjuk most is 20%-kal.
Doktor – Nekem van elképzelésem arról, hogy kinek az igazságérzete tiltakozna… Például annak, aki úgy gondolja, hogy pénzét nem lopta, hanem megszolgálta…
Kapitány – Attól tartok, ennél többen fogják igazságtalanságnak érezni, ha az ilyen extrajövedelmeknek az állam nem szedi be a 80, netán 98%-át.
Professzor – De, kedves barátaim, minden vélekedéssel nem érdemes vitatkozni. Most mindennél fontosabb lenne tudatosítani a Mester által megjelölt természeti határértékek jelentőségét egy igazságos és egészséges adórendszer kialakításához. Igen, a létminimum, az átlagkereset és a köztársasági elnök illetménye, ezek az ésszerű jövedelemhatárok.
Kapitány – Elismerem, ez annyira egyszerű és világos, hogy most még kevésbé értem az eddigi vég nélküli vitákat, számolgatásokat.
Doktor – Én is azt mondanám, ez kopernikuszi fordulat a személyi jövedelemadózás világában, feltéve, hogy egy adott társadalomban bármilyen okból fenntarthatatlan lenne az egykulcsos rendszer.
Mester – Kedves Doktornő! Kedvedért, és az egykulcsos adórendszer minden hívének kedvéért felvetném azt is, hogy csak az első, a létminimumot meghaladó jövedelem után kivetett adót nevezzük személyi jövedelemadónak. Az átlagbért meghaladó jövedelem után kivetett adót tekinthetjük egy másik adónak, és azt illően szolidaritási adónak nevezhetjük.
Kapitány – Az utolsót pedig hívhatjuk büntető vagy luxusadónak…
Mester – Azt, szívem szerint, kiválósági adónak nevezném.