2014. május 15., csütörtök

Hívjátok ide a társadalmat!

Professzor – Mester, mondd, kérlek, miben látod a mostani helyzet megoldását. Be kell vallanom, hogy már nem csak nyomaszt hazánk állapota, de szégyellem is azt, hogy csüggedünk, rettegésről beszélgetünk, zavartan és tanácstalanul állunk…
Mester – Megértelek, de hidd el, neked nincs okod osztozni a szégyenben. Ami viszont a megoldást illeti, azt az élet majd megtalálja… Nem vagyok biztos, hogy az követné az én elképzelésemet, de szívesen megosztom veletek, mert minden hasonló gondolatra, tervre jut valamilyen szerep a dolgok alakulásában.
Kapitány – Roppant kíváncsi vagyok elképzeléseidre, Mester, azért is, mert tanult barátunk most mindenféle pontos diagnózis nélkül kért orvosságot.
Doktor – Valóban nehéz eset, mert a kór egyik jellegzetessége, hogy nem mindenki észleli… De halljuk a Mestert!
Mester – Szerintem a baj gyökere az, hogy túl nagy hatalmat kapott a politika, vagy kevésbé elvontan megfogalmazva: a politikai osztály.
Professzor – Reális tényező a politika egy tőke uralta társadalomban?
Mester – Különböző mértékben, de az. Nálunk viszont ez a mérték túlontúl naggyá dagadt. De nem a tőke gyengesége miatt, hanem a társadalom gyengesége miatt.
Kapitány – De miért lett volna hírtelenül ennyire gyenge a magyar társadalom? Talán a szocializmus évtizedei tették apatikussá, rombolták szét immunrendszerét?
Mester – Fontos lenne megvizsgálni, hogy mit tett az elmúlt 25 év, és az előtte lévő 40, de most nézzük meg, milyen esélyei és milyen forgatókönyvei lehetnek a társadalomnak! Én bizakodó vagyok, különösen, hogy a pozitív fordulathoz nem kell a 10 millió polgártársunk egységes rohama. Az ébredés és a fordulat fokozatos lesz. Kezdetben néhány ezer-tízezer ember példája kellene, azokat viszont néhány százezer embernek kellene követnie.
Professzor – Igen, bizakodhatunk, hogy él ennyi értelmes és felelős ember.
Doktor – De milyen választási lehetőségük adódik nekik a politika visszahódításához?
Mester – Kettő! Úgy gondolom, abban alapvetően egyetértés van köztünk, hogy a baj hordozói a mai pártok.
Professzor – Egytől egyig!
Mester – Ezért a magyar társadalom előtt két lehetőség, két út áll: vagy visszafoglalja a meglévő pártokat, vagy új lapot nyit és új szervezetekbe, új mozgalmakba tereli erejét.
Kapitány – Elfoglalni a meglévő pártokat? Ezt hogyan kell érteni? Hogyan kell elképzelni?
Mester – A mostani pártok egy rossz politikusi nomenklatúra foglyai. Belső rendjük és működésük nem demokratikus. De a társadalmi benyomulás játszva szétroppanthatja a régi kereteket, kisöpörheti a rossz nomenklatúrát.
Doktor – Ez, attól tartok, meglehetősen naiv elképzelés.
Mester – Elfogadom, drága doktornő, elfogadom. Ez egy meglehetősen valószínűtlen, de vallom: reális lehetőség. Magam is nagyobb esélyt látok arra, hogy merőben új szerveződések nyerjék meg a társadalmat a változás számára.
Professzor – A régi szervezetek elfoglalása vagy újak teremtése? Mire lenne jó ez új eszmék, új programok nélkül?
Mester – De hát nem arról beszéltem, hogy a társadalomnak kell színre lépnie, elcsapva a csapnivaló politikusi nomenklatúrát? A társadalom számára pedig nem kellenek szóvirágok, lózungok, populista beszéd. A társadalom maga a program, értelmes, tagolt program: béke, munka, igazságosság! Persze, majd mi is besegítünk ebbe a nemes feladatba! Igaz, barátaim?


2014. május 14., szerda

Félni vagy nem félni?

Professzor – A rettegés új kora kezdődik, kedves barátaim… És íme, a Nagy Rettegtető a rettegésben tartás kultikus rituáléját, ám valójában annak egy szánalmas és nevetséges bohózatát játszotta el tegnap…
Mester – Bizonyára Biszku perére gondolt, tisztelt barátom…
Professzor – Igen, erre!
Kapitány – Ejnye, tanult barátunk, én emlékeztesselek, hogy egy demokrata nem fél, cifra körülmények között sem! De most? Mitől kellene akárkinek is rettegnie, hacsak bűn nem nyomja a lelkét?
Professzor – Tudom én, kapitány, hogy te nem vagy cinikus, hanem talpig becsületes… De hát nem látod, mi zajlik nálunk? Nem látod a gátlástalan – és főleg ellenőrizetlen – hatalom garázdálkodását?
Mester – Bizony néhanapján garázdálkodást is látunk, de szerintem nem ez a jellemző, hanem a kiszámított tervszerű nyomulás, amelyet nagy gonddal próbálnak vezényelni. Ehhez viszont elkel a nemzeti eufória ugyanúgy, mint a nemzetárulók rettegése.
Kapitány – A nemzet- és hazaárulók mindenidőkben gyávanép voltak, és lesznek. Az ő rettegésüket nem sajnálom…
Doktor – Ó, de számít a hatalom erre a megértésre! De jól tudjuk, hogy amikor örömtáncot járnak egy nemzetáruló felkoncolásánál, ártatlan emberek sokasága válik áldozattá.
Kapitány – Mire jó ilyen könnyedén keverni a dolgokat. Itt egy egyszerű és világos jogi esetről van szó. Egy embert állítottak a bíróság elé, aki így vagy úgy felelős ártatlan civilek haláláért. Az viszont nem menti a vádlottat, hogy az igazságszolgáltatás évtizedeket késett dolgával…
Professzor – De igen! Az idő múlása nem másodlagos szempont egy valódi jogállamban…
Doktor – Magam is úgy látom, hogy ebben a konkrét esetben pusztán az időtáv is követelte a felmentést, hiszen egyetlen tanú sem él már, olyan sem, aki bűnösségére, de olyan sem, aki ártatlanságára vallhatna…
Mester – Egyetértek, hogy egy sor másod- és harmadrendű szempont a meglehetősen koncepciós vád elvetését indokolta volna. De nézzük meg az elsődleges szempontokat! Meglehetősen általános beszédmód lett a civil tömeg, és annak sérelmére elkövetett gaztettek emlegetése. Teljesen jogosan, bár tragikusan későn született meg a sokat hivatkozott genfi egyezmény a civil lakosság védelméről. Ne feledjük el, hogy vagy tíz évvel korábban a 2. világháborúban mindkét fél válogatás gyilkolta a civil lakosságot. Az értelmetlen bombázásokban sok millió ember pusztult el…
Professzor – Sajnos ez az egyezmény nem akadályozta meg Amerikát, hogy néhány éve a szomszédságunkban több civilt gyilkoljon meg, mint amennyi ember halt meg összesen Magyarországon 1956-ban sortűzben.
Kapitány – Én is gyalázatnak tartom ezt a bűncselekményt, és azt is, hogy ez büntetlenül maradt meg, de az egyik bűnös megmenekülése felmenti a másik bűnöst?
Mester – Várjunk még a minősítésekkel. Hiszen éppen ez a problémám. Teljesen egyetértek azzal az alapelvvel, hogy egy háborúban a civil lakosságot óvni kell. De közben zavarjon meg a puszta szóhasználat. Abból kell indulni, hogy egy háború esetében van két szemben álló, egymásnak feszülő fél, és van a harmadik csoport, a civil lakosság. Azok az emberek, akik egyik harcoló táborhoz nem tartoznak, nem viselnek fegyvert, és minden vágyuk, hogy kimarajanak a két háborúzó fél harcaiból. Kérdem én: ha elfogadjuk, hogy 1956-ban Magyarországon háború – vagy ha így helyesebb: polgárháború – van, akkor hogyan kell értelmezni egy olyan csoportosulás összeverődését, amely az egyik harcoló fél ügyét, jelszavait, szándékait képviseli, jellemzően, de legalább potenciálisan agresszíven, erőszakosan?
Professzor – Teljesen igazad van, Mester! Szemforgatás lenne az ilyen csoportokat ártatlan civil lakosságnak minősíteni. Ez a harcoló felek egyikéhez csatlakozó szabad csapattá válik.
Kapitány – Mélységesen sajnálok minden megtévesztett ártatlant, de valóban figyelembe kell venni, hogy 1956-ról van szó. Akkor még nem volt divatban a vízágyú meg a könnygáz. Ma megítélni azt, hogy adott helyzetben fel lehetett-e volna oszlatni a tömeget lövések nélkül, reménytelen…
Doktor – Azt is kellene figyelembe venni, hogy nem egy esetben a tüntető tömegben akadt fegyvert viselő ember. Így az, hogy a tömeg fegyvertelennek látszik az egyik pillanatban, nem biztosíték a békés szándékra. Ne felejtsük el, hogy ilyen tömegek szörnyű tetteket hajtottak végre, beleértve lefegyverzett foglyok legyilkolását…
Mester – Nem utolsó sorban azt is látni kell, hogy november 4. után a hatalomnak nem volt érdeke, hogy újabb rendbontás legyen, még kevésbé, hogy vér folyjon. Minden csepp vér lemoshatatlan foltot hagyott az új hatalmon… Az ország, és főleg a szocializmus ellenségeinek pedig elemi érdekük volt újabb és újabb sebeket ejteni, újabb és újabb foltokat ejteni… Tudták, hogy ez majd kamatozik nekik. Bíztak, hogy eljön az ő idejük…
Professzor – Sokan sokáig nem hitték, hogy ami eljött, az ezeknek az ideje… Ma végre a többség látja: az övéké.
Doktor – De rettegnek, hogy meddig…
Professzor – És azért mindent megtesznek, hogy ne ők, hanem a többiek, a társadalom rettegjen. Ezt a rettegést szolgálja a 93 éves Biszku Béla meghurcoltatása is…
Mester – Többektől hallottam, hogy nem kedvelik, mert szürke személynek, keményvonalasnak gondolják… Én személyesen nem ismerem, így nem tudhatom milyen ember. De amit lehetett látni róla, meglepő szilárdságot és méltóságot mutatott. És főleg a rettegés nyomát sem tudtam felfedezni rajta. Azt javaslom, hogy vegyünk példát ettől az agg embertől! És merjük megüzenni, amit Szent János-Pál is mondogatott: „Ne féljetek!”


2014. május 12., hétfő

Háború előtti csend?

Professzor – Barátaim, nyugtalan vagyok! Az az érzésem, hogy valaki háborút akar, és ennél szörnyűbb sorscsapást nehéz elképzelni…
Kapitány – Bizonyára az ukrajnai válságra gondolsz, kedves professzorasszonyom. Be kell vallanom, én is nyugtalan vagyok, bár feltételezem, egyik fél sem akar háborút…
Mester – Az sem érdektelen kérdés, hogy akar-e valaki háborút, és ki lenne az, mégis most az a fontosabb kérdés, hogy reális veszély-e a háború? Mert lehet, hogy itt egy egyszerű pókerjátszmáról van szó, és az érintettek gond nélkül képesek azt békés keretek között tartani.
Professzor – Ismerve téged, drága Mester, sejtem, hogy inkább provokálsz minket kérdéseddel. Hát kinek lehetne kétsége, hogy ha valaki igazán akar háborút, azt mások meg tudnák akadályozni. Mi sem könnyebb, mint lángba borítani a világot… Elég hozzá egy pisztolylövés…
Kapitány – Mint éppen száz éve Gavrilo Princip lövése…
Mester – Mégis, szeretném tudni, mit gondoltok ma erről: reális veszély a háború?
Doktor – Putyin egy veszedelmes diktátor, de egy nagy háborúhoz gyenge és gyáva, ezért én nem hiszek a háborús veszélyben.
Professzor – Döbbenetes ez a trendi Putyin-fóbia! Szerintem Putyin annyira hazafi és annyira demokrata, amennyire csak egy politikus tud az lenni. És se Oroszországnak, se Európának, se a világnak nem válik kárára, ha versenyre kell Nagy Péter cárral. A baj az, hogy a Béke-Nobeldíjas Obama játszik a tűzzel, éspedig nem csak itt a szomszédságunkban, hanem Kína körül. Így sajnos szerintem a háború veszélye 1945 óta nem volt ennyire reális.
Kapitány – Én nem vállalkoznék döntőbíráskodásra Nyugat és Kelet között. Igaz, aggályos volt Krímet megkaparintani, de Koszovó kiszakítása Szerbiából sem volt jogszerűbb. Az oroszok komoly haderőt mozgatnak jobbra-balra Ukrajna körül, de a NATO is tolja fel-le erőit Oroszország körül. Mégis én ebben diplomáciai és gazdasági játszmákat látok, nem tartok igazi háborútól.

Mester – Ezek szerint most alaposan megoszlik a véleményünk, hiszen magam kénytelen vagyok tudós barátunk kisebbségi véleményéhez csatlakozni, így viszont két igen és két nem lesz a közvélemény eredménye. Igen, sajnos, ki kell mondanom: reális a háborús veszély! Döbbenetes ezt megállapítani, de még döbbenetesebb azt látni, hogy ebben a helyzetben hangoskodik a zömében felelőtlen média, és hallgat a társadalom. Vagyis azok hallgatnak, akik minden háború igazi vesztesei, igazi áldozatai… Szörnyű ez a csend…