2014. szeptember 20., szombat

Identitás és kapuőrség

Professzor – A legtöbb ember olyan könnyen odavágja: magyar vagyok, vagy francia vagyok, vagy koreai vagyok…
Kapitány – De milyen koreai? Északi? Déli?
Mester – Ez jó kérdés…
Professzor – Méltányolom nemes barátunk humorát, de én kérdésemmel éppen azt akartam feszegetni: mennyire bizarr az identitástudatunk túlzott határozottsága. Arra gondoltam konkrétan, hogy bizonyára a legtöbb ember családjában nem egy, hanem bizonyára több nemzet is képviselve van.
Doktor – Kutakodás kérdése… Aligha van ember, aki biztosítva lenne a meglepetések ellen. De igazán annak lehet kellemetlen az ilyen meglepetés, aki addig jeleskedett más nemzetek lenézésében.
Kapitány – Bár a meglepetésnek is megvan a maga dinamikája. Volt is nemrég példa, amikor egy politikus összeomlott egy ilyen felfedezéstől, de azután hamarjában elszánt és boldog – hogy ne mondjam gőgös – harcosa lett az új identitásának…
Mester – Aki gyűlölködő környezetben nőtt fel, könnyebben cserélheti identitását, mint kultúráját. Éppen ezért lenne fontos, hogy a befogadás, a kölcsönös tisztelet közös ügy legyen…
Professzor – Többek között ezt is szolgálhatná az, ha tudatosulna bennünk a népek valóságos, tényszerű keveredésének mértéke.
Kapitány – Bonyolult kérdés ez. Persze, mi nem vagyunk kutyák, mert ugye azoknál azt tartjuk, hogy minél tisztább faj egy példány, annál jobb, annál értékesebb.
Mester – Szerencsére az embernél sem a fajtisztaság, sem a fajkevertség nem érdem, semmilyen szempontból. Sem biológiai vagy genetikai, sem kulturális vagy jogi szempontból…
Doktor – Tegyük gyorsan hozzá, hogy ez így van – társadalmi szinten – az egészséges társadalmakban, egyéni szinten az egészséges egyéneknél.
Professzor – Ne ámítsuk magunkat! Túl sok előítélet, és igen sok jó szándékú sztereotípia is él az emberekben. Például régóta divatos vélekedés, hogy bizonyos vegyes házasságokban különösen szép gyerekek születnek…
Kapitány – Csakhogy egyáltalán nem mindegy, milyen nemzetek és hol keverednek. Egy angol férfi és egy japán nő gyermekeit Párizsban megcsodálják. Nem arat hasonló sikert Amerikában egy fehér nő és egy fekete férfi gyermeke. Máig is emlékszem, amikor első megválasztásakor mondott nyilvános beszédében Obama említette, hogy egy – korrektségből kutyamenhelyről hozott – kis aranyos ebet vett lányainak, ahogy megválasztása esetére megígérte nekik. És persze, menhelyben mi másra lehet lelni, az új „családtag” egy korcs… „Mint én…” mondta halkan, de nehezen leplezhető keserűséggel az Egyesült Államok frissen megválasztott elnöke…
Doktor – Előítéletek ide, előítéletek oda, megválasztották. És ez nem egy rossz bizonyítvány erről a társadalomról… A másik nagy érdeme pedig az, hogy minden problémájáról, legeslegelőször a még mindig fellelhető előítéletekről nyíltan és őszintén beszélnek…


Professzor – Nosza, én is ezt szeretném elérni: hogy beszéljünk erről. Beszéljünk, és főleg tudjuk: kik vagyunk? Azzal teljesen egyetértek, hogy nem kell érdemnek tartani, ha valakinek a családjában egy tucatnyi nemzet vagy nemzetiség előfordul, ahogy az sem érdem – bár kétségtelenül komoly kuriózum lenne, ha valakinek felmenői között – egészen Árpád atyánk koráig – csupa magyar fordulna elő.
Mester – Ha már Árpádot emlegeted, eszembe jutott a róla szóló kötetünk és a kötet szerzője. László barátom a magyarság ügyének elkötelezett híve, a magyar történelem odaadó kutatója-művelője. Annál meghatóbb volt a kötet számára általa írt rövid bemutatkozás: „Atyai ősei horvát-dalmát, anyai ágon szlovák eredetűek. Magyar identitású kelet–közép–európai polgárnak vallja magát. Felfogását a klasszikus európai szellemiség és kulturális értékek védelme, a tolerancia és a szociális érzékenység jellemzi.”
Kapitány – És persze, ott van Petőfi, a magyar nemzet költője, szlovák szüleivel…
Professzor – Több, mint tanulságos ismerni a történelem és persze a jelekor hírességeinek származását, de még hasznosabb lehet a magunk számára átgondolni saját családunk nemzeti hovatartozását. Magyarországon 13 kisebb nagyobb nemzetiség él. A cigányságot leszámítva, a többiek ma nagyon kis hányadot képviselnek, de nem csodálkoznék, ha azok, akiknek felmenői között – csupán három generációt nézve is – akad legalább egy kisebbségi, akár többségben is lehetnek.
Mester – Bár Magyarországon az elmúlt kétszáz évben több magyarosítási hullám is volt, szerintem becslésed túlzó. De valóban nem ez a lényeg, hanem annak megértése, hogy az emberek valóban, a szó szoros értelmében testvérek – néha tegnap óta, néha évezredes előzmények révén. Csakhogy ma egy új tendenciára is figyelemre kellene lennünk. Nem elég a felmenőinket nézni. Vigyázó szemeinket lemenőinkre kellene vetnünk. Nem csodálkoznék, ha ma a középkorúak, a negyven-ötven-hatvan évesek körében több idegen nemzetet találunk lemenőink, meg oldalrokonaink körében, mint a felmenőink között. A huszadik században több hullámban több millió magyar szétszórod ott a nagyvilágban…
Kapitány – Nem beszélve a mai határainkon kívül rekedt öt millió magyarról…
Mester – Mind a két esetben a vegyes házasságok száma egyre nagyobb…
Professzor – Egy kollégám mindhárom fia külföldre ment dolgozni, három különböző országba. Mindegyiknek kint lett felesége, ezek közül kettő vegyes házasságból származik. Hát őneki legalább hat nemzetről kellene számot adnia, ezekhez kellene hozzáadni a felmenői között található nemzetiségeket.
Kapitány – Mindez valóban elgondolkoztató, és valóban nemes hagyomány a befogadás, a tolerancia. De jelenti-e ez, hogy bizonytalanok legyünk, amikor megkérdezik, származásomra gondolva: te mi vagy?
Doktor – OK, valóban unalmas lenne, ha mindig mindenki Kennedy után azt mondaná: Berlini vagyok. Mondhatunk bármit, csak ne legyen kirekesztő a hangzása…
Professzor – Bármit ne mondjunk. Tartozunk, hűséggel és szeretettel, és főleg tartozással édesanyánknak, a tőle magunkba szívott nyelvnek…
Mester – És mégis, az élet nem ritkán nehéz, vagy éppen fájdalmas váltásokra késztethet. Megtörténhet, hogy egy nap majd jobban tartozom unokáimnak, mint anyámnak. De az emberi szív be tud fogadni minden újat, amit a kapuőrség hitelesít. A szív kapuőrségét pedig az identitásunk adja.



* * *

2014. szeptember 18., csütörtök

Intelem

Mester – Ha két inged van, az egyiket add oda annak, akinek egy sincs, de ha nem találsz ilyet, add azt vissza a természetnek!




* * *

2014. szeptember 14., vasárnap

Skócia függetlenségéről

Professzor – Mit gondoltok, kedves barátaim, üdvözölni kellene-e Skócia függetlenedési törekvéseit, vagy inkább le kellene beszélni erről?
Kapitány – Szerintem minden népnek joga van az önállóságra és a függetlenségre. Kifejezetten visszataszítónak tartom, hogy sokan ebben álságos politikát folytatnak. És természetesen, megint a kettős mércéről kellene beszélni…
Doktor – Én azt hittem, hogy már réges-régen túl vagyunk a nemzetállami logikán. Attól, hogy külön identitást vallanak, nem kell szétverni azt az egységet, amely kiválóan működik. És ne hagyjuk ki a számításból, hogy ez az egység a világ egyik legfejlettebb és legdemokratikusabb társadalma.
Kapitány – Attól tartok, erről a skótoknak jóval árnyaltabb véleményük van.
Professzor – Nagy-Britannia évtizedek óta komoly válságban van. Nem egyszerű átvedleni a világtörténelem legnagyobb birodalmából egy józan európai középhatalommá. Bizony, kísér a múlt…
Kapitány – És képtelen eldönteni, hogy jó lesz-e neki az európai középhatalmi státusz, vagy inkább az Egyesült Államok 52-ik állama legyen.
Doktor – Persze, majd ha az USA államfőjének ismeri el a királynőt…
Kapitány – Egy biztos, Skócia nem a Malvin szigetek…
Mester – Ennek ellenére Nagy-Britannia nem áll vesztésre. A gyorsnaszádoknál és a rombolóknál sokkal hatékonyabb eszközei vannak. Ne legyen kétségünk, hogy sok minden latba lesz vetve, hogy ebből a függetlenségi harcból ne legyen semmi komoly. És ebben Nagy-Britannia nincs egyedül, szinte a teljes Unió mellette van.
Doktor – Mintha sokat számítana ez. Norvégia is megél az Unión kívül. Véletlenül ugyanazon a kőolaj-mező fogja hizlalni a költségvetésüket.
Mester – Norvégia más eset, ő egy mintagyerek a NATO-ban. Bár magam hosszú évek óta hangoztatom, hogy az Uniónak komoly nyomás alá kellene helyeznie Norvégiát és Svájcot, hogy belépjenek az európai közösségbe.
Kapitány – Ezt lelkesen támogatom! Bizony ott a helyük, az euró bevezetésével együtt.
Doktor – Csodálkoznék, ha életünkben ez bekövetkezne.
Mester – Visszatérve viszont az eredeti kérdésre, én azt mondom: helyes, ha minél több önálló régió reális önállóságot, önigazgatást kapna, Európában, és szerte a világon. De ezt csak erősödő világméretű integráció keretében szabad megoldani, egészen a világkormányig eljutva.




* * *

2014. szeptember 10., szerda

Csúcs vagy csapda?

Kapitány – Annyi kaján feltételezés és kiszivárogtatás után, szerintem igazi szenzáció a Navracsicsnak kijelölt biztosi tárca…
Doktor – Ugyan már, ez is olyan súlytalan saláta, mint annak idején Kovács vámügye…
Professzor – Ezt nem mondod komolyan! Én meg éppen ellenkezőleg látom: ebben az összeállításban ez az egyik legfontosabb feladatkör.
Kapitány – És ha a jövőt tartjuk szem előtt, stratégiai szempontból ez csupán az egyik, hanem kifejezetten a legfontosabb tárca. Ez olyan hihetetlen a szememben, hogy másra nem tudok gondolni, mint arra, hogy ez egy rendhagyó alkalom az összefogásra itthon. Ha soha máskor, de, az ég szerelmére, most össze kellene fogni, hogy a magyar biztos ezen a területen sorsformálót alkosson Európa számára!
Mester – Kedves barátom, megható a lelkesedésed és jóhiszeműséged. És ha esély lenne arra, amit vizionálsz, én lennék az első, aki támogatna ebben. Csakhogy szerintem most okosabb lenne kivárni. Az az érzésem, hogy a helyzet – akár tudatos, akár tudatlan – csapda. És ennek a csapdának két felvonása lehet. Most nyomban kezdődik az első: átmegy-e a javaslat az illetékes helyeken, és még inkább az illetékes európai közvéleményen. A dráma itt véget is érhet, de ha nem, kezdődik majd a következő felvonás, és ez még cifrább, még kínosabb fordulatot hozhat.




* * *

2014. szeptember 8., hétfő

Ki akarhat háborút?

Professzor – Egyre nagyobb aggodalommal figyelem a világ eseményeit. Éppen száz éve tört ki a Nagyháború, és azt hamarosan egy még nagyobb követte. Sokáig úgy tűnt, ki lehet iktatni a világháborúkat életünkből. De, lám, megint ettől kell tartani…
Kapitány – A harmadik világháború nem lesz, az már elkezdődött… Vagy legalább többen ezt mondják… Sajnos, ebben van valami, de szerintem igazi, az egész világot csatatérré változtató háború többé nem lesz. Ehhez túl sok pénz kellene…
Doktor – Pénz lenne, meg igény is… De valóban nehéz ügy, főleg logisztikailag… Meg aztán túl sokan vagyunk már olyanok, akik sokat veszíthetnénk ezzel. Nem vagyunk a 99%, de nem is az 1%. És nehéz lenne átlépni rajtunk…
Mester – Rendben van, te és sokan mások nem akartok háborút. De vajon ki akarhat?
Professzor – Nekem Obama gyanús… Nem azért, mert meg akarná menteni Ukrajnát, ez nevetséges feltételezés! Amerika kezéből kezd kicsúszni a világelsőség, közben akkora államadóság lóg a feje fölött, hogy az végzetesen összeroppanthatja. Csak egy olyan világkataklizma hozhatja rendbe Amerika szénáját, amelyben mindenki megégeti magát, lehetőleg Amerikánál jobban.
Mester – Nem hiszem, hogy Obama ilyen rövidlátóan gondolkozna. Nem beszélve arról, hogy nehéz lenne ma olyan világkataklizmát összehozni, amelyben Kína jobban égetné meg magát, mint Amerika. Ellenkező esetben viszont ezzel Amerika nem hogy megmentené a világelsőségét, hanem ellenkezőleg, siettetné. Azt viszont nem tudjuk kizárni, hogy vannak olyan erők, amelyek hasonlóképpen számolnak, ahogy tanult barátunk éppen vázolta.
Doktor – Én nem hiszek ilyen elméletekben, ellenkezőleg. Én hiszem abban, hogy Amerika egy békés és konszolidált világban ügyesen leépíti az adósságát. Bajkeverésben inkább Putyin gyanítható, mert képtelen belenyugodni birodalmi ambíciói kudarcában. Se szovjet, se orosz, de Putyin-birodalom sem lesz már sokáig.
Kapitány – Nekem nagyon furcsa ez az eszelős Putyin-ellenesség, különösen, hogy ez a két nagy, Amerika és Kína történelmi versenye mellett jelentéktelen helyi konfliktus. Sőt, Amerika stratégiai értelemben itt is öngólt lő, hiszen Kína karjaiba kergeti Oroszország.
Professzor – De arra nem gondolsz, hogy Oroszország összeroppantása főpróbája annak, amit még Kínával is meg kell vívni?
Kapitány – Na, látod, ez lenne az igazi, és talán az utolsó világháború…
Doktor – És, persze, ne felejtsük el az Iszlám Államot, mert könnyen lehet, hogy ez lesz a pokol igazi kapuja…
Mester – Nem tudom kapu-e ez a pokol, de számomra nem kétséges, hogy eltemetett régmúlt próbál ezen keresztül a világra törni. Más, igen súlyos kérdés viszont, ki és miért nyitotta ki ezt a kaput… Ő sem akarhatott éppen békét…
Kapitány – Végül is, Mester, szerinted ki akarhat háborút?
Mester – Még mindig merem remélni, hogy szinte mindenki meg akarja mutatni rémisztő izmait, de háborút igazából senki nem akar… De ebben azért nem lehetünk annyira biztosak. Láttunk mi már politikusokat háborút követelni, természetesen a nemzet vagy éppenséggel az isten ügyéért. Ébernek kell lennünk! Számon kellene tartani, ki akarhat háborút. És számon kellene tartani, ki akarhat békét. Dolgozni kellene egy új – nemes és racionális – irenizmusért! Egy hatalmas új békemozgalomért!