Az eutanáziáról

Professzor – Olvasom, hogy és egy fontos rabbi milyen nagy egyetértésben és milyen nagy vehemenciával ostorozták az eutanázia terjedő gyakorlatát. Mit gondoltok ti a kegyes halálról? Jó dolog ez, vagy rossz?

Kapitány – Semmilyen halál nem lehet jobb az életnél, gondolhatja minden normális ember, aki nem ismeri azt a lelki állapotot, amikor inkább a halált választanánk. Az élet pedig teremt ilyen állapotokat. Az öngyilkosság ősi jelenség, de még az állatoknál is találunk ilyen drámai jeleneteket, amikor bálnák vagy szent delfinek a partra vetődnek, egyértelműen öngyilkos szándékkal.

Doktor – Szerintem a kegyes halál a humánum egy nagy győzelme. Nem is véletlen, hogy éppen a legliberálisabb társadalmakban kezd polgárjogot nyerni.

Professzor – Szerintem is van valami pozitív abban, hogy kemény falakat, dogmákat, tabukat megdöntve, elismert legális joggá vált az eutanázia. Közben úgy tartom, hogy ez hihetetlenül bonyolult kérdés. Mégis megdöbbent a történelmi egyházak vehemens tiltakozása. Egyre gondoljunk: hát nem kegyes halálban halt meg Jézus? Olyan kegyes halálban, amellyel Poncius Pilátus kivételezett vele szemben? Ítéljük el a prokurátor tettét, elvárva, hogy a keresztre feszített jámbor ember végig szenvedje haláltusáját?

Mester – Sajnos bizonyára még hosszú ideig indokolt lehet a kegyes halál, mint orvosi megoldás. De szerintem a legfontosabb az, hogy ne nyugodjunk bele abba, hogy erre a megoldásra szükség lehet. Meg kellene duplázni vagy triplázni arra fordított munkánkat, erőforrásainkat, hogy egészségesen és fájdalom nélkül élhessünk, ameddig tart életünk. Bűn urizásra és fegyverkezésre elkölteni egy forintot is.

Kapitány – Kinek a bűn, kinek a bűnhődés…

Professzor – Ne mondd ezt, drága, bátor kapitányunk, mert ez olyan defetista. Pedig fel kell rázni az embereket. A világ lehet jobb. Az élet lehet boldogabb.

* * *

A két fa

Kapitány – Nem találjátok furcsának, hogy az élet fája sok legendában szerepel, de a tudás fájáról csak a Biblia számol be?

Doktor – Nem csodálom…

Professzor – Én gyerekkoromban sokszor gondolkoztam azon, ha én vagyok ott, és tudok ezekről a fákról, melyiknek a gyümölcséből ettem volna…

Kapitány – Tanult barátnőnk már gyerekkorában is ilyen okos volt. Mert itt a puszta kérdésfeltevés is figyelemre méltó spekulációs készségről árulkodik.

Professzor – Kedvenc kapitányom, ne hízelegj, pláne ne kétesen, hanem mondd el, te mit választanál?

Kapitány – Csakis az életfát! Mert ha az örök élet birtokában vagyok, mi akadályozhat a mindentudás megszerzésében?

Doktor – Alaptalan reménykedés! És ha egy majom eszik az életfa gyümölcséből, ő is eljut a mindentudásig?

Kapitány – Először én nem vagyok majom, és engem az érdekel, mi történik velem, nem a majommal… A másik, ha ígérve van az örökélet, az evolúció mindenki előtt nyitott ajtó.

Professzor – A helyzet nem annyira egyszerű, ami a majom esélyeit illeti, hiszen az evolúció nem az egyed, hanem a faj sorsa. Sokszor kell meghalnunk, hogy utódainkból valami jobb legyen. Ennél is nagyobb gond szerintem az, hogy nem lehetünk biztosak abban, hogy az ember annyira fejlettebb a majomnál, hogy képes a mindentudás befogadására… És te, szépséges barátnőm, mit választanál?

Doktor – Azt hiszem, követném Éva anyánk példáját, és a tudásfájáról tépnék gyümölcsöt… Csak azt nem tudom még, hogy megkínáljam-e azzal Ádámomat… Mindenesetre reménykeltő, hogy a mindentudás birtokában idővel meg tudnám oldani az örökélet problémáját.

Professzor – És te, Mester, te mit választanál?

Mester – Ügyesen kihagytad azt, hogy te hogy döntöttél gyereked korodban, és mit gondolsz erről most, érett fejjel… Én azt hiszem, hogy egyik választás nem kockázatmentes. Valóban, ha az életfáról eszünk, fogadjuk el, azon nyomban megkapjuk az örökéletet, fokozatosságról nem igen lehet szó. Az ember nem lehet egy kicsit halhatatlan, ahogy nem lehet egy kicsit szűz… De az örökélet miért ígérne a mindentudás megszerzését.

Professzor – Hát nem lehet rabszolga is az, aki örökéletet kapott, mondjuk egy halhatatlan rabszolgatartótól?

Mester – Pontosan erről van szó. Aki örökéletet mondott, vagy mondjuk, ígért, még nem ígért örök igazságot, még kevésbé mindentudást. És talán ennél is kockázatosabb a tudás fáját választani. Hiszen az életünk olyan rövid, és szemmel láthatóan, aki eszik abból a gyümölcsből, távolról sem kapja a teljes mindentudást egyből, hanem csepegtetve...

Kapitány – Hát igen. Az első órák éppen arra voltak elegendőek, hogy a Ádám és Éva a mezítelenségüket fogják fel…

Mester – De akkor, hogyan lehet reménykedni, hogy néhány lecke után, már saját erőből megoldjuk az örökélet-vágyunkat?

Doktor – Csak nem azt akarod mondani, kedves Mester, hogy ezek szerint te nem is kóstolod az egyik fa gyümölcsét?

Mester – Én most ahhoz térnék vissza, amivel az egész beszélgetés kezdődött: miért a legtöbb ősi legenda csak az élet fájáról tesz említést. Szerintem csak egy fa létezik, élet és tudás pedig egy is ugyanaz. Nincs élet tudás nélkül, és nincs tudás élet nélkül. És ha nyerünk egy kis életet, ezzel szerezhetünk újabb tudást. Az új tudással pedig tovább tudjuk vinni az életet.

Professzor – És így, az idők végezetéig?

Mester – Így, igen. Egyiknek sincs vége. Nekünk pedig nem kell állnunk mint Bálám szamarának két fa között, és töprengeni.

Kapitány – De azt az egy fát hol keressem? És van egyáltalán jelentősége? Mert ahogy te írod le, Mester, ez egy zárt kör: az élet ad tudást, a tudás életet.

Mester – Igen, életünk saját magát tápláló, öngerjedő folyamat. Mégis, néha az erőnk vészesen csökkenni kezd, meg kell keresnünk az élet fáját, és enni gyümölcséből.

Doktor – De hol keressük ezt a csodafát, Mester?

Mester – Mindenki megtalálhatja akkor és ott, ahol szüksége van rá, de nem könnyű meglátni… Azt meg kell tanulni. Minden tanulásod egy részét erre kell szánni. De erről máskor beszélgessünk, most már későre jár.

Doktor – Köszönjük, Mester! És szép álmokat!

Mester – Nektek is, barátaim! Holnap folytatjuk!

Életútmutató

* * *

A bölcs búcsúja – A Mester mesélte

Mester – Egy nagy öreg bölcs érezte, hogy földi útja végére ért. Nyugodtan, mosolyogva feküdt, és alig hallhatóan mondta: „Csatlakozom az előttem szólóhoz…” Tanítványai zavartan összenéztek, tán már hallucinál a Mester? A legbátrabb oda hajolt, és tisztelettel megkérdezte: „De ki szólt, Mester? És mit szólt?” A bölcs kissé kinyitotta szemét: „Egy távoli visszhang mesél arról, hogy kezdetben volt az Ige… Azóta sok szót vetettünk, sok szót háborúztunk, sok szótéglát raktunk bele a Bábel-toronyba. Sok bölcs is tanította az embereket, bár ami számít náluk, az a csend… Hosszú életem volt, de az nem volt elég ahhoz, hogy megtudjam, ki volt az, és hogy mit is rendelt pontosabban a kezdetben. Ezért szavaimat ne úgy értsétek, mintha azt a fel nem tört Igét írnám alá, mint egy petíciót… Egyszerűen magam, vagyis az, ami belőlem véget ér, csatlakozik a kezdethez. Mi majd ott folytatjuk vitáinkat. Ti meg itt folytassátok!” A bölcs szeme barátságosan nevetett.

* * *

Újra a halálról

Mester – Nos, kedves barátaim, készen vagytok arra, hogy folytassuk a beszélgetést a halálról?

Doktor – Már igen várom a folytatást, drága Mester, mert hihetetlenül felkavart a téma… Nem is sejtettem, hogy mekkora harag van bennem ez ellen az igazságtalanság ellen. Mert igazságtalanságnak érzem, hogy meg kell halnom…

Mester – Meg kell halnod? Ezt miért mondod?

Doktor – Ne légy kegyetlen, és ne gúnyolódj a gyengeségemen, ha annak érzed. Azt hiszem, ez egy jogos harag… De ha akarod, büszke harag is… Gyűlölet… Gyűlölöm a világot, amely így van berendezve, hogy nekem meg kell halnom!

Mester – Újra megkérdezem: miért azt mondod, hogy neked meg kell halnod?

Doktor – Miért? Hát azért, mert mindenki meghal, aki született…

Mester – Jól van, kedves doktornő, megnyugodtam… Már azt hittem, egy orvos mondat veled ilyen borzalmas dolgot… Akkor most úgy kérdezem: tudom, hogy jó érzékkel követed a divatot, és kiváló ízléssel igazítod magadhoz; hát mondd meg nekem, ha ostobának tartasz egy új divatos hóbortot, követnéd csak azért, mert divatnak számít a többség szemében?

Doktor – Nem, semmiképpen! Ismersz engemet. Jobban szeretem kitalálni a divatot, miért követni…

Mester – Nagyszerű! De akkor most azt mondd meg nekem, szép barátunk, neked azért kell meghalnod, mert mások is… Hogy úgy mondjam: divatból?

Doktor – Drága Mester, te hagyd csak meg nekünk, ügyvédeknek a szofisztikát! Nem mások halnak meg, hanem mindenki meghal. Mindenki! Mindenki, aki született. Vagy teremtsem meg annak a divatját, hogy nem halunk meg? Hogyan?

Mester – És mondd, te, a törvény szolgája, van olyan törvény, hogy meg kell halnunk?

Doktor – Ez több, mint törvény! Ez a világ rendje!

Kapitány – De, Mester, miért kínzod ezt a szegény fiatalnőt! Mire akarod rávenni? Nem te mondtad, hogy a végtelen világon minden véges, véges a térben és az időben?

Mester – Sajnálom, ha kínoztak a kérdéseim… Csak azért tettem fel, hogy a halál még kínzóbb gondolatát próbáljuk megfelelő terepen bekeríteni. Nem tudjuk, mi a halál: jó, rossz vagy semmi.  Ha rossz, vagy ha semmi, egy esélyünk van: harcolni vele, de főképpen késleltetni. Ha éppenséggel jó, de azért még vannak kétségeink, vagy éppenséggel hiányzik a biztonságos rutin az ehhez a jóhoz való jutáshoz, a halál késleltetéséből akkor sem lehet igazán baj…

Professzor – Követem a gondolatmenetedet, bölcs Mester, éppen ezért csendesen jelzem: ahogy a magzat túlhordása is nagy egészségügyi kockázatokkal jár, így könnyen lehet, hogy a túlságosan makacs harc a halál késleltetéséért is veszélyekkel jár…

Mester – Igazat adok neked, tanult barátunk! Teljesen jogos lenne az óvatosság. De hát ki felejtené el, hogy micsoda nagy titokról beszélünk. Az ember számára a halál ugyanolyan szingularitási pont, mint amilyen az ősrobbanás a világ számára. Ezzel együtt én mind a két lehetséges emberi stratégiát elfogadom: az eutanáziát is, az atanáziát is.

Doktor – Atanázia? Szép női név! Az miféle stratégia?

Mester – Igen, szép női név. Sok nyelven megvan a férfi változata is: Atanász. Mind a kettő azt jelenti: hogy „nem-halál”, ha akarod: halhatatlan… De én most köznévként használtam, az egészségügyi eutanázia ellentéteként, vagyis olyan megtartásra, amelynek célja a halál késleltetése, még jobban mondva: távol tartása.

Professzor – Ez csodálatos terminus, és ha jól értem, nem csak az eutanázia, de a hospice-nak is ellentéte.

Kapitány – Ezt a terminust én sem hallottam, de úgy látom, ez nem más, mint az élet meghosszabbítása, amire sok ezer év óta sok ezer iskola keresi a receptet…

Professzor – De leginkább hirdeti, hogy annak birtokában van…

Mester – Igazad van, kapitány, amiről beszélek, nem valami új futurológiai vízió, hanem sok ezeréves gyakorlat és néminemű elmélet. Az, hogy most hírtelenjében improvizáltam erre egy új terminust, nem külön érdem. Célom csak az volt, hogy felrázzam a fiatal barátunkat: ne azt mantrázza, hogy meg kell halnia, hanem azon járjon az esze, hogy az életet meg lehet, és meg kell hosszabbítani.

* * *

A halálról

Kapitány – Kedves barátaim, nem szívesen terelem a beszélgetést ilyen nehéz és nyomasztó témára, mint az elmúlás, de mi tagadás, egyre gyakrabban jut eszembe… Végül is érthető, én vagyok körünkben a legidősebb…

Doktor – Drága kapitány, csak ne kacérkodj koroddal! Mindig is csodáltam bátorságodat, tettre készségedet, optimizmusodat! Szinte azt mondanám, szememben te lehetnél leginkább a fiatalság szimbóluma!

Kapitány – Elbűvölő vagy, mint mindig, fiatal barátnőm! Igen, a vérem pezseg… legalább néha… még… sokszor… Ha például ilyen szép fiatal lányt látok, mint te, vagy ha hideg pezsgőt töltök a poharamba… De az elmúlás gondolatai akkor is jönnek…

Professzor – Meglátogatnak azok engem is… Ilyenkor azzal próbálom felderíteni magamat, hogy a kisgyerekeket is élénken foglalkoztatja a halál… Szegények, ők hogyan birkóznak meg ezzel a kegyetlen gondolattal: anyám is meghalhat? apám is? és netán én is?

Kapitány – De ők előbb-utóbb józanul ráéreznek, hogy ez a kérdés számukra nem aktuális… Nem úgy, mint a játék, vagy, sajnos, a tanulás, meg egyebek…

Professzor – Bár ilyen idilli lenne minden gyermek sorsa… Sajnos a legtöbb gyermek a valóságban is szembesül halálesetekkel a családban vagy környezetében, és hány millió gyermek szemtanúja, szenvedője a háborúnak…

Doktor – Így igaz, de most, ha választ kellene keresni a kapitányt foglalkoztató kérdésekre, hagyjuk meg a gyerekeket az életnek, és nézzük meg ezt a láthatatlan valamit… De mi ez? Puszta pusztulás? Vagy kijárat? De hova?

Professzor – Minden, ami létezik, időben és térben véges…

Kapitány – Gyakorlatilag igen, elméletileg nem, vagy legalábbis nem feltétlenül… Elméletileg a Föld gravitációja végtelen mező… Talán nevetséges, de az enyém is az…  És hol van a határ gyakorlati és elméleti között… Vagyis hol az igazság?

Mester – A halál egy keresztút… Életünk az útlevelünk… Amely vagy erre, vagy arra, avagy amarra az útra szól… Gondolom én, bár nem merném mondani, hogy hiszem is… Talán inkább sejtem… És, mi tagadás, remélem…

Professzor – Szép gondolat. És erősen emlékeztet Orfeusz tanítására, ha jól értem… Igaz, ezer más hasonló hit is létezik…

Mester – Így igaz. Nem is ezer, milliószámra születtek emberi magyarázatok a halál misztériumára. Mindegyiket valakik tanították, és aki ilyet tanított, igaz válasznak tanította. Legelőször arra kellett bátorság, hogy azt mondjuk: ezek az igazságok vallási legendák. De ma már egy nagyobb bátorság kell, hogy kimondjuk: az egész világ egy egységes evolúciós folyamat…

Professzor – És ha valaki nagyon jó tanuló volt a Földön, felsőbb osztályba mehet?

Kapitány – De aki nem ütötte meg a megfelelő szintet, az osztályt ismétel, vagy reinkarnálódik egy új magzatba?

Doktor – Aki meg túl sokat rosszalkodott, elmehet rovarnak, esetleg nyúlnak?

Mester – Ajjaj, ki-kiben megszólalt volna saját sorsa?… Már bocsánat a tréfáért… De ez úgy sem számít… Amit érzünk, gondolunk, teszünk, egész életünk, az bizonyára számít... Bizonyára…

Kapitány – Vagy csak talán…

Professzor – Minden rejtély izgalmas kihívás az elme számára… Magam viszont leginkább arra számítok, hogy az új Emberhit segít majd fényt hozni ebbe is…

Kapitány – Majd… De én most vagyok itt kétségeimmel, szorongásommal…

Mester – Megértelek, kedves barátom, bár magam is csodálkoztam ezeken a rád nem jellemző érzéseken. Az ember azt gondolná, hogy leginkább a katonák és a filozófusok jutnak el a halál megvetéséig…

Kapitány – Én nem vagyok katona, hanem hajós kapitány, jól tudjátok… És sajnos, még kevésbé vagyok filozófus… Annak ellenére, hogy szeretem a bölcsességet..

Mester – Igazad, van kapitány, a halál – és nem kevésbé a halandók – megérdemlik, hogy komolyabban vegyük a kérdést. Csakhogy erre a súlyos témára rá kell hangolódni, fel kell készülni. Beszéljük meg, hogy később, de még a halottak napja előtt újra elmerülünk ebben. Addig is olvassatok erről, gyűjtsétek a bölcs gondolatokat!

* * *

A mai napot mindig is tartsd magadénak!

Euripidész – Mulass, igyál s a mai napot mindig is tartsd magadénak, mert sorsé a többi nap.

Kapitány – Nekem minden új nap egy új nagyszerű feladatot jelent.

Professzor –Számomra minden nap egy esély.

Doktor – Én ajándéknak élem meg az új napot.

Mester – A nap az örökkévalóság rám eső fele.

* * *

A szegénységről

Professzor – Szerintetek mi a szegénység? Mert ha azt mondjuk, hogy a szegények a társadalomnak az rétege, amely a legkevesebb javakat kapja, akkor azt kellene elfogadni: szegény mindig volt, és mindig lesz. De ha azt mondjuk, hogy szegény az, aki éhezik, bár étel lenne, fázik, bár meleg szoba lenne, nem jut orvossághoz, bár orvosság van, akkor becsületes ember nem nyugodhat bele a szegénység fennmaradásában.

Kapitány – Pedig mondva vagyon: a szegény nem fogy el a földről…

Mester – Ezek Isten szavai a Biblia szerint, de szerintem nem helyes ebben kinyilatkoztatást látni a világ örök rendjét illetően, hanem inkább – mondjuk így, esetleg kacsintva – emberi türelmetlenséget a dolgok jelen állásával kapcsolatban. És éppen a dolgok jelen állása sürgette, és sürgetné ma is az embereket az isteni parancsolatok betartására.

Professzor – A dolgok jelen állásában eltelt öt vagy több ezer év egy kicsit sok, nem gondoljátok?

Doktor – Valóban tanulságos a Mózes-könyvnek ez a részlete. A mai világnak szóló erkölcsi intelmeivel nem lehet nem azonosulni, de azt sem szabad elvitatni, hogy az Írás azok irányában táplálja hálánkat, akik szorgosan birtokba veszik Isten örökségét. Hát nem nekik köszönhetjük, hogy a bőség asztalához ülhetünk, hogy a szegénynek is jut a bőségből?

Professzor – Már bocsáss meg, kedves doktorom, a jog tanult ismerője, de éppen ezt akarom elvitatni. Nem morzsákat kell ejteni a szegényeknek a bőség asztaláról, hanem megosztani velük a világ szorgos birtokba vételét!

Mester – Furcsa sorsa van ennek az említett Biblia-résznek. Alig ha van még egy olyan mellőzött parancsolat, mint az adósság-elengedés. Pedig szerintem, ha nincs is megsorszámozva, ez az egyik legfontosabb rendelkezés az igazságosság szolgálatában, amelyet megtalálunk a Bibliában.

Kapitány – Nem mondhatjuk, hogy nem volt szándék a bibliai szó terjesztésére. Mellőzött a tudatlanság.

Professzor – Száz tudatlan nem ér fel egy tanult istenszolga pappal. De lám, mi is elveszni látszunk a ködben. Javaslom, hogy térjünk vissza a kiinduló pontra: mi a szegénység?

Kapitány – Én azt tudom, mi nem a szegénység: nem szégyen!

Doktor – De nem is dicsőség, ahogy jól mondja a tejesember.

Mester – Dicsőség a jó szegénység, dicsőség arra, aki betartja. És szégyen a rossz szegénység, a nyomor, szégyen arra a társadalomra, amely fenntartja. A világ megváltása a jó szegénységhez való visszatérésen keresztül vezet. A legtöbb bölcs és becsületes ember ezt boldogon vállalná, a legtöbb ember, látva a jó példát, azokat boldogan követné, ha nem lenne a gazdagok féktelen és ostoba mohósága. Nem a gazdagok harácsolása az igazi baj, hanem az, hogy megmérgezik mohóságukkal a nagy tömeget.

Múlt, jelen, jövő

Doktor – Múlt nincs. Jövő sincs. Csak jelen van. A jelen az egyetlen, ami létezik.

Kapitány – Múlt nincs, de múlt volt! Jövő sincs, de jövő lesz!

Doktor – Igen, múlt volt, de most nincs. És jövő is lesz, de most nincs. Most jelen van. És csak az számít, ami van.

Professzor – A múlt volt, a múlt elmúlt, de következményei jelen vannak, velünk élnek. A jövő is csak majd lesz, de előzményei jelen vannak, itt és most vannak.

Mester – A jelen viszont több, mint a múlt következményei és a jövő előzményei. Érzek, tehát voltam, gondolkodom, tehát vagyok, cselekszem, tehát leszek.

Doktor – Mondod: voltam. Mondod: leszek. De ezt csak a jelenben mondhatod.

Mester – Igazad van, ezt csak a jelenben mondhatom. Igen, a jelen az élet és az igazság. És ennél is több: a jelen a szabadság, a változás és változtatás szabadsága, a rombolás és a teremtés szabadsága. 

A beszélgetés a Facebookon

Utazások Eutlantiszba – Az életszövetkezetekről

Mester – Ma szívesen mesélnék nektek az eutlantiszi életszövetkezetekről.

Kapitány – Örömmel hallgatjuk beszámolódat. Mi tagadás, ezek a híradások valamilyen varázserővel hatnak rám. Nincs is mihez hasonlítani ezt az érzést, de gondolom hasonlót éreznék, ha azt mondanák nekem: mindjárt meglátod saját szemeddel azt, amiről az imént álmodtál.

Mester – Megértem ezt az érzést. Valóban olyanok ezek az utazások, mintha egyszerre álom is lenne, meg valóság is. De hát valóság. Tudom. Ott voltam.

Doktor – Mesélj, ne csigázd a kíváncsiságunkat. Miféle dolog ez az életszövetkezet? A család valamilyen új formája?

Mester – Ó, nem, legfeljebb átvitt értelemben. Leegyszerűsítve ez egy falu közös vállalkozása. Két nagyon lényeges vonása van. Az emberek nagy része számára ez egy kiegészítő foglalkozás. Másrészt rendkívül széles profilja van.

Professzor – Tehát mindenképpen egy vállalkozás, és a név alapján ítélve szövetkezeti formában működik.

Mester – Igen, jogi értelemben valóban szövetkezet. Ami, ugyebár, túl sokat nem árul el ügyvitelükről, mert ahány – jelen esetben – állam, annyi szokás.

Kapitány – Nem is a könyvvezetés részleteire vagyunk kíváncsiak. Mit csinálnak, miből áll ez a rendkívül széles profil?

Mester – A lista valóban hosszú. Ami számomra a legérdekesebb volt, és talán a leglátványosabb volt. Gyakorlatilag minden ilyen életszövetkezetnek saját kőműves brigádja van, amely minden évben belekezd egy új ház felépítésébe. Kellő előkészületek után kora tavasszal elkezdik a munkát és késő ősszel már át is adják az új házat. És micsoda ház ez!

A világról és annak jóságáról

Kapitány – Szerintem nincsen normálisan gondolkodó ember, aki azt állítana, hogy a világ jó, ahol nincs rossz, vagy azt, hogy a világ rossz, ahol nincs jó.

Professzor – Mindig gyanút ébreszt bennem, ha valaki a normális emberekre hivatkozik. Teljesen fölösleges emlegetni őket, ha azt akarod kidomborítani, hogy ebben a kérdésben lehangoló a lehetséges válaszok választéka, ami egy abszurd igen vagy abszurd nem, vagy egy triviális is-si.

Kapitány – Miért is lenne ennyire triviális az is-is. A kínaiak kedvelik az efféle megállapításokat: Mao elnöknél 70% a jó, és 30% a rossz. És ez egészen más, mint amit el lehetne mondani például Csan Kajsekről.

Doktor – Én sem találom triviálisnak az is-is választ, de abszurdnak sem az igent vagy a nemet. Inkább ott látok problémát, ha ezeket mereven szembe állítjuk egymással. És hogy egyben érdemben válaszoljak az eredeti kérdésre: szerintem a világ jó, attól függetlenül, hogy közelebbről nézve van benne jó is, rossz is. A fontos mégis az, hogy mindent egybe vetve, az ember csak azt mondhatja: a világ jó.

Mester – Kedves barátom, örömmel hallom tőled ezt. Te most nem a normális emberek, hanem csak egy névtelen ember szájába adod ezt a pozitív hitvallást. Ezzel együtt a kijelentés hiteles, hiszen, ha máshol nem, benned már megtalálhatjuk ezt az embert. Mégis, úgy érzem, a kérdés nincs megválaszolva. Tiszteletben tartom véleményedet, még inkább jogodat ilyen véleményre. A kapitánnyal viszont kénytelen vagyok vitatkozni. Könnyű meggyőződni ugyanis, hogy sok százmillió ember lelkének mélyéből szakad ki a keserű szó: a világ rossz. Ez nem vélekedés, nem következtetés, nem teoretikus megállapítás, ez tény. Éspedig nem egy tény a sok tény közül. Ez az első számú tény, ez a lényeg, az általuk megélt igazság.

Professzor – És ettől a sok százmillió, de könnyen lehet, több milliárd embertől nem vitatható el a normális ember státusza. Olyan emberek ezek, akik nem azt kérdezik, miért kell meghalniuk, hanem miért kellett megszületniük.

Kapitány – Könnyen lehet, hogy négyünk közül én láttam a legtöbb ilyen embert. Ismerem a szenvedéseket, amelyek mindenkit fenyegetnek. De anélkül sem tisztességes kiforgatni szavaimat. Én nem klinikai értelemben vett normális emberekről beszéltem, hanem azokról, ha akarjátok: szerencsés emberekről, akik megszerezhették és megőrizhették a világ megértéséhez szükséges szellemi képességeket. Gondolom, ti sem kívánjátok a világ pusztulását, ami a szerencsétlen emberek keserű igazságának végszava szokott lenni.

Professzor – Ugyan már, kapitány, nem gondolhatod komolyan ezt. Talán nem a jámbor istenfélő I. Ferdinánd szokta mondani: „Legyen igazság, vagy vesszen a világ!” Ezzel szemben, az egyszerű emberek, amikor úgy érzik, hogy – a modernkor pátoszával mondva – már csak láncaikat veszíthetik, nem a világ pusztulását, hanem egy új, jobb világ felépítését szokták követelni.

Doktor – Igen, így szokott kezdődni az ember tragédiájának újabb felvonása.

Mester – Hamar bezárult a kör, kedves barátaim, és félő, hogy sokáig tudnánk haszontalanul keringeni benne. Szerintem fontos megérteni, hogy a világ nem egy hely, nem egy kert, amelyről lehet vitatkozni, hogy jó-e vagy rossz. A világ egy küldetés, egy feladat. El kell jutni az egyik partról a másikra, a történelem egyik fokáról a másikra.

Kapitány – És ez az, ami rosszul, sokszor keservesen, rengeteg áldozattal megy.

Doktor – Elfogadom, ezzel az elvontságok egéről a teendők földjére hozzuk le a nagy kérdést. És én erről a földről állítottam, hogy jó, gazdagon termő.

Professzor – Azért szorgosan iparkodva és szívósan átverekedve a történelem egyik fokáról a másikra, fontos lenne azon is gondolkozni: vajon mi hibádzik bennünk, eszközeinkben, együttműködésünkben, hogy korszakról korszakra ekkora áldozatokat hozunk, ennyi testvérgyilkos harcot vívunk?

Mester – Biztos vagyok, hogy egyik feladatot sem szabad alábecsülni. Mind a kettő sorskérdés. A közvetlen feladat az új, jobb 21. század felépítése. A másik feladat pedig a világ és az ember megértésében is meglépni a következő lépcsőfokot. Ha jól megoldjuk ezt, jó a világ.