Kapitány –
Kedves barátaim, nem szívesen terelem a beszélgetést ilyen nehéz és nyomasztó
témára, mint az elmúlás, de mi tagadás, egyre gyakrabban jut eszembe… Végül is
érthető, én vagyok körünkben a legidősebb…
Doktor – Drága
kapitány, csak ne kacérkodj koroddal! Mindig is csodáltam bátorságodat, tettre
készségedet, optimizmusodat! Szinte azt mondanám, szememben te lehetnél
leginkább a fiatalság szimbóluma!
Kapitány –
Elbűvölő vagy, mint mindig, fiatal barátnőm! Igen, a vérem pezseg… legalább
néha… még… sokszor… Ha például ilyen szép fiatal lányt látok, mint te, vagy ha
hideg pezsgőt töltök a poharamba… De az elmúlás gondolatai akkor is jönnek…
Professzor
– Meglátogatnak azok engem is… Ilyenkor azzal próbálom felderíteni magamat,
hogy a kisgyerekeket is élénken foglalkoztatja a halál… Szegények, ők hogyan
birkóznak meg ezzel a kegyetlen gondolattal: anyám is meghalhat? apám is? és
netán én is?
Kapitány –
De ők előbb-utóbb józanul ráéreznek, hogy ez a kérdés számukra nem aktuális…
Nem úgy, mint a játék, vagy, sajnos, a tanulás, meg egyebek…
Professzor
– Bár ilyen idilli lenne minden gyermek sorsa… Sajnos a legtöbb gyermek a
valóságban is szembesül halálesetekkel a családban vagy környezetében, és hány
millió gyermek szemtanúja, szenvedője a háborúnak…
Doktor –
Így igaz, de most, ha választ kellene keresni a kapitányt foglalkoztató
kérdésekre, hagyjuk meg a gyerekeket az életnek, és nézzük meg ezt a
láthatatlan valamit… De mi ez? Puszta pusztulás? Vagy kijárat? De hova?
Professzor
– Minden, ami létezik, időben és térben véges…
Kapitány –
Gyakorlatilag igen, elméletileg nem, vagy legalábbis nem feltétlenül…
Elméletileg a Föld gravitációja végtelen mező… Talán nevetséges, de az enyém is
az… És hol van a határ gyakorlati és
elméleti között… Vagyis hol az igazság?
Mester – A
halál egy keresztút… Életünk az útlevelünk… Amely vagy erre, vagy arra, avagy
amarra az útra szól… Gondolom én, bár nem merném mondani, hogy hiszem is… Talán
inkább sejtem… És, mi tagadás, remélem…
Professzor
– Szép gondolat. És erősen emlékeztet Orfeusz tanítására, ha jól értem… Igaz,
ezer más hasonló hit is létezik…
Mester –
Így igaz. Nem is ezer, milliószámra születtek emberi magyarázatok a halál
misztériumára. Mindegyiket valakik tanították, és aki ilyet tanított, igaz
válasznak tanította. Legelőször arra kellett bátorság, hogy azt mondjuk: ezek az
igazságok vallási legendák. De ma már egy nagyobb bátorság kell, hogy
kimondjuk: az egész világ egy egységes evolúciós folyamat…
Professzor
– És ha valaki nagyon jó tanuló volt a Földön, felsőbb osztályba mehet?
Kapitány –
De aki nem ütötte meg a megfelelő szintet, az osztályt ismétel, vagy
reinkarnálódik egy új magzatba?
Doktor –
Aki meg túl sokat rosszalkodott, elmehet rovarnak, esetleg nyúlnak?
Mester –
Ajjaj, ki-kiben megszólalt volna saját sorsa?… Már bocsánat a tréfáért… De ez
úgy sem számít… Amit érzünk, gondolunk, teszünk, egész életünk, az bizonyára
számít... Bizonyára…
Kapitány –
Vagy csak talán…
Professzor
– Minden rejtély izgalmas kihívás az elme számára… Magam viszont leginkább arra
számítok, hogy az új Emberhit segít majd fényt hozni ebbe is…
Kapitány –
Majd… De én most vagyok itt kétségeimmel, szorongásommal…
Mester – Megértelek,
kedves barátom, bár magam is csodálkoztam ezeken a rád nem jellemző érzéseken. Az
ember azt gondolná, hogy leginkább a katonák és a filozófusok jutnak el a halál
megvetéséig…
Kapitány –
Én nem vagyok katona, hanem hajós kapitány, jól tudjátok… És sajnos, még
kevésbé vagyok filozófus… Annak ellenére, hogy szeretem a bölcsességet..
Mester –
Igazad, van kapitány, a halál – és nem kevésbé a halandók – megérdemlik, hogy
komolyabban vegyük a kérdést. Csakhogy erre a súlyos témára rá kell hangolódni,
fel kell készülni. Beszéljük meg, hogy később, de még a halottak napja előtt
újra elmerülünk ebben. Addig is olvassatok erről, gyűjtsétek a bölcs
gondolatokat!
* * *