Szólás és egyéb szabadságok

Kapitány – Halkan kérdem, kedves barátaim, alapvető emberi jog-e a sípolás?

Mester – A síp lehet a legősibb hangszerünk. Talán még nem tudtunk kellően tagoltan beszélni, amikor már síppal bűvöltük társainkat, de még az állatokat is, ha igaz, amit állítanak Orpheuszról. Mindenképpen előbb volt a síp, és utána a jog… De ebből valóban nem vonhatjuk le a választ kérdésedre.

Kapitány – Az a síp, amely most kockán forog, ha megengedhetném magamnak ezt a suta képzetet, nem bűvölni, hanem frászt hozni, rémiszteni akar…

Mester – Ó, hát ez Pán! Orpheusz idejében istenkedett az erdőkben… Valóban, az ő sípjától páni félelem támadt az arra kóborló halandóban.

Doktor – A mi halandónk nem rezel be se Pán, se juhász sípjától. Ő, amikor biztonságban van, igen bátor, nagyokat hall, nagyokat álmodik, és nagyokat…

Professzor – Jól elvagytok humorotokkal, pedig kapitány barátunk kérdése súlyos és fontos. Szabad-e megengedni, hogy a politikai életben a sípolás a szólásszabadság szintjére emelkedjen? Véleménynyilvánítás-e ez, amely ugyanolyan fontos alapjog, mint a szólásszabadság? Vagy be kell vallani, hogy a sípolás, ahogy például a pfujolás, a tojásdobálás nem elfogadható az emberi kapcsolatokban?

Mester – Igazad van, tanult barátunk. A kérdés valóban súlyos, fontos és fölöttébb aktuális. De hogy alaposabban megvizsgálhassuk, meg kell vizsgálni a dolgok természetét. Kezdve a véleménnyel: a véleményszabadság valójában nem a szabadságok családjába tartozik, mert ahhoz hogy véleményünk legyen, nem kell jog, nem kell szabadság, hanem egy minimális emberi tartás. Itt a dolog a vélemény minőségén fordul meg…

Professzor – Nálam a falra van kirakva egyik bölcsességed, Mester: „A tény kevés, a vélemény sok.”

Mester – Hát vállalom is, hiszen az, hogy valami vélemény, nem mond sokat arról, hogy ezzel mit lehet kezdeni…

Doktor – Talán azt, hogy kinyilvánítani, megosztani. És ez már szent és sérthetetlen alapjog…

Mester – Egyetértek, ez alapjog, és ez nyomban egy másik család, mint maga a vélemény. És ha jog, a közösségnek, adott esetben az államnak garantálnia kell annak lehetőségét, hogy ezzel a jogommal élhessek. Éppen ezért más fogalmi család, mint maga a vélemény. A véleményhez egy ember kell, a véleménynyilvánításhoz közösségi garanciarendszer. De itt nincs vége az ügynek. Egyrészt a joghoz a szélsőséges anarchista állásponttal szemben kötődnek elemek. Nem mindig és nem feltétlenül jogi kötelezettségek, kötelmek, de etikai és kulturális kötelmek mindenképpen. Egy olyan közösségben, ahol meg van emgedve, netán meg van honosodva, hogy mindenki egyszerre hangosan ordítja a maga véleményét, senki nem élvezi a véleménynyilvánítás jótéteményét.

Kapitány – Ismerjük ezt a szomorú helyzetet…

Mester – Megyek tovább: a sípolás… Szerintem ez megint egy másik fogalmi család: a harceszközök családja. Ennyiben ez nem szabadságjog, amelyet jogosan lehetne elvárni. Ha úgy tartod, hogy más eszközökkel valamit nem tudsz elérni, és felelősséged tudatában ehhez az eszközhöz nyúlsz, lelked rajta. Lehet, hogy helyes, lehet, hogy nem, neked kell mérlegelned…

Professzor – De a mérlegelésben azt is figyelembe kellene venni, hogy aki kardot ránt, kard által vész el.

Kapitány – Fütyüljük ki, és buktassuk meg azt, aki évekkel ezelőtt minket fütyült ki, és buktatott meg, hogy majd újra kezdődjön el az egész.

Doktor – Ez a fütty lesz a végső,
Csak összefogni hát,
És nemzetközivé lesz
Holnapra a világ…

Mester – Igen, ez a folyó, amelybe nem kétszer, hanem ezerszer is beléphetünk…

Kapitány – Hát ez nem ússzuk meg szárazan…

* * *

Identitás és kapuőrség

Professzor – A legtöbb ember olyan könnyen odavágja: magyar vagyok, vagy francia vagyok, vagy koreai vagyok…

Kapitány – De milyen koreai? Északi? Déli?

Mester – Ez jó kérdés…

Professzor – Méltányolom nemes barátunk humorát, de én kérdésemmel éppen azt akartam feszegetni: mennyire bizarr az identitástudatunk túlzott határozottsága. Arra gondoltam konkrétan, hogy bizonyára a legtöbb ember családjában nem egy, hanem bizonyára több nemzet is képviselve van.

Doktor – Kutakodás kérdése… Aligha van ember, aki biztosítva lenne a meglepetések ellen. De igazán annak lehet kellemetlen az ilyen meglepetés, aki addig jeleskedett más nemzetek lenézésében.

Kapitány – Bár a meglepetésnek is megvan a maga dinamikája. Volt is nemrég példa, amikor egy politikus összeomlott egy ilyen felfedezéstől, de azután hamarjában elszánt és boldog – hogy ne mondjam gőgös – harcosa lett az új identitásának…

Mester – Aki gyűlölködő környezetben nőtt fel, könnyebben cserélheti identitását, mint kultúráját. Éppen ezért lenne fontos, hogy a befogadás, a kölcsönös tisztelet közös ügy legyen…

Professzor – Többek között ezt is szolgálhatná az, ha tudatosulna bennünk a népek valóságos, tényszerű keveredésének mértéke.

Kapitány – Bonyolult kérdés ez. Persze, mi nem vagyunk kutyák, mert ugye azoknál azt tartjuk, hogy minél tisztább faj egy példány, annál jobb, annál értékesebb.

Mester – Szerencsére az embernél sem a fajtisztaság, sem a fajkevertség nem érdem, semmilyen szempontból. Sem biológiai vagy genetikai, sem kulturális vagy jogi szempontból…

Doktor – Tegyük gyorsan hozzá, hogy ez így van – társadalmi szinten – az egészséges társadalmakban, egyéni szinten az egészséges egyéneknél.

Professzor – Ne ámítsuk magunkat! Túl sok előítélet, és igen sok jó szándékú sztereotípia is él az emberekben. Például régóta divatos vélekedés, hogy bizonyos vegyes házasságokban különösen szép gyerekek születnek…

Kapitány – Csakhogy egyáltalán nem mindegy, milyen nemzetek és hol keverednek. Egy angol férfi és egy japán nő gyermekeit Párizsban megcsodálják. Nem arat hasonló sikert Amerikában egy fehér nő és egy fekete férfi gyermeke. Máig is emlékszem, amikor első megválasztásakor mondott nyilvános beszédében Obama említette, hogy egy – korrektségből kutyamenhelyről hozott – kis aranyos ebet vett lányainak, ahogy megválasztása esetére megígérte nekik. És persze, menhelyben mi másra lehet lelni, az új „családtag” egy korcs… „Mint én…” mondta halkan, de nehezen leplezhető keserűséggel az Egyesült Államok frissen megválasztott elnöke…

Doktor – Előítéletek ide, előítéletek oda, megválasztották. És ez nem egy rossz bizonyítvány erről a társadalomról… A másik nagy érdeme pedig az, hogy minden problémájáról, legeslegelőször a még mindig fellelhető előítéletekről nyíltan és őszintén beszélnek…

Professzor – Nosza, én is ezt szeretném elérni: hogy beszéljünk erről. Beszéljünk, és főleg tudjuk: kik vagyunk? Azzal teljesen egyetértek, hogy nem kell érdemnek tartani, ha valakinek a családjában egy tucatnyi nemzet vagy nemzetiség előfordul, ahogy az sem érdem – bár kétségtelenül komoly kuriózum lenne, ha valakinek felmenői között – egészen Árpád atyánk koráig – csupa magyar fordulna elő.

Mester – Ha már Árpádot emlegeted, eszembe jutott a róla szóló kötetünk és a kötet szerzője. László barátom a magyarság ügyének elkötelezett híve, a magyar történelem odaadó kutatója-művelője. Annál meghatóbb volt a kötet számára általa írt rövid bemutatkozás: „Atyai ősei horvát-dalmát, anyai ágon szlovák eredetűek. Magyar identitású kelet–közép–európai polgárnak vallja magát. Felfogását a klasszikus európai szellemiség és kulturális értékek védelme, a tolerancia és a szociális érzékenység jellemzi.”

Kapitány – És persze, ott van Petőfi, a magyar nemzet költője, szlovák szüleivel…

Professzor – Több, mint tanulságos ismerni a történelem és persze a jelekor hírességeinek származását, de még hasznosabb lehet a magunk számára átgondolni saját családunk nemzeti hovatartozását. Magyarországon 13 kisebb nagyobb nemzetiség él. A cigányságot leszámítva, a többiek ma nagyon kis hányadot képviselnek, de nem csodálkoznék, ha azok, akiknek felmenői között – csupán három generációt nézve is – akad legalább egy kisebbségi, akár többségben is lehetnek.

Mester – Bár Magyarországon az elmúlt kétszáz évben több magyarosítási hullám is volt, szerintem becslésed túlzó. De valóban nem ez a lényeg, hanem annak megértése, hogy az emberek valóban, a szó szoros értelmében testvérek – néha tegnap óta, néha évezredes előzmények révén. Csakhogy ma egy új tendenciára is figyelemre kellene lennünk. Nem elég a felmenőinket nézni. Vigyázó szemeinket lemenőinkre kellene vetnünk. Nem csodálkoznék, ha ma a középkorúak, a negyven-ötven-hatvan évesek körében több idegen nemzetet találunk lemenőink, meg oldalrokonaink körében, mint a felmenőink között. A huszadik században több hullámban több millió magyar szétszórod ott a nagyvilágban…

Kapitány – Nem beszélve a mai határainkon kívül rekedt öt millió magyarról…

Mester – Mind a két esetben a vegyes házasságok száma egyre nagyobb…

Professzor – Egy kollégám mindhárom fia külföldre ment dolgozni, három különböző országba. Mindegyiknek kint lett felesége, ezek közül kettő vegyes házasságból származik. Hát őneki legalább hat nemzetről kellene számot adnia, ezekhez kellene hozzáadni a felmenői között található nemzetiségeket.

Kapitány – Mindez valóban elgondolkoztató, és valóban nemes hagyomány a befogadás, a tolerancia. De jelenti-e ez, hogy bizonytalanok legyünk, amikor megkérdezik, származásomra gondolva: te mi vagy?

Doktor – OK, valóban unalmas lenne, ha mindig mindenki Kennedy után azt mondaná: Berlini vagyok. Mondhatunk bármit, csak ne legyen kirekesztő a hangzása…

Professzor – Bármit ne mondjunk. Tartozunk, hűséggel és szeretettel, és főleg tartozással édesanyánknak, a tőle magunkba szívott nyelvnek…

Mester – És mégis, az élet nem ritkán nehéz, vagy éppen fájdalmas váltásokra késztethet. Megtörténhet, hogy egy nap majd jobban tartozom unokáimnak, mint anyámnak. De az emberi szív be tud fogadni minden újat, amit a kapuőrség hitelesít. A szív kapuőrségét pedig az identitásunk adja.

Tágabb családomban fellelhetőnemzetek, nemzetiségek száma… (Szavazás)

* * *

Csúcs vagy csapda?

Kapitány – Annyi kaján feltételezés és kiszivárogtatás után, szerintem igazi szenzáció a Navracsicsnak kijelölt biztosi tárca…

Doktor – Ugyan már, ez is olyan súlytalan saláta, mint annak idején Kovács vámügye…

Professzor – Ezt nem mondod komolyan! Én meg éppen ellenkezőleg látom: ebben az összeállításban ez az egyik legfontosabb feladatkör.

Kapitány – És ha a jövőt tartjuk szem előtt, stratégiai szempontból ez csupán az egyik, hanem kifejezetten a legfontosabb tárca. Ez olyan hihetetlen a szememben, hogy másra nem tudok gondolni, mint arra, hogy ez egy rendhagyó alkalom az összefogásra itthon. Ha soha máskor, de, az ég szerelmére, most össze kellene fogni, hogy a magyar biztos ezen a területen sorsformálót alkosson Európa számára!

Mester – Kedves barátom, megható a lelkesedésed és jóhiszeműséged. És ha esély lenne arra, amit vizionálsz, én lennék az első, aki támogatna ebben. Csakhogy szerintem most okosabb lenne kivárni. Az az érzésem, hogy a helyzet – akár tudatos, akár tudatlan – csapda. És ennek a csapdának két felvonása lehet. Most nyomban kezdődik az első: átmegy-e a javaslat az illetékes helyeken, és még inkább az illetékes európai közvéleményen. A dráma itt véget is érhet, de ha nem, kezdődik majd a következő felvonás, és ez még cifrább, még kínosabb fordulatot hozhat.

* * *

Kínai mese az öregemberről

Professzor – Barátaim, szerintetek mi a legfontosabb emberi tulajdonság a közösség, a társadalom boldogulása szempontjából?

Kapitány – Nincs boldogulás rend nélkül, de ha emberi tulajdonságot kérdezel, én legelőször a műveltségre tudok gondolni. De természetesen mindenkitől nem várhatunk akkora műveltséget, mint a nagyra becsült professzorasszonyé.

Professzor – Nem is szégyen a műveltség, de szerintem ennél fontosabb az értelem. Ez segít behatolni a dolgok mélyére, időben észrevenni a veszélyt, elemezni és tervezni.

Doktor – Magam a kreativitásra szavaznék. Mert nem elég észrevenni a veszélyt, hanem megoldást is kell találni, ha kell olyat, amilyen addig sose volt.

Professzor – És te, Mester, mit tartasz a legfontosabb tulajdonságnak?

Mester – Van egy kedvenc kínai mesém. Hogy válaszoljak az ő segítségével!

Kapitány – Halljuk, bölcsek a mesék!

Mester – Régen történt ez. Idegenek megtámadják az országot, már a főváros alatt vannak. A császár és az udvar a megadáson gondolkozik. Ekkor egy egyszerű öregember állít be a császárhoz. „Igaz, császár, amit beszélnek az emberek, hogy feladnánk magunkat?” – kérdi. „Igaz, válaszolja a császár. Kevés katonánk van, és még kevesebb nyílunk, az ellenség pedig olyan népes, mint a csillagok az égen és minden katonának száz nyila van.” „Adjál nekem, mondja az öregember, 300 katonát, 30 bárkát és 30 bála szénát és én harmadnapra 3 millió nyilat hozok neked.” „Rendben van, de ha nem teljesíted ígéretedet, fejedet veszem!” mondja a császár. Az udvaroncok pedig gúnyolják az öreget: „Szalmából csinál majd nyilat.” A császár megparancsolja, hogy adják az öregembernek, amit kért. És máris türelmetlenül vár, kémeket is küld utána. Beszámolnak neki a kémek: az öreg és a katonák letelepedtek a folyó partján, nem messze az ellenségtől, de heverésznek, esznek, isznak, és nem csinálnak semmit. Másnap ugyanez. A császár kivonul az öreghez és kérdőre vonja, ő meg mondja: „Harmadnapra ígértem a nyilakat, gyere holnap reggel!” Aznap éjjel sűrű köd ereszkedik le a folyóra. Ekkor az öreg megparancsolja a katonáknak, hogy a szalmából tetőt húzzanak a bárkák fölé, aztán beszállnak, és csendesen megközelítik az ellenséges tábort. Adott jelre pedig éktelen lármát kezdenek csapni. Az ellenséges katonák a ködben nem látnak semmit, és ijedtek lövik nyilaikat a szörnyű zaj irányában. A levegő megtelik zizegő nyilakkal, amelyek befúródnak a szalmatetőkbe. Amikor a nyíleső végre alábbhagy, az öreg újabb jelt ad, és a bárkák visszafordulnak saját táboruk felé. Mire reggel a császár sietve kiér hozzájuk, a katonák már sok millió nyilat szedtek ki a szalmatetőkből. A császár meg van rendülve, és elismeréssel szól az öregemberhez: „Megmentetted a hazát. De mond meg csak, honnan tudtad, hogy harmadnapra köd ereszkedik le a folyóra?” Az öreg azt mondja: „Nem elég szeretni hazánkat, ismerni kell annak nyelvét is.” Erre egy udvaronc önérzetesen szól: „Én is tudtam, hogy ma éjjel köd lesz.” Az öreg csöndesen megkérdezi: „És mi hasznát vettük tudományodnak?...”

Professzor – Igen, időben észlelni az igazi veszélyeket, ez a döntő!

Doktor – De mire mentek volna egy kreatív megoldás nélkül?

Mester - Nem tudom, szükséges-e értelmeznem a mesét, de szerintem több lényeges tanulságot szűrhetünk le belőle. Ezek mindhármatokat megerősítik. Először is a legfontosabb tisztán látni a közösséget fenyegető igazi veszedelmet, másodszor teremtő erővel bírni, olyan képességgel, amely új, alternatív, ha kell furfangos megoldást kínál.

Professzor – Mesterségem becsülete is beleszólna: harmadsorban nem kell tolongani, tüsténkedni a császári udvarban…

Kapitány – Így van, kedves barátnőm, de igen fontos a negyedik tanulság is: ha a helyzet úgy hozza, nem lehetünk restek vagy szégyenlősek a császár elé lépni, és felvállalni azt, amire képességeink predesztinálnak.

Mester – Nos, szerintem éppen ez a lényeg. Ezt pedig én úgy nevezném meg, hogy: felelősségtudat, a közösségért érzett felelősségtudat.