Értelem és erkölcs kussol

 

Kapitány – Az ukrán háború kapcsán ki tévedett nagyobbat? Oroszország vagy a Nyugat?

Doktor – Hát persze, hogy Oroszország. De ennek levét mindenki issza.

Professzor – A Nyugat átaludta az orosz fegyverfejlesztést, Oroszország átaludta a Nyugat által végzett agymosást.

Mester – Szerintem a háború nem tévedések, hanem kényszerek eredménye.

Doktor – Kényszer volt a háború?

Mester – Tragikus az, hogy az emberiség a 2. világháború után nem iktatta ki a háborút életünkből, és ma teljesen megszokott dolog, hogy egy állam, de főleg nagyhatalom hozzányúl ehhez az „opcióhoz”. Tucatjaival zajlottak ilyen háborúk az elmúlt években is, és zajlanak most is. Pár hónapja ért véget a húszéves afganisztáni háború, de sorolhatnánk hosszasan a délszlávháborúkat, külön említve Szerbia bombázását, a tucatnyi háborút Afrikában, legtöbbször francia részvétellel, az iraki, a szíriai és a jemeni háborút. Izrael hetente hajt végre speciális katonai műveletet Szíriában és Libanonban az iráni beszivárgás ellen. És hány háború nyílt fontolgatása zajlott és zajlik ma is: Észak-Korea, Venezuela, de főleg Irán megtámadása.

Professzor – Így van, de egyet nem lehet várni: azt, hogy azok, akik részesek ezeknek a kényszereknek a kialakításában, beismerjék azokat és saját felelősségüket ebben. Háború van Szólnak a fegyverek, az összes háború összes fegyvere: puskák, ágyuk, médiák, pénz. Értelem és erkölcs kussol.

 

* * *

 

A létezés értelméről

Professzor – Nem vagyok biztos, hogy van értelme ennek a kérdésnek, de szüntelenül foglalkoztat: van értelme létezésünknek?

Doktor – Kétlem, hogy létezésünknek lenne különösebb értelme, de a kérdés izgalmas, mondanám vég nélküli beszélgetésekre ad alkalmat. Csakhogy, fájdalom, maga a létezésünk nem vég nélküli…

Kapitány – Én hiszek a lélek halhatatlanságában…

Doktor – Meglepő… De ez miképpen függ össze a létezés értelmével?

Professzor – Hát nem mindegy, hogy egy múlandó vagy egy örökéletű lélek szenved a létezés értelmetlenségétől…

Mester – Én feltételezem, hogy jeles barátunk az imént jó hírt akart közölni velünk, de szerintem egy ilyen hipotézis valójában csökkenti annak esélyét, hogy leljük értelmét a létezésnek. Hiszen egy halandó lélek számára az a feladat, hogy elérje a halhatatlanságot, igazán adna értelmet létezésének.

Kapitány – Drága elmés barátaim! Én azt mondtam: úgy hiszem, a lélek halhatatlan. De kész vagyok erről értelmesen vitatkozni. Az én hitem segítő hit a bizonytalanságban, és nem zsarnok. Ami a fontos: ha megoldást, választ keresünk egy nagy rejtélyre, nem bölcs dolog úgy rögzíteni bizonyos feltételeket, hogy ezzel megkönnyítsük dolgunkat. Ne azért vessük el lélek halhatatlanságát, mert ez nehezíti a keresett válasz megtalálását.

Mester – Én nemhogy ezért, hanem egyáltalán nem vetem el a lélek halhatatlanságát. Az más kérdés, hogy szememben még tisztázatlan a lélek mibenléte, így valójában nehéz kijelentéseket tennem annak halandóságáról vagy halhatatlanságáról. Egyébként az eredeti kérdés megválaszolása szempontjából szerintem nem döntő semmilyen hasonló feltétel – ahogy mondod – rögzítése… Ez olyan súlyos kérdés, hogy itt nem csak az lélek, de az isten létezése is mellékesnek tűnik…

Professzor – Így, így. Magam is leginkább itt találom a legnagyobb lyukat az értelem hálójában: mi isten létezésének az értelme? Az isten teremtette a világot. Minden nap végén megcsodálta, milyen jót alkotott… Azóta majdnem 6000 évig (ami ugye, az isten hat munkásnapjának emberi mértéke) tépelődik a szabad akarattal felruházott klónjainak hibái és bűnei miatt… És reménykedik, hogy az emberek maguktól, avagy netán az erre a célra feláldozott fia nyomán megérnek a jóba, és a hetedik napot kitölti a boldogság ezeréves birodalma… Csodálatos történet… De mi ennek az egésznek az értelme? Nem lett volna eléd ezt elképzelni?

Doktor – Esetleg jobban előkészíteni…

Kapitány – Nem kis cinizmus és érzéketlenség kell ahhoz, hogy egyformán értelmetlen dolognak nyilvánítsuk a történelem minden lehetséges folyását, beleértve az elmaradását is.

Professzor – Kedves kapitány, nem erkölcsi érzékenységeinket kívántam versenyeztetni.

Doktor – Az alapdilemmát Shakespeare csodálatos mondatja el Hamlettel: Lenni vagy nem lenni?

Professzor – Ennek valóban van egy erkölcsi felszíne, de a kemény réteg alatta a nyers ontológia, a lételmélet. Miért létezni, ha nem lehet értelmet felfedezni a létezésben? Azt nem állítom, hogy nincs értelme. Csak nem bírom felfedezni – a különféle vallások intellektuális sületlenségein túl…

Mester – Szerintem a létezés értelme az az ár, amelyet fizetnünk kell a létezésért. Mivel létezni muszáj, ezért ez az ár – akár mit is jelentsen nekünk, mint ár – magas ár. De biztos vagyok benne, hogy az ember boldog lesz, hogy fizetnie kell.

 

Kínai mese az öregemberről

Professzor – Barátaim, szerintetek mi a legfontosabb emberi tulajdonság a közösség, a társadalom boldogulása szempontjából?

Kapitány – Nincs boldogulás rend nélkül, de ha emberi tulajdonságot kérdezel, én legelőször a műveltségre tudok gondolni. De természetesen mindenkitől nem várhatunk akkora műveltséget, mint a nagyra becsült professzorasszonyé.

Professzor – Nem is szégyen a műveltség, de szerintem ennél fontosabb az értelem. Ez segít behatolni a dolgok mélyére, időben észrevenni a veszélyt, elemezni és tervezni.

Doktor – Magam a kreativitásra szavaznék. Mert nem elég észrevenni a veszélyt, hanem megoldást is kell találni, ha kell olyat, amilyen addig sose volt.

Professzor – És te, Mester, mit tartasz a legfontosabb tulajdonságnak?

Mester – Van egy kedvenc kínai mesém. Hogy válaszoljak az ő segítségével!

Kapitány – Halljuk, bölcsek a mesék!

Mester – Régen történt ez. Idegenek megtámadják az országot, már a főváros alatt vannak. A császár és az udvar a megadáson gondolkozik. Ekkor egy egyszerű öregember állít be a császárhoz. „Igaz, császár, amit beszélnek az emberek, hogy feladnánk magunkat?” – kérdi. „Igaz, válaszolja a császár. Kevés katonánk van, és még kevesebb nyílunk, az ellenség pedig olyan népes, mint a csillagok az égen és minden katonának száz nyila van.” „Adjál nekem, mondja az öregember, 300 katonát, 30 bárkát és 30 bála szénát és én harmadnapra 3 millió nyilat hozok neked.” „Rendben van, de ha nem teljesíted ígéretedet, fejedet veszem!” mondja a császár. Az udvaroncok pedig gúnyolják az öreget: „Szalmából csinál majd nyilat.” A császár megparancsolja, hogy adják az öregembernek, amit kért. És máris türelmetlenül vár, kémeket is küld utána. Beszámolnak neki a kémek: az öreg és a katonák letelepedtek a folyó partján, nem messze az ellenségtől, de heverésznek, esznek, isznak, és nem csinálnak semmit. Másnap ugyanez. A császár kivonul az öreghez és kérdőre vonja, ő meg mondja: „Harmadnapra ígértem a nyilakat, gyere holnap reggel!” Aznap éjjel sűrű köd ereszkedik le a folyóra. Ekkor az öreg megparancsolja a katonáknak, hogy a szalmából tetőt húzzanak a bárkák fölé, aztán beszállnak, és csendesen megközelítik az ellenséges tábort. Adott jelre pedig éktelen lármát kezdenek csapni. Az ellenséges katonák a ködben nem látnak semmit, és ijedtek lövik nyilaikat a szörnyű zaj irányában. A levegő megtelik zizegő nyilakkal, amelyek befúródnak a szalmatetőkbe. Amikor a nyíleső végre alábbhagy, az öreg újabb jelt ad, és a bárkák visszafordulnak saját táboruk felé. Mire reggel a császár sietve kiér hozzájuk, a katonák már sok millió nyilat szedtek ki a szalmatetőkből. A császár meg van rendülve, és elismeréssel szól az öregemberhez: „Megmentetted a hazát. De mond meg csak, honnan tudtad, hogy harmadnapra köd ereszkedik le a folyóra?” Az öreg azt mondja: „Nem elég szeretni hazánkat, ismerni kell annak nyelvét is.” Erre egy udvaronc önérzetesen szól: „Én is tudtam, hogy ma éjjel köd lesz.” Az öreg csöndesen megkérdezi: „És mi hasznát vettük tudományodnak?...”

Professzor – Igen, időben észlelni az igazi veszélyeket, ez a döntő!

Doktor – De mire mentek volna egy kreatív megoldás nélkül?

Mester - Nem tudom, szükséges-e értelmeznem a mesét, de szerintem több lényeges tanulságot szűrhetünk le belőle. Ezek mindhármatokat megerősítik. Először is a legfontosabb tisztán látni a közösséget fenyegető igazi veszedelmet, másodszor teremtő erővel bírni, olyan képességgel, amely új, alternatív, ha kell furfangos megoldást kínál.

Professzor – Mesterségem becsülete is beleszólna: harmadsorban nem kell tolongani, tüsténkedni a császári udvarban…

Kapitány – Így van, kedves barátnőm, de igen fontos a negyedik tanulság is: ha a helyzet úgy hozza, nem lehetünk restek vagy szégyenlősek a császár elé lépni, és felvállalni azt, amire képességeink predesztinálnak.

Mester – Nos, szerintem éppen ez a lényeg. Ezt pedig én úgy nevezném meg, hogy: felelősségtudat, a közösségért érzett felelősségtudat.

Az élet bűvös kockája

Kapitány – Felemelő érzés, hogy ilyen zseniális játékot adtunk a világnak, mint a bűvös kockát! Örülök, hogy méltóan megünnepeljük a nagyvilágban!

Professzor – Szerintem játéknak a bűvös kocka nem zseniális, hanem idegbajt hozó. De van két figyelemre méltó jelentősége: fantasztikus üzlet, és ami talán még fontosabb: megérteti velünk az egyszerű bonyolultságát. Szét kell rakni hat színt, ennyi a feladat. Képzeljétek el, hogy összekeverek egy tálba egy maroknyi fehér babot, tarkababot, lencsét, csicseri borsó stb., és megkérlek, hogy ezeket válogasd szét. A legcsekélyebb nehézség nélkül, egy pár perc alatt bárki elkészülne vele. De amikor mindenféle összefüggések kusza láncokba szedik az egyes szemeket, egykettőre rájövünk, hogy rövid az eszünk, és még rövidebb az életünk, hogy a feladványt megoldjuk.

Kapitány – Mi tagadás, nap, mint nap találkozunk bonyolult helyzetekkel. Éppen ezért fontos csiszolni elménket. Ki ezzel, ki azzal. Nem tudom, került-e valaki az idegosztályra bűvös kocka miatt, de hogy itthon sok százezer, a nagyvilágban sok millió, de talán sok százmillió fiatalember intelligenciája nyert ezzel a játékkal, semmi kétségem.

Doktor – Én csak azon gondolkozom, hogy hány polgártársunknak és meddig kellene forgatni a bűvös kockát, hogy egy értelmes döntést hozzon a szavazófülkében?

Professzor – Szerintem fontosabb lenne a demokrácia érvényesülése, ahhoz, hogy jól intézzük életünket. Nem reális mindenkitől elvárni azokat a szellemi képességeket, amelyek amúgy rendelkezésre állnak minden társadalomban.

Mester – Fogós kérdés ez: mi a legfontosabb a társadalom jó működéséhez? A demokrácia? Netán a szabadság? Vagy az emberek átlagos értelmi szintje? És bizony, kínálkozik még egynéhány hasonló eszme… Ti mit gondoltok?

Kapitány – Valóban nem könnyű sorrendet felállítani… Szerintem a demokrácia és az értelem a legfontosabb, de a hitet és a rendet is megemlítenék.

Doktor – Az intelligenciát én is döntőnek érzem, de a legfontosabb kétségtelenül a szabadság és az ehhez járó demokrácia. Ha viszont olyat is kellene megemlíteni, ami eddig nem került szóba, azt mondanám: bátorság kell. A gyávának semmit nem adnak szánalomból…

Professzor – Ami elhangzott, mind fontos: demokrácia, értelem, rend, szabadság, hit, bátorság!... De nem hiányozhat valami különösen fontos: a szolidaritás! Mert minek a nagy eszem, minek a csodás bátorságom, ha mindig szótlanul elmegyek mások baja, mások meghurcoltatása mellett?

Mester – Nagyszerűek vagytok, minden ki van mondva! Semmit nem tudok hozzátenni. Nem hiszem, hogy érdemes további eszméket keresni, úgyis több hangzott el, mint a bűvös kocka hat színe… A fontossági sorrendbe belegabalyodni pedig végképp fölösleges. Ha ki akarjuk rakni a bűvös kockát, számít-e, melyik szín a legfontosabb?

Kapitány – Biztosra veszem, hogy egyesek úgy kezdnek hozzá a kocka kirakásához, hogy kiszúrnak egy színt, amellyel kezdenek…

Mester – Ennél a játéknál ez valóban lehet egy taktikai megoldás… De az élet, tudjuk, ennél valamivel bonyolultabb… Szerintem minden nap előállnak helyzetek, feladatok, amikor hol az egyik, hol a másik feltétel döntő. Tehát fölösleges, lehetetlen sorrendet felállítani… Ám bevallom, érzek magamban egy határozott elfogultságot az értelemmel kapcsolatban. Meggyőződésem szerint az értelemnek különleges szerepe van az élet jobbításában. Az értelem fogja kirakni nekünk az élet bűvös kockáját – ha elég erős lesz…

A magamra találásról

Professzor – Mint minden más keresés, saját magamnak a keresése is végződhet egy önbecsapásban. Mit kell keresni, amikor magamat keresem?

Mester – Magadat keresni, azt jelenti: azt a belső párbeszédet keresni, amelyben megtalálod a nyugalmat.

Kapitány – Ez a belső párbeszéd mindenre adhatja a választ?

Mester – Nem az a fontos, hogy minden kérdésre könnyen és gyorsan találj választ. Elegendő, ha újabb és újabb kérdésekre találsz választ. Elegendő, ha megtapasztalod azt a jól eső érzést: „együtt” gondolkozni, „együtt”, azaz ebben a belső párbeszédben keresni a válaszokat. Ha ebben a belső gondolkodásban megismered az örömet, megtapasztalod azt a képességet, hogy találj válaszokat a téged foglalkoztató kérdésekre, akkor megtalálod a nyugalmat is.

Professzor – Mikor mondhatom biztonsággal azt, hogy valóban megtaláltam magamat?

Mester – Mihelyt megérzed ezt a belső képességet a válaszok keresésére, elmondhatod: Igen, megtaláltam magamat. Abból is tudni fogod, hogy megtaláltad magadat, hogy semmi másnak a keresése nem lesz többé kínzó nyugtalanság. Ezek után is ezer igazság vár felfedezésre, megértésre, ezer életfeladvány munkatervre vagy akár harci tervre, de magadra találva, ez soha többé nem lesz egy elveszett, szenvedő vagy zuhanó lélek elkeseredett válaszkeresése, hanem egy vállalható feladat.

Doktor – A magamra találásban szavaid szerint a párbeszéd kulcsszó. Milyen ez a párbeszéd?

Mester – Párbeszéd akkor van, ha meghallod a másik éned szavát: bármit mondasz, gondolsz, meghallod a belső éned kérdéseit, kétségeit; bármikor kétségbe esel, meghallod a belső éned biztatását, tanácsát. Ha a kétségek vagy biztatások kívülről jönnek, elveszhetnek, eltorzulhatnak, elerőtlenedhetnek, mire a burkodon átjutnak. A belső párbeszédben minden hallhatóan, tisztán, érthetően, őszintén szól.

Professzor – Szavaidból azt veszem ki: a magamra találás csodát ígér.

Mester – Archimédesz azt mondta: Adjatok nekem egy elrugaszkodási pontot, és én felemelem a Földet. Ha lelkednek lenne egy ilyen elrugaszkodási pontja, átemelheti életedet a szenvedések között kanyargó mély mederből egy szabad, magasságokba ívelő, a boldogság vonzásában haladó pályára.

* * *

A kérdésekről és a válaszokról

Professzor – Nem az a kérdés, hogy változik-e a világ, hanem az, hogy mi emberek képesek vagyunk-e megérteni azt!

Doktor – Valóban nem az a kérdés, hogy változik-e a világ, a legfőbb kérdés az, hogy mi emberek képesek vagyunk-e azt megváltoztatni!

Kapitány – Régen csak értelmezték a világot, most az a feladat, hogy azt megváltoztassuk!

Professzor – Csak bízni tudom, kedves barátom, hogy nem a hírhedt ifjú hegeliánus téziseit fogod újra felfedezni, hanem eljutsz a híres középkori fohászhoz: „Adj, Uram, erőt, hogy elviseljem a megváltoztathatatlant, és adj, Uram, bátorságot, hogy megváltoztassam a megváltoztathatót, és adj, Uram, bölcsességet, hogy megkülönböztessem a kettőt!”

Mester – Barátaim, nem kérdés, hogy az ember ma már - ha akarom képes, ha akarom bátor - megváltoztatni a világot. A kérdés az, hogy van-e elegendő tudásunk, alkotó erőnk és erkölcsi szilárdságunk ahhoz, hogy jobbá tegyük a világot! És erre talán mi is lehetünk válasz!