2015. június 24., szerda

A halálról

Kapitány – Kedves barátaim, nem szívesen terelem a beszélgetést ilyen nehéz és nyomasztó témára, mint az elmúlás, de mi tagadás, egyre gyakrabban jut eszembe… Végül is érthető, én vagyok körünkben a legidősebb…
Doktor – Drága kapitány, csak ne kacérkodj koroddal! Mindig is csodáltam bátorságodat, tettre készségedet, optimizmusodat! Szinte azt mondanám, szememben te lehetnél leginkább a fiatalság szimbóluma!
Kapitány – Elbűvölő vagy, mint mindig, fiatal barátnőm! Igen, a vérem pezseg… legalább néha… még… sokszor… Ha például ilyen szép fiatal lányt látok, mint te, vagy ha hideg pezsgőt töltök a poharamba… De az elmúlás gondolatai akkor is jönnek…
Professzor – Meglátogatnak azok engem is… Ilyenkor azzal próbálom felderíteni magamat, hogy a kisgyerekeket is élénken foglalkoztatja a halál… Szegények, ők hogyan birkóznak meg ezzel a kegyetlen gondolattal: anyám is meghalhat? apám is? és netán én is?
Kapitány – De ők előbb-utóbb józanul ráéreznek, hogy ez a kérdés számukra nem aktuális… Nem úgy, mint a játék, vagy, sajnos, a tanulás, meg egyebek…
Professzor – Bár ilyen idilli lenne minden gyermek sorsa… Sajnos a legtöbb gyermek a valóságban is szembesül halálesetekkel a családban vagy környezetében, és hány millió gyermek szemtanúja, szenvedője a háborúnak…
Doktor – Így igaz, de most, ha választ kellene keresni a kapitányt foglalkoztató kérdésekre, hagyjuk meg a gyerekeket az életnek, és nézzük meg ezt a láthatatlan valamit… De mi ez? Puszta pusztulás? Vagy kijárat? De hova?
Professzor – Minden, ami létezik, időben és térben véges…
Kapitány – Gyakorlatilag igen, elméletileg nem, vagy legalábbis nem feltétlenül… Elméletileg a Föld gravitációja végtelen mező… Talán nevetséges, de az enyém is az…  És hol van a határ gyakorlati és elméleti között… Vagyis hol az igazság?
Mester – A halál egy keresztút… Életünk az útlevelünk… Amely vagy erre, vagy arra, avagy amarra az útra szól… Gondolom én, bár nem merném mondani, hogy hiszem is… Talán inkább sejtem… És, mi tagadás, remélem…
Professzor – Szép gondolat. És erősen emlékeztet Orfeusz tanítására, ha jól értem… Igaz, ezer más hasonló hit is létezik…
Mester – Így igaz. Nem is ezer, milliószámra születtek emberi magyarázatok a halál misztériumára. Mindegyiket valakik tanították, és aki ilyet tanított, igaz válasznak tanította. Legelőször arra kellett bátorság, hogy azt mondjuk: ezek az igazságok vallási legendák. De ma már egy nagyobb bátorság kell, hogy kimondjuk: az egész világ egy egységes evolúciós folyamat…
Professzor – És ha valaki nagyon jó tanuló volt a Földön, felsőbb osztályba mehet?
Kapitány – De aki nem ütötte meg a megfelelő szintet, az osztályt ismétel, vagy reinkarnálódik egy új magzatba?
Doktor – Aki meg túl sokat rosszalkodott, elmehet rovarnak, esetleg nyúlnak?
Mester – Ajjaj, ki-kiben megszólalt volna saját sorsa?… Már bocsánat a tréfáért… De ez úgy sem számít… Amit érzünk, gondolunk, teszünk, egész életünk, az bizonyára számít... Bizonyára…
Kapitány – Vagy csak talán…
Professzor – Minden rejtély izgalmas kihívás az elme számára… Magam viszont leginkább arra számítok, hogy az új Emberhit segít majd fényt hozni ebbe is…
Kapitány – Majd… De én most vagyok itt kétségeimmel, szorongásommal…
Mester – Megértelek, kedves barátom, bár magam is csodálkoztam ezeken a rád nem jellemző érzéseken. Az ember azt gondolná, hogy leginkább a katonák és a filozófusok jutnak el a halál megvetéséig…
Kapitány – Én nem vagyok katona, hanem hajós kapitány, jól tudjátok… És sajnos, még kevésbé vagyok filozófus… Annak ellenére, hogy szeretem a bölcsességet..
Mester – Igazad, van kapitány, a halál – és nem kevésbé a halandók – megérdemlik, hogy komolyabban vegyük a kérdést. Csakhogy erre a súlyos témára rá kell hangolódni, fel kell készülni. Beszéljük meg, hogy később, de még a halottak napja előtt újra elmerülünk ebben. Addig is olvassatok erről, gyűjtsétek a bölcs gondolatokat!

* * *