A te betűd

 

Kapitány – Örvendetesen gyarapszik a betűk sora, most már csak az a kérdés, hogy a mi kis társaságunk megtalálja-e a maga betűjét benne?

Professzor – Miről beszélsz, kedves kapitányunk? Milyen ez a betűsor?

Doktor – Én már sejtem, mivel próbál ma provokálni a bátor kapitányunk: az LGBT-vel.

Kapitány – Nem mondod komolyan, hogy itt rekedtél volna a témában.

Professzor – Hát persze, most már értem, mivel incselkedik jó barátunk. Bizony, ma már alig ha volna ember, aki ne ismerné az elejét, de mi a vége, jó ég tudja. Rémlik valami Q is.

Mester – Éppen a napokban olvastam az aszexuálisok jelentkezéséről, akik így az A betűt is behozták.

Doktor – Én csak kényelemből mondtam a régi rövid betűsort, közben igen is tudom, hogy a terminus – jogosa – gyarapodik. Persze, bevallom, lassan én is elveszítem a fonalat, hol tart a történet…

Kapitány – Rá se ránts, fiatal barátnőnk. Ebben a témában nincs egy hivatalos változat, egyre több a lazán kezelt alternatív változatok. Olyannal is lehet találkozni, hogy LGBTTTIQQA…

Professzor – Jut eszembe, hogy én O-ról és P-ről is hallottam, ami omni-, illetve pánszexuálisokat jelentene…

Mester – És hogy senki ne mondhassa, hogy ki van rekesztve, jó ideje odatesznek egy + jelet…

Kapitány – Éppen ezt akartam – nagy tisztelettel és kellő diszkrecióval – megtudakolni: megtaláljátok-e ebben a már kellően kimunkált mozaikszóban a nektek megfelelő betűt?

Doktor – Magyarul egy come outot kérsz tölünk…

Kapitány – Semmiképpen nem szeretnék kínos helyzetbe hozni valakit. Inkább egy igen-nem választ…

Professzor – Én egyenes leszek: ebben nincs benne az én betűm, pedig lassan mi is kisebbségnek fogunk számítani… Már mint mi, a heretoszexuálisok…

Mester – Szerintem az, hogy az én betűm benne van-e, magánügy és nincs semmilyen különösebben jelentősége. Ami számít: lesz-e a társadalomban elég erő az emberi tisztaság és az állati tisztátalanság szétválasztásához. Semmiben nem korlátozva a tisztaságot, és mindenben gátolva a tisztátalanságot. Mert nagyon nem lenne jó egyszer egy C-t meg egy Z-t látni ebben a szivárványos betűsorban.

Kapitány – Miért, mik ezek?

Professzor – Gondolom cripto- és zoofilok. Akik halottakkal meg állatokkal szeretnek szexelni…

Doktor – Hullával szexelni, ez szörnyű, ez csakugyan betegség. Közben úgy tudom, hogy állattal közösülni ősrégi szokás, és ma is meglepően gyakori…

Kapitány – Ezek a betűk valóban szörnyűek, ám tény, hogy léteznek. És ez egyet bizonyít: valahol valamilyen határt meg kell húzni…

Professzor – Ez soha nem volt, és soha nem lesz egyszerű feladat… És még sok meglepetésre kell felkészülni. Mert uygebár hamarosan leginkább robotokkal fogunk szexelni…

Doktor – Azoknál pedig a gender állapot gombnyomás kérdése….

* * *

Meleg kérdések

Professzor – Az egyik tábor lapja írja, hogy a másik táborban elégedetlenséget szított volna a nem-változtató műtétek elhalasztása a koronavírus miatt. Ez valóban izzó indulatokat szított az egyik táborban…

Doktor – Sajnos már rémisztőek az egyik tábor indulatai. Csak figyelem, mikor jön az első atrocitás…

Mester – A másikra való mutogatás nem hozza közelebb a megoldást.

Professzor – Én már kétlem, hogy lenne erre megoldás. Atén és Spárta testvérháborúja 2500 évig tartott, és csak azért lett vége, mert rájöttek, hogy 2000 éve már nem léteznek.

Kapitány – Elnézést, hogy egy mellékszálba kapaszkodom, de kérdem: aki nem volt jó férfinak, az jó lesz nőnek?

Doktor – De vicces! Az, hogy valaki jó vagy rossz férfinak érzi magát, az ő saját belső ügye. Lehet ilyen, lehet olyan is, ha úgy érzi, hogy a másik nemben teljesedne ki igazán a személyisége, hogy jön bárki is, aki ebben megakadályozza, vagy ezért megszégyenítse?

Kapitány – És mi lesz, ha holnap valaki azt kívánja, hogy operálják vissza majommá, mert már nem bírja az embereket.

Professzor – Jaj, ne adjál, mon brave capitain, ilyen ötleteket, mert nyomban jelentkeznek majd startupok, amelyek ezt megcsinálják, esetleg donor majmoktól átvett pofákkal…

Mester – És farkokkal, ne felejtsük ki ékességüket!

Doktor – Mi bújt belétek ma, kedves barátaim? Eddig azt tapasztaltam, hogy egészséges és progresszív az álláspontotok ebben a kérdésben.

Mester – Én nem keverném ebbe az egészséget és a progressziót. Ezek azért ennél fontosabb fogalmak. Inkább azt mondanám, hogy természetes és megértő módon állunk hozzá, mind a négyen. Közben mindenki hozzátesz valami egyedi elemet, amit toleránsan kellene kezelni, nemde?

* * *

Az eutanáziáról

Professzor – Olvasom, hogy és egy fontos rabbi milyen nagy egyetértésben és milyen nagy vehemenciával ostorozták az eutanázia terjedő gyakorlatát. Mit gondoltok ti a kegyes halálról? Jó dolog ez, vagy rossz?

Kapitány – Semmilyen halál nem lehet jobb az életnél, gondolhatja minden normális ember, aki nem ismeri azt a lelki állapotot, amikor inkább a halált választanánk. Az élet pedig teremt ilyen állapotokat. Az öngyilkosság ősi jelenség, de még az állatoknál is találunk ilyen drámai jeleneteket, amikor bálnák vagy szent delfinek a partra vetődnek, egyértelműen öngyilkos szándékkal.

Doktor – Szerintem a kegyes halál a humánum egy nagy győzelme. Nem is véletlen, hogy éppen a legliberálisabb társadalmakban kezd polgárjogot nyerni.

Professzor – Szerintem is van valami pozitív abban, hogy kemény falakat, dogmákat, tabukat megdöntve, elismert legális joggá vált az eutanázia. Közben úgy tartom, hogy ez hihetetlenül bonyolult kérdés. Mégis megdöbbent a történelmi egyházak vehemens tiltakozása. Egyre gondoljunk: hát nem kegyes halálban halt meg Jézus? Olyan kegyes halálban, amellyel Poncius Pilátus kivételezett vele szemben? Ítéljük el a prokurátor tettét, elvárva, hogy a keresztre feszített jámbor ember végig szenvedje haláltusáját?

Mester – Sajnos bizonyára még hosszú ideig indokolt lehet a kegyes halál, mint orvosi megoldás. De szerintem a legfontosabb az, hogy ne nyugodjunk bele abba, hogy erre a megoldásra szükség lehet. Meg kellene duplázni vagy triplázni arra fordított munkánkat, erőforrásainkat, hogy egészségesen és fájdalom nélkül élhessünk, ameddig tart életünk. Bűn urizásra és fegyverkezésre elkölteni egy forintot is.

Kapitány – Kinek a bűn, kinek a bűnhődés…

Professzor – Ne mondd ezt, drága, bátor kapitányunk, mert ez olyan defetista. Pedig fel kell rázni az embereket. A világ lehet jobb. Az élet lehet boldogabb.

* * *

Az emberek

Kapitány – Szörnyű érzés elfogadni ezt, de sajnos igaza van az ókori bölcsnek: „Az emberek többsége rossz.”

Professzor – Nem sokat mond nekem az, hogy „többség” meg az, hogy „rossz”. Szerintem hibátlan, pláne tökéletes ember nincs. A legendabeli igaz emberek sem léteznek. De a nagy bajokat egy kisebbség okozza.

Mester – Mit gondoltak: mi rontja inkább életünket? A kisebbség által okozott nagy bajok, vagy a mindenki által okozott kis bajok?

Doktor – Mindenki képes megbirkózni a kis bajokkal környezetében, ez az ő esélye és felelőssége. És ha kellő toleranciával rendelkezik, nem fog szenvedni attól, hogy a világ tele van mássággal, nem ritkán rosszal. A nagy gond a nagy bajokat okozó kisebbség. Ez a kisebbség pedig valójában néhány fő gonosz vagy szimpla pszichopata fizetett serege. Hát ezekkel megalkuvás nélkül kellene harcolni.

Kapitány – Nem értek egyet, nagyon nem értek egyet veled, szép fiatal lány! Az emberek többsége rossz. Eléggé rossz ahhoz, hogy a társadalom valójában egy szörnyeteg legyen. Nem hét, hanem tizenhét főbűn garázdálkodik a világon. Futkosunk, mint a kísérleti patkányok a labirintusban, élhető pályákat keresünk, de lépten-nyomon akadályokba vagy éppenséggel csapdákba szaladunk bele.

Professzor – Többnyire nem olyan akadályokba és csapdákba, amelyeket a fő gonoszok, hanem mi egymásnak állítunk fel.

Kapitány – És mintha nem is lenne kiút ebből, mert megváltoztatni ezt a szörnyeteg-társadalmat olyan hatalom kell, amely most a legrosszabbak kisebbségének kezében van, a kissé rossz többség képtelen kivívni egy fordulatot.

Mester – Nincs jogunk feladni a reményt, még kevésbé a törekvést. A rossz szenvedést okoz. A még több rossz még több szenvedést. Az ember pedig gondolkodó lény. És még cselekedni is tud. Hiszem, hogy lesz egy új többség, amely megtalálja a módját. hogyan kell kilépni a kis és nagy rossz ördögi köréből.

Kapitány – Ez most a messiás-várás újabb epizódja?

Mester – Nem, ez nem messiás-várás. Ez most többség-várás

  

* * *

Ember és robot

Doktor – Elgondolkoztam, Isten miért ne teremtett egyből robotokat, hanem bajlódott emberrel?

Professzor – Úgy is mondhatod: kontárkodott…

Mester – Szerintem a mesének is meg lehet adni a tiszteletet. De ezt most zárójelben mondtam, nem szeretném elterelni a témát más irányba. Mellesleg, feltűnt nektek, hogy Isten minden nap végén megállapította, hogy elégedett magával, vallja, hogy jót cselekedett. De az ember, a Természet koronájának megteremtése után nem jutott eszében megdicsérni magát. Tán bizonytalan volt a kérdésben? Elégedetlen a koncepcióval?

Professzor – A maga mására teremtette az embert, de kinek tetszenek a saját másai? Szinte nem ismerek embert, aki ránézve saját arcképére, ne azt mondaná: „Itt egyáltalán nem nézek ki jól…”

Kapitány – Mind ez roppant találó, de mégis elkanyarodtunk fiatal barátnőnk igen izgalmas kérdésétől. Én pedig nagyon is fontos kérdésnek tartom azt: mi az elvi különbség az Isten teremtette ember és az ember teremtette robot? Mind a kettőt vakaju más teremtette, rendelkezésre álló alkatrészekből. És ha ez így is lenne, akkor a mindnyájunk által imádott doktornő kérdése voltaképpen okafigyottá válna, az Isten csakugyan robotokat teremtett.

Professzor – Hát elfelejtetted, bátor kapitányom, az isteni lelket? A pszichiáterek sokat tudnának mesélni róla…

Doktor – Ez valóban fontos kérdés: van-e különbség az Isten teremtette ember és az ember teremtette robot között? És valóban így van: ha volna különbség a kettő között, jogos a kérdésem, ha nem volna különbség, a kérdésem értelmét veszti.

Professzor – Ez bonyolult dilemma. Ezer hasonló kérdést lehetne megfogalmazni, amelyre bizonyos szempontból igennel, más, nem kevésbé jog szempontból pedig nemmel. Azonos-e a gyik és a dinoszaurusz? Vagy azonos-e 2500 évvel ezelőtti és a mai Akropolisz? Egyébként, én a magam részéről arra hajlok, hogy ontológiai, de talán puszta technikai szempontból nincs különbég az Isten teremtette ember és az ember teremtette robot között. Hogy lélek! Ha megmondod, mi az, az ember megcsinálja, és nyomban telepíti is a robotján.

Kapitány – Gondolom, ez Isten egyik legféltettebb titka, és a Coca Cola receptjénél is jobban őrzik.

Mester – Hát akkor a mi robotjaink pepsi-lelkűek lesznek. A fejlődés nem állhat le.

Doktor – Szomorúan veszem tudomásul, hogy ez a minden eldönthető kérdés egzakt tudományos eszközökkel eldönthetetlen. És mi lenne, ha – szégyenszemre - megpróbálnánk szavazással eldönteni. Válaszoljatok hát, kedves bölcs barátaim: van-e különbég az Isten teremtette ember és az ember teremtette robot között? Professzor asszony már letette a voksát a nem mellett. Bevallom, én is erre hajlok. Bátor kapitányunk, te hogy vélekedsz?

Kapitány – Én most bátran passzolok, vagyis tartózkodom.

Doktor – Rendben. És te, Mester?

Mester – Én is arra hajlok, hogy a kettő között nincs lényegi különbség,

Doktor – Fura érzés… Azt semennyire nem bánom, hogy eredeti kérdésem értelmét veszítette, de az valahol bánt, hogy egy polcra kerülünk a robotokkal… Az sem vigasztal, hogy sejthetjük, ezek a csodaszerkezetek egyhamar erősebbek, okosabbak és még szebbek is lesznek nálunk.

Kapitány – Szebbek? Az nem! Az soha! Szebb, ami emberi. Ez el van döntve! Én mindig így fogom látni, bármit is tesznek velem ezek…

Mester – Ne nyugtalankodj, ne szomorkodj, szépséges barátnőnk! Figyeld meg, hogy a majdnem teljes egyetértés egy nagyon konkrét és speciális viszonylatban alakult ki, tudniillik abban, hogy nincs különbég az Isten teremtette ember és az ember teremtette robot között. De ember és robot között egy döntő lényegi különbség van. Ugyanis az Isten teremtette ember egy legenda, egy puszta legenda. Te, ti, én, a többi ember: ez más. Ez az önmagát teremtett ember. És az önmagát teremtő ember és az ember teremtette robot hatalmas, áthidalhatatlan különbség van. Van, és lesz.

  

* * *

2019 – A szervnyomtatás kockázatai – A professzor asszony próféciái

Professzor – 2019 forradalmi újdonsága az emberi szívnyomtatás – emberi szövetből. Éppen, hogy megszoktuk az önmagában sci-fi-be illő 3D, értsd háromdimenziós nyomtatást, és íme, itt a legújabb forradalom. De amíg a „hagyományos” (szinte abszurd hagyományosnak nevezni ezt az forradalmi innováció) viszonylag gond nélkül el lehet „képzelni”, az, hogy emberi szövetből nyomtatnak (mivel?) „kész” szívet, teljességgel meghaladja a normális emberi képzeletet. Ám legyen! Hiszen a végeredmény hihetetlen perspektívákat nyújt szinte bármilyén betegség, megsebesülés gyógyítására. Csak egytől tartok, ismerve a szabad piac világát: ez a forradalmi vívmány igen komoly lökést ad majd az emberkereskedelemnek. Hiszen nagy lesz a kereslet emberi szövetre. Igaz, a szegényebbek még reménykedhetnek, hogy ők disznó-szövetből készült szervekhez juthatnak…

* * *

Aranymondatok – Evolúció…

Professzor – Egy új evolúciós elmélet szerint a majom az embertől származik…

* * *

A két fa

Kapitány – Nem találjátok furcsának, hogy az élet fája sok legendában szerepel, de a tudás fájáról csak a Biblia számol be?

Doktor – Nem csodálom…

Professzor – Én gyerekkoromban sokszor gondolkoztam azon, ha én vagyok ott, és tudok ezekről a fákról, melyiknek a gyümölcséből ettem volna…

Kapitány – Tanult barátnőnk már gyerekkorában is ilyen okos volt. Mert itt a puszta kérdésfeltevés is figyelemre méltó spekulációs készségről árulkodik.

Professzor – Kedvenc kapitányom, ne hízelegj, pláne ne kétesen, hanem mondd el, te mit választanál?

Kapitány – Csakis az életfát! Mert ha az örök élet birtokában vagyok, mi akadályozhat a mindentudás megszerzésében?

Doktor – Alaptalan reménykedés! És ha egy majom eszik az életfa gyümölcséből, ő is eljut a mindentudásig?

Kapitány – Először én nem vagyok majom, és engem az érdekel, mi történik velem, nem a majommal… A másik, ha ígérve van az örökélet, az evolúció mindenki előtt nyitott ajtó.

Professzor – A helyzet nem annyira egyszerű, ami a majom esélyeit illeti, hiszen az evolúció nem az egyed, hanem a faj sorsa. Sokszor kell meghalnunk, hogy utódainkból valami jobb legyen. Ennél is nagyobb gond szerintem az, hogy nem lehetünk biztosak abban, hogy az ember annyira fejlettebb a majomnál, hogy képes a mindentudás befogadására… És te, szépséges barátnőm, mit választanál?

Doktor – Azt hiszem, követném Éva anyánk példáját, és a tudásfájáról tépnék gyümölcsöt… Csak azt nem tudom még, hogy megkínáljam-e azzal Ádámomat… Mindenesetre reménykeltő, hogy a mindentudás birtokában idővel meg tudnám oldani az örökélet problémáját.

Professzor – És te, Mester, te mit választanál?

Mester – Ügyesen kihagytad azt, hogy te hogy döntöttél gyereked korodban, és mit gondolsz erről most, érett fejjel… Én azt hiszem, hogy egyik választás nem kockázatmentes. Valóban, ha az életfáról eszünk, fogadjuk el, azon nyomban megkapjuk az örökéletet, fokozatosságról nem igen lehet szó. Az ember nem lehet egy kicsit halhatatlan, ahogy nem lehet egy kicsit szűz… De az örökélet miért ígérne a mindentudás megszerzését.

Professzor – Hát nem lehet rabszolga is az, aki örökéletet kapott, mondjuk egy halhatatlan rabszolgatartótól?

Mester – Pontosan erről van szó. Aki örökéletet mondott, vagy mondjuk, ígért, még nem ígért örök igazságot, még kevésbé mindentudást. És talán ennél is kockázatosabb a tudás fáját választani. Hiszen az életünk olyan rövid, és szemmel láthatóan, aki eszik abból a gyümölcsből, távolról sem kapja a teljes mindentudást egyből, hanem csepegtetve...

Kapitány – Hát igen. Az első órák éppen arra voltak elegendőek, hogy a Ádám és Éva a mezítelenségüket fogják fel…

Mester – De akkor, hogyan lehet reménykedni, hogy néhány lecke után, már saját erőből megoldjuk az örökélet-vágyunkat?

Doktor – Csak nem azt akarod mondani, kedves Mester, hogy ezek szerint te nem is kóstolod az egyik fa gyümölcsét?

Mester – Én most ahhoz térnék vissza, amivel az egész beszélgetés kezdődött: miért a legtöbb ősi legenda csak az élet fájáról tesz említést. Szerintem csak egy fa létezik, élet és tudás pedig egy is ugyanaz. Nincs élet tudás nélkül, és nincs tudás élet nélkül. És ha nyerünk egy kis életet, ezzel szerezhetünk újabb tudást. Az új tudással pedig tovább tudjuk vinni az életet.

Professzor – És így, az idők végezetéig?

Mester – Így, igen. Egyiknek sincs vége. Nekünk pedig nem kell állnunk mint Bálám szamarának két fa között, és töprengeni.

Kapitány – De azt az egy fát hol keressem? És van egyáltalán jelentősége? Mert ahogy te írod le, Mester, ez egy zárt kör: az élet ad tudást, a tudás életet.

Mester – Igen, életünk saját magát tápláló, öngerjedő folyamat. Mégis, néha az erőnk vészesen csökkenni kezd, meg kell keresnünk az élet fáját, és enni gyümölcséből.

Doktor – De hol keressük ezt a csodafát, Mester?

Mester – Mindenki megtalálhatja akkor és ott, ahol szüksége van rá, de nem könnyű meglátni… Azt meg kell tanulni. Minden tanulásod egy részét erre kell szánni. De erről máskor beszélgessünk, most már későre jár.

Doktor – Köszönjük, Mester! És szép álmokat!

Mester – Nektek is, barátaim! Holnap folytatjuk!

Életútmutató

* * *

Az én népem

Egy ember: Az én népem Isten választott népe!

Másik ember: Az én népem a Történelem választott népe!

Harmadik ember: Mind testvérek vagyunk. Világ népei, egyesüljetek!

Most mi lesz?

A magabiztosságról

Professzor – Egy időben a legnagyobb napilapunk azzal hirdette magát, hogy „A tájékozottság magabiztossá tesz.” Soha nem éreztem szimpatikusnak ezt az állítást, de eddig nem elemeztem gondjaimat vele. Végül is egy újság szlogenje nem különösebben fontos té,a önmagában. Mostanában viszont, sűrűn látva a kormány „Tudta?” című propagandasorozatát, eszembe jutott a szlogen, és meg is értettem, mi zavar abban. Meg is osztanám ezt veletek, de előtte megkérdezném: szerintetek mi teszi magabiztossá az embert?

Kapitány – A tudás!

Doktor – A butaság!

Mester – Az Emberhit!

Professzor – Mindhármotoknak sikerült meglepni, fiatal barátnőnk meg jól megnevettetett… Ám sajnos, igaza is van…

Mester – Az ő válasza nagyon helyesen arra figyelmeztet, hogy a magabiztosság nem egyforma, hanem van jó és rossz, vagy mondjuk ki kereken: ostoba magabiztosság…

Doktor – Bizonyára rengeteg fajta jó és rossz magabiztosságot lehetne felfedezni. Jó lenne egy olyan megszállott lajstromozó, mint Arisztotelész…

Kapitány – És az én válaszom vajon miért lepett meg, tanult barátnőnk? Éppen te vitatnád el a tudás elsőségét?

Professzor – Így, így! Én a legkevésbé. Csupáncsak én azt hittem, hogy te az erőt hozod fel. Ami nem is lenne téves megfigyelés…

Mester – A magabiztosságra valójában, mint a legtöbb dologra, nem elég az egyszavas válasz. Magam is úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy magabiztosak legyunk, éspedig a magabiztosság jó tartományában, tudás is, erő is, a butaság ellentéte is kell, vagyis bölcsesség – és nem utolsósorban az önmagunkba való hit, vagyis Emberhit. Személyes hitem, hogy a sok elem közül, ha egyet kell megemlíteni, jelen esetben én feltétlenül az Emberhitet emelném ki.

Doktor – Bizonyára igazad van ebben, kedves Mester, de nem tudok nem arra gondolni, hogy válaszod egyszerűen rád vall… Most csak Professzor asszony válaszát kellene megismernünk…

Professzor – Igen, igen… Nos, én arra gondoltam, hogy a tájékozottság egy meglehetősen mechanikus, statikus állapot, a mindenféle jó és rossz szándékú „Tudta?” kezdetű „tájékoztatás” begyűjtése, halmaza. Ha nem viszek be a helyzetbe gondolkodást, elemzést, kritika, a tájékozottság csak arra lehet jó, hogy egy hamis magabiztosságot adjon…

Mester – Ahogy Todor Szimeonov mondja: „A tény kevés, a vélemény sok.”

* * *

Szavazás – Hibás termék-e az ember?

Professzor – Kemény kérdést tettek fel a Változó Világon a legújabb szavazással kapcsolatban: hibás termék-e az ember? Bár a szavazás nem közvetlenül erre vonatkozik, vagyis nem erre a kérdésre kérnek igen-nem válaszokat, hanem az embert legnagyobb hibájáról kellene szavazni…

Kapitány – Nem biztos, hogy a nagy kérdésre az igen és a nem lenne a helyes válaszlehetőség. Szerintem az „igen, de…” és a „nem, de…” válaszok sokkal értelmesebbek lennének.

Mester – Teljesen igazad van, Kapitány! Ezért bölcs dolog volt inkább a konkrét hibákra terelni a figyelmet.

Doktor – Ez rendben is lenne, de ahogy tudjuk, az embereknél hét főbűn garázdálkodik évezredek óta. Itt pedig öt lehetőséget kínálnak, és ezek sem a hét főbűn közül valók.

Professzor – Ezzel nincs is semmi gond. Mivel egyértelműen a nagy kérdés izgat minket, most nyugodtan elhagyhatjuk például a torkosságot és tucatnyi egyéb bűnt. És mivel az ilyen szavazások inkább arra jók, hogy az embert elgondolkoztassák, mintsem újabb tudományos eredményeket alapozzanak meg, ez az öt válasz jó választás.

Mester – Nekem sincs gondom a felkínált válaszlehetőségekkel, bár biztos vagyok, hogy ha erre minket kértek volna fel, külön-külön mindannyian más-más sort állítottunk volna. Hasonlóképpen, mint ha bárki mást is. Ezzel együtt az eddigi válaszok igazán izgalmas vitákat provokálnak.

Kapitány – Engem például meglepett az álszenteskedés erős második helye. Azért is, mert ezt nem tartom annyira tipikus hibának.

Mester – Engem ez az eredmény nem lepett meg, inkább elszomorított. Hiszen az összes szereplő hiba közül szerintem ez a legkritikusabb a nagy kérdésre adandó válasz szempontjából. Például az, hogy az ember eredendően mohó, érthető, és főleg – remélhetőleg – korrigálható. Az ember nem buta, és ha megtapasztalja mohóságának veszélyeit, képes lehet visszafogni magát. Viszont, ha valaki álszenteskedik, ami gyakorlatilag tudatos magatartás, azt álszenteskedésének gyalázatos következményei nem fogják az álszenteskedés visszafogására, megtagadására késztetni, ellenkezőleg…

Szavazások a Változó Világon

Hibás termék-e az ember?

A civilizáció 351. – Az ember kódja

* * *

A halálról

Kapitány – Kedves barátaim, nem szívesen terelem a beszélgetést ilyen nehéz és nyomasztó témára, mint az elmúlás, de mi tagadás, egyre gyakrabban jut eszembe… Végül is érthető, én vagyok körünkben a legidősebb…

Doktor – Drága kapitány, csak ne kacérkodj koroddal! Mindig is csodáltam bátorságodat, tettre készségedet, optimizmusodat! Szinte azt mondanám, szememben te lehetnél leginkább a fiatalság szimbóluma!

Kapitány – Elbűvölő vagy, mint mindig, fiatal barátnőm! Igen, a vérem pezseg… legalább néha… még… sokszor… Ha például ilyen szép fiatal lányt látok, mint te, vagy ha hideg pezsgőt töltök a poharamba… De az elmúlás gondolatai akkor is jönnek…

Professzor – Meglátogatnak azok engem is… Ilyenkor azzal próbálom felderíteni magamat, hogy a kisgyerekeket is élénken foglalkoztatja a halál… Szegények, ők hogyan birkóznak meg ezzel a kegyetlen gondolattal: anyám is meghalhat? apám is? és netán én is?

Kapitány – De ők előbb-utóbb józanul ráéreznek, hogy ez a kérdés számukra nem aktuális… Nem úgy, mint a játék, vagy, sajnos, a tanulás, meg egyebek…

Professzor – Bár ilyen idilli lenne minden gyermek sorsa… Sajnos a legtöbb gyermek a valóságban is szembesül halálesetekkel a családban vagy környezetében, és hány millió gyermek szemtanúja, szenvedője a háborúnak…

Doktor – Így igaz, de most, ha választ kellene keresni a kapitányt foglalkoztató kérdésekre, hagyjuk meg a gyerekeket az életnek, és nézzük meg ezt a láthatatlan valamit… De mi ez? Puszta pusztulás? Vagy kijárat? De hova?

Professzor – Minden, ami létezik, időben és térben véges…

Kapitány – Gyakorlatilag igen, elméletileg nem, vagy legalábbis nem feltétlenül… Elméletileg a Föld gravitációja végtelen mező… Talán nevetséges, de az enyém is az…  És hol van a határ gyakorlati és elméleti között… Vagyis hol az igazság?

Mester – A halál egy keresztút… Életünk az útlevelünk… Amely vagy erre, vagy arra, avagy amarra az útra szól… Gondolom én, bár nem merném mondani, hogy hiszem is… Talán inkább sejtem… És, mi tagadás, remélem…

Professzor – Szép gondolat. És erősen emlékeztet Orfeusz tanítására, ha jól értem… Igaz, ezer más hasonló hit is létezik…

Mester – Így igaz. Nem is ezer, milliószámra születtek emberi magyarázatok a halál misztériumára. Mindegyiket valakik tanították, és aki ilyet tanított, igaz válasznak tanította. Legelőször arra kellett bátorság, hogy azt mondjuk: ezek az igazságok vallási legendák. De ma már egy nagyobb bátorság kell, hogy kimondjuk: az egész világ egy egységes evolúciós folyamat…

Professzor – És ha valaki nagyon jó tanuló volt a Földön, felsőbb osztályba mehet?

Kapitány – De aki nem ütötte meg a megfelelő szintet, az osztályt ismétel, vagy reinkarnálódik egy új magzatba?

Doktor – Aki meg túl sokat rosszalkodott, elmehet rovarnak, esetleg nyúlnak?

Mester – Ajjaj, ki-kiben megszólalt volna saját sorsa?… Már bocsánat a tréfáért… De ez úgy sem számít… Amit érzünk, gondolunk, teszünk, egész életünk, az bizonyára számít... Bizonyára…

Kapitány – Vagy csak talán…

Professzor – Minden rejtély izgalmas kihívás az elme számára… Magam viszont leginkább arra számítok, hogy az új Emberhit segít majd fényt hozni ebbe is…

Kapitány – Majd… De én most vagyok itt kétségeimmel, szorongásommal…

Mester – Megértelek, kedves barátom, bár magam is csodálkoztam ezeken a rád nem jellemző érzéseken. Az ember azt gondolná, hogy leginkább a katonák és a filozófusok jutnak el a halál megvetéséig…

Kapitány – Én nem vagyok katona, hanem hajós kapitány, jól tudjátok… És sajnos, még kevésbé vagyok filozófus… Annak ellenére, hogy szeretem a bölcsességet..

Mester – Igazad, van kapitány, a halál – és nem kevésbé a halandók – megérdemlik, hogy komolyabban vegyük a kérdést. Csakhogy erre a súlyos témára rá kell hangolódni, fel kell készülni. Beszéljük meg, hogy később, de még a halottak napja előtt újra elmerülünk ebben. Addig is olvassatok erről, gyűjtsétek a bölcs gondolatokat!

* * *

A lélekről

Professzor – Ma azon töprengtem: vajon – feltéve hogy van – mi a különbség a lélek és a szellem között?

Kapitány – Feltéve, hogy van különbség, vagy feltéve, hogy van lélek meg szellem?

Professzor – Ez utóbbi a kérdés. A különbség léte nem kétséges… Emlékeztek beszélgetésünkre a folyóról! Nem, a különbség nem kétséges. Inkább két dolog azonosságát lenne nehéz megmagyarázni.

Doktor – No de hogyan vizsgáljuk meg a különbséget, ha abban sem vagyunk biztosak, hogy a két dolog, aminek a különbségét kívánjuk megvitatni, létezik. Egyébként engem most az érdekelne: te melyiknek a létezésében kételkedsz inkább: a lélek vagy a szellem létezésében?

Professzor – A létezés fogalma sem egyszerű kérdés. Mondanék egy példát: a magatartás. Létezik-e egy ember magatartása? Létezik. De lehet-e ezt két különböző dolognak tekinteni? Lehet-e azt mondani: az ember halandó, de a magatartása örök? És az, amit olyan nagy előszeretettel léleknek nevezünk, nem az ember egyfajta létezése, magatartása-e?

Kapitány – Én úgy pontosítanék, hogy az ember nem ember és lélek egysége, hanem test és lélek egysége.

Professzor – Rendben van, ragaszkodhatunk ehhez a terminológiához is, bár ennek értelme legfeljebb annyi, hogy becsempéssze azt a vélekedést, miszerint van egy materiális test és van egy immateriális lélek. Ez pedig máris az irracionalitás becsempészése.

Kapitány – Bevallom, nem tudom miből van a lélek, hacsak nem lélekből, vagyis lélekanyagból, éterből, energiából… De én érzem, hogy van lelkem, és nap mint nap tapasztalom, hogy másképpen létezik, mint a testem. Néha nagy harmóniában vannak, néha feszülnek egymásnak… Néha a test győz, néha a lélek…

Professzor – Hasonlóképpen vagyok én is a tudatommal… De ettől nem látom szükségét, hogy azt valami éterből materializáljam. A tudatom az agyam működése. Jellemző vonásai, karaktere, saját törvényei, mindez nem más, mint a személyiségem megnyilvánulása...

Kapitány – Magyarán, te azt mondod: lélek valójában nem létezik. Akkor miféle különbséget keresel egyáltalán?

Professzor – Nem, azt nem állítottam, hogy lélek nem létezik. Ellenkezőleg: én is úgy érzem, hogy van lelkünk, csakhogy nem ismerem a lélek természetét. És arra gondoltam: ha próbálnánk elemezni a lélek és a szellem különbségét, talán rátalálunk egy résre, amelyen keresztül megközelíthetjük magát a lélek titkát.

Mester – Bármelyikünk is lel ilyen résre, ossza meg a többiekkel. Boldog lennék, ha megérthetjük lélek és szellem titkait.

Professzor – Te hiszel a lélek létezésében, Mester?

Kapitány – És a lélek halhatatlanságában?

Mester – Nekem a hit a tudás egy magasabb foka. Ennyiben másképpen gondolkodom mint a keresztény, aki a hit foglya, és másképpen mint a gnosztikus, aki a tudás foglyának tartja magát. Engem a a tudás szabaddá, alkotóvá, teremtővé tesz, de egy konkrét területen csak a kellő tudás tesz azzá. Tehát mernék hinni, de csak a kellő tudás birtokában. Ebben a kérdésben viszont én nem rendelkezem kellő tudással.

Doktor – Feltételezem, hogy mi akkor is tanulnánk fontos dolgokat, ha azt a kevés tudást osztanád meg velünk, aminek birtokában vagy…

Mester – Nem szeretnék csalódást okozni, kedves doktornő, de most magam is csak töprengéseket tudnék megosztani, és ezeket éppen professzorasszony töprengései indították el. Így arra gondoltam, hogy a szellem megemlítése abban segít nekünk, hogy egy hiányzó láncszemre figyeljünk meg. És némi vizsgálódás után rá kell jönnünk, hogy ez a hiányzó láncszem az elme. Az elme, amely a lélek párja. Így van az érző lélek és a gondolkodó elme, e kettő szintézise pedig a maga a szellem

Professzor – Valóban, ez így logikus, és így kerék.

Kapitány – Én azt mondanám: így szép!

Professzor – De marad végső kérdés: rendelkeznek-e ezek saját anyagi létezéssel.

Mester – Ezt nem tudom, ezért nem hiszek semmit…

Doktor – Drága, egyetlen Mesterem! Legalább egy jóslatot kérnék, Megígérem, hogy azt nem fogjuk hitnek venni!

Mester – Ó, te fiatal barátom! Neked nagyobb esélyed van egyszer megtudni titkokat erről. Mert a kíváncsiság nem csak benned búvik. Hét milliárd ember kíváncsi ezekre a titkokra. És a tudomány érzékeny erre… Végül ő is a piacból él, egyre inkább… De rendben, legközelebb segítek, hogy közösen kitaláljunk egy jó hipotézist!

Doktor – Köszönöm! És tudom: a hipotézis nem hit!