2015. április 5., vasárnap

A lélekről

Professzor – Ma azon töprengtem: vajon – feltéve hogy van – mi a különbség a lélek és a szellem között?
Kapitány – Feltéve, hogy van különbség, vagy feltéve, hogy van lélek meg szellem?
Professzor – Ez utóbbi a kérdés. A különbség léte nem kétséges… Emlékeztek beszélgetésünkre a folyóról! Nem, a különbség nem kétséges. Inkább két dolog azonosságát lenne nehéz megmagyarázni.
Doktor – No de hogyan vizsgáljuk meg a különbséget, ha abban sem vagyunk biztosak, hogy a két dolog, aminek a különbségét kívánjuk megvitatni, létezik. Egyébként engem most az érdekelne: te melyiknek a létezésében kételkedsz inkább: a lélek vagy a szellem létezésében?
Professzor – A létezés fogalma sem egyszerű kérdés. Mondanék egy példát: a magatartás. Létezik-e egy ember magatartása? Létezik. De lehet-e ezt két különböző dolognak tekinteni? Lehet-e azt mondani: az ember halandó, de a magatartása örök? És az, amit olyan nagy előszeretettel léleknek nevezünk, nem az ember egyfajta létezése, magatartása-e?
Kapitány – Én úgy pontosítanék, hogy az ember nem ember és lélek egysége, hanem test és lélek egysége.
Professzor – Rendben van, ragaszkodhatunk ehhez a terminológiához is, bár ennek értelme legfeljebb annyi, hogy becsempéssze azt a vélekedést, miszerint van egy materiális test és van egy immateriális lélek. Ez pedig máris az irracionalitás becsempészése.
Kapitány – Bevallom, nem tudom miből van a lélek, hacsak nem lélekből, vagyis lélekanyagból, éterből, energiából… De én érzem, hogy van lelkem, és nap mint nap tapasztalom, hogy másképpen létezik, mint a testem. Néha nagy harmóniában vannak, néha feszülnek egymásnak… Néha a test győz, néha a lélek…
Professzor – Hasonlóképpen vagyok én is a tudatommal… De ettől nem látom szükségét, hogy azt valami éterből materializáljam. A tudatom az agyam működése. Jellemző vonásai, karaktere, saját törvényei, mindez nem más, mint a személyiségem megnyilvánulása...
Kapitány – Magyarán, te azt mondod: lélek valójában nem létezik. Akkor miféle különbséget keresel egyáltalán?
Professzor – Nem, azt nem állítottam, hogy lélek nem létezik. Ellenkezőleg: én is úgy érzem, hogy van lelkünk, csakhogy nem ismerem a lélek természetét. És arra gondoltam: ha próbálnánk elemezni a lélek és a szellem különbségét, talán rátalálunk egy résre, amelyen keresztül megközelíthetjük magát a lélek titkát.
Mester – Bármelyikünk is lel ilyen résre, ossza meg a többiekkel. Boldog lennék, ha megérthetjük lélek és szellem titkait.
Professzor – Te hiszel a lélek létezésében, Mester?
Kapitány – És a lélek halhatatlanságában?
Mester – Nekem a hit a tudás egy magasabb foka. Ennyiben másképpen gondolkodom mint a keresztény, aki a hit foglya, és másképpen mint a gnosztikus, aki a tudás foglyának tartja magát. Engem a a tudás szabaddá, alkotóvá, teremtővé tesz, de egy konkrét területen csak a kellő tudás tesz azzá. Tehát mernék hinni, de csak a kellő tudás birtokában. Ebben a kérdésben viszont én nem rendelkezem kellő tudással.
Doktor – Feltételezem, hogy mi akkor is tanulnánk fontos dolgokat, ha azt a kevés tudást osztanád meg velünk, aminek birtokában vagy…
Mester – Nem szeretnék csalódást okozni, kedves doktornő, de most magam is csak töprengéseket tudnék megosztani, és ezeket éppen professzorasszony töprengései indították el. Így arra gondoltam, hogy a szellem megemlítése abban segít nekünk, hogy egy hiányzó láncszemre figyeljünk meg. És némi vizsgálódás után rá kell jönnünk, hogy ez a hiányzó láncszem az elme. Az elme, amely a lélek párja. Így van az érző lélek és a gondolkodó elme, e kettő szintézise pedig a maga a szellem
Professzor – Valóban, ez így logikus, és így kerék.
Kapitány – Én azt mondanám: így szép!
Professzor – De marad végső kérdés: rendelkeznek-e ezek saját anyagi létezéssel.
Mester – Ezt nem tudom, ezért nem hiszek semmit…
Doktor – Drága, egyetlen Mesterem! Legalább egy jóslatot kérnék, Megígérem, hogy azt nem fogjuk hitnek venni!
Mester – Ó, te fiatal barátom! Neked nagyobb esélyed van egyszer megtudni titkokat erről. Mert a kíváncsiság nem csak benned búvik. Hét milliárd ember kíváncsi ezekre a titkokra. És a tudomány érzékeny erre… Végül ő is a piacból él, egyre inkább… De rendben, legközelebb segítek, hogy közösen kitaláljunk egy jó hipotézist!
Doktor – Köszönöm! És tudom: a hipotézis nem hit!



A Húsvétról

Professzor – Folyton mondogatom magamnak, hogy – ahogy a Mester is tanít – tisztelni kellene a vallásokat, de folyton, és éppen Húsvét tájékán a legjobban zavar a hitbuzgalom zaja.
Mester – Minden élőnek valamennyi zajt meg kell engedni. És ha egy vallás követői kegyéből élő, akkor el kell tudni viselnünk a zaját is, még inkább, ha ünnepel…
Kapitány – Hála az égnek, hogy nem kell mindig és mindenhol a temetők csendjét élvezni! De vajon miért éppen Húsvét körül lesz olyan érzékeny a füled, tanult barátunk?
Professzor – Minden időszak szép, de a tavasznak, a tavasz érkeztének különös varázsa van.
Doktor – Igen, ez az újjászületés varázsa, az, aminek mindannyian örülünk, és amiben mindannyian bízunk!
Professzor – Ennek megünneplése ilyen vagy olyan formában minden kultúrában megvan…
Kapitány – Igen, úgy tudom Stonehenge is erre a célra született…
Doktor – Bizonyosan nem erre a célra, de az is biztos, hogy a tavaszi napforduló az egyik legfontosabb és legszebb ünnepség lehetett ott…
Kapitány – De a mi magyar őseink is a Víz Úrnőjét és Villő Istennőt ünnepelték. A téli, lecsendesült időszakban befelé figyeltünk, szembenéztünk lelkünk mély kútjába elbújt érzéseinkkel, azokat magunkhoz öleltük, megértettük üzenetüket, de most itt az idő, hogy velük új teremtésbe kezdjünk. Mielőtt Villő áldásával növekedni kezdjenek elvetett magjaink, hívjuk az Ő ajándékának, a víznek a megtisztító erejét: tisztítson meg minket, gyógyítsa érzelmeinket.
Doktor – Íme, a locsolás gyökere…
Professzor – Igen, és ebben, mint ahogy szinte minden nép hagyományában, van valami mélységesen demokratikus: az újjászületés mindenkié. A keresztény ünnep ezzel szemben az újjászületést egy valakinek a feltámadására korlátozza…
Kapitány – Jézus feltámadása üzenet…
Doktor – Szép üzenet: aki követi, majd az egy és egyben utolsó ítélet napján feltámad…
Kapitány – A zsidó messiásra sem kell ám kevesebbet várni, ha minden igaz…
Mester – Ejnye, barátaim, akármit is ünnepeljünk, legyen ünnepi hangulat a lelkünkben, ne csipkedjünk egymást! Jómagam gond nélkül szét tudom választani a tavasz megünneplését, a hálát a rabszolgaságból való megmenekülésért és a gyászt azokért, akik az igazságért haltak mártírhalált… Kevés hiteles dolgot tudok Jesuáról, de ez a kevés is elegendő nekem, hogy az igazságért, az igazság közösségéért, ha tetszik, az igazság kommunizmusáért harcoló emberek egyikét tiszteljem benne.
Professzor – Magam is így gondolom, semmi kétségem nincs, hogy éppen még eleven emléke ihlette a keresztény ősi kommunizmust. Bajom annyi, hogy a feltámadás legendája – amely, lássuk be, nem varrhatjuk az ő nyakába – éppenséggel megöli az igazi személyt, hogy egy félelmetes kultusz szülessen helyette.
Kapitány – Dialektikus csavar: a feltámadás öli meg…
Professzor – Botev, az egyik legnagyobb bolgár költő egyik legszebb versében mondja: „Él ő, él… Ki a szabadságért esett el, nem hal meg, érte könyörög ég és föld, állat és természet, és bárdok énekelnek róla…” A feltámadás a mű folytatásában van, nem a halott feltápászkodásában…
Mester – Jól mondtad: a feltámadás a mű folytatásában van! Csodálatos, mert igaz, és nagyszerű, mert mindnyájunknak ad esélyt!


* * *