A növekedés dilemmáiról

Kapitány – Manapság a növekedés a leghangosabb jelszó. Ezzel nekem nem is lenne gondom, de nem értem, miért úgy folynak a viták, mintha választani kellene a növekedés és az egyensúly között?

Professzor – Fontos kérdések ezek, és nagyon hasznosan elvitatkozhatunk rajtuk, ha megmaradunk ebben a keretben. De miféle rövidlátás, szellemi restség, ha nem figyelünk fel egy másik, talán még fontosabb kérdésre: a Föld jövője. És ha a Föld jövőjéről esik szó, hát van-e hangosabb jelszó, mint hogy zabolázzuk meg mohóságunkat, fékezzük meg fogyasztásunkat. Nos, akkor most mit akarjunk?

Doktor – Nem ártana legelőször tisztázni a fogalmakat. Így lehet, hogy ami a felszínen ellenmondásnak tűnik, az ész számára jól megfér egymás mellett.

Professzor – Hát persze, lehet, és kell pontosítani a fogalmakat, így lesz igényes a beszéd, a vita, de látni kell, hogy ami feszül a felszín alatt, az nem logikai, még kevésbé nyelvi, hanem valóságos, véresen komoly ellentét.

Kapitány – Mit kell itt pontosítani? Amikor növekedésről beszélünk, a termelésről, pontosabban és fennköltöttebben az értéktermelésről, a statisztikusok és a politikusok nyelvén a GDP-ről beszélünk. Az egyensúly pedig azt jelenti, hogy az állam bevételei és kiadásai egyensúlyban vannak, nem szükséges kölcsönöket felvenni.

Mester – Azért tegyük hozzá, hogy ennek a két szónak sajátos üzenete van a közbeszédben, különösen a demagógok beszédében, és ez nem kis mértékben eltér attól, mit most megadtál definícióként. Eszerint a növekedés több munkahelyet, több állami bevételt, nagyobb jólétet jelent, az egyensúly pedig megszorításokat, munkahelyek elvesztését.

Kapitány – Mi tagadás, a hétköznapokban a megfigyelő lát is ilyen összefüggést.

Professzor – Annyiban igazad van, kapitány, ha a krónikákat nézzük. Amikor, többnyire váratlanul kialakul egy válság, a kormányok reflexszerűen kezdik elzárni a pénzcsapokat, és a mindenféle káosszal szemben valaminő békebeli egyensúly visszaállításáról beszélnek. Aután, ahogy túl vagyunk a válság nehezén, és a dolgok úgy-ahogy elrendeződnek, jön az eufória, a verseny, a mámor, a szent növekedés. De a mélyebb összefüggéseket nézve, egyensúly és növekedés nem zárják ki egymást. Valójában bonyolult áttételeken befolyásolják egymást, ezért a társadalomnak minden körülmények között lehetősége van optimálisan kormányozni haladását.

Mester – Ez kulcsszó: optimálisan kormányozni. És ezt az optimumot kellene először leírni, majd konkrét célként megfogalmazni. Utána még vitatkozhatunk az eszközökön is. Itt viszont kénytelenek leszünk összekötni a két dilemmát: „növekedés vagy egyensúly” és „növekedés vagy emberbarát Föld”?

Kapitány – Az első napi kőkemény kényszer, egy ronda kutya. A második puha távlati megfontolás. A nagy ronda kutya borzas farka. Összekötöttük. És most?

Mester – Bizony, most ott vagyunk, ahol a part szakad. De tudjuk, érezzük, valamerre lépni kell. Még haladhatunk egy jó darabig a szakadék szélén. Azt tanácsolnád, hogy ne váltsunk irányt?

Kapitány – Én csupán annyit tanácsolnék, hogy ne csábuljunk el az illúzióktól, ne induljunk valami délibáb felé. Ha te járható utat tudsz mutatni, boldogan támogatnálak.

Mester – Mielőtt a követendő útról beszélnénk, fontosnak érzem, hogy térjünk vissza a növekedés vagy egyensúly dilemmára. Vagy még tovább, magának az egyensúlynak a kérdésére. Ti mit gondoltok az egyensúly fontosságáról?

Kapitány – Szerintem fontos alapelv. Sőt, én tovább mennék: szerintem fontos alapkövetelmény lenne, hogy minden és mindenki eredményesen működjön: állam, önkormányzat, üzleti vállalkozás, szervezet, és nem utolsó sorban minden ember. Ki-kinél képződjön többlet, profit, megtakarítás. Legyen az kicsi, de képződjön.

Doktor – Az egyensúly jó dolog, de nem szabad merev szabályként kezelni. A nagy tervekhez nagy források kellenek. A hitel indítómotorként szolgál, ezért mindenki számára lehetővé kell tenni az igénybevételét.

Mester – Bizonyos területeken és bizonyos mértékben a hitel valóban hasznos, vagy akár nélkülözhetetlen eszköz lehet.

Professzor – És nem csak az üzleti életben, hanem az emberek életében is. Például hitel nélkül bajosan lehetne megoldani a lakáshoz jutást.

Mester – Így igaz, a hitelnek fontos szerepe van sok területen, de egy nagy kivétel van: az állam.

Doktor – Vajon miért kellene kizárni az államot ettől a szerintetek is hasznos eszköz? Vagy talán egy államnak nem lehetnének nagy tervei? Nem lehetnének átmeneti fizetési problémái, amelyeket „olcsóbb” hitellel megoldani, mint netán működési zavarokkal?

Mester – Régen az állam akkor fordult kölcsönért ehhez-ahhoz, amikor egy szép nagy projekt, jellemzően egy kecsegtető hadjárat, izgalmas háború terve merült fel.

Kapitány – Tudjuk, a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz!

Mester – Akkor a királyok felvették a kölcsönt, lerohanták és kifosztották a szomszédot, aztán rendesen visszafizették a kölcsönt. Jöttek a békeévek. Szerencsére ettől a szuverén üzleteléstől hellyel-közzel messze vagyunk. Az állam helyzete, szerepe alaposan átalakult. És ami nem mellékes részletkérdés: szinte minden állam ma viszonylag hatalmas – és ami szintén fontos: folyamatos – bevételekkel és kiadásokkal rendelkezik. Ilyen irdatlan pénzmozgás mellett a technikai fizetési problémák mindennemű hitel nélkül megoldhatók.

Kapitány – Vagy megoldandók. Erre vannak a mai modern államkincstárak, amelyek úgy festenek, mint egy hatalmas, esetleg kissé bürokratikus bank.

Doktor – De mi van, ha az állami bevételek és kiadások adott időszakban nincsenek egyensúlyban? Akkor inkább felezzék meg a nyugdíjakat, minthogy kölcsön vegyen fel az állam?

Mester – A felelős állam nem engedhet meg ilyen drámai helyzetet. A Mozgalomnak erre van egy kiváló megoldása: az állami költségvetést ketté kellene bontani: külön kellene foglalkozni a bevételekkel, és az elhatározott bevételi tervet egy kiemelt állami feladatnak kellene tekinteni. A költségvetés kiadási részét az előző évben ténylegesen elért bevételekre kellene alapozni, a zárt kassza elve szerint.

Kapitány – Vagyis ezeket a költségkereteket semmilyen körülmények között nem lenne szabad túllépni. Kemény, de bölcs elv. Csak így lehet garantálni, hogy ma nem fogyasztjuk el a következő generáció kenyerét.

Doktor – Azt értem, hogy ebben a modellben a bevételi oldal nem tervszám, hanem tényszám, a bizonytalanság meg van felezve. De az élet mégis kiszámíthatatlan. Több kiadás is szükségszerűen megnövekedhet. Mégis előállhat az a helyzet, hogy az év utolsó hónapjaiban felezni kellene a nyugdíjakat, felfüggeszteni a gyógyszertámogatást vagy egy sor más jogos kifizetést. Ki lesz ott, hogy megállítsa az emberek zendülését?

Professzor – Az állami tervezés és közigazgatás képes biztosítani a kellő hatékonyságot. Kinek lehet ebben kétsége? És ha ezt ésszerűen és demokratikusan teszi, nem kell tartani semmiféle zendüléstől.

Doktor – Hát nekem is van némi kétségem, de ami nagyobb gond: seregnyi szakember szkeptikus az állami hatékonyságot illetően. De ezen kívül is lenne egy aggályom: ezek szerint ebben a modellben az állam gyakorlatilag egy évnyi bevételt tartalékban tart. Ha ezt komolyan vesszük, akkor esetleg száz év múlva be is vezethető lenne az.

Mester – Éles szemed van. Én meg rátennék a döbbenetedre. Azt is el tudom képzelni, hogy az állam nem egy, hanem kettő vagy akár háromévnyi tartalékkal kalkulál. Hiszen tavasszal elvégzik az előző év zárszámadását, ősszel elkészítik a következő, vagyis a harmadik év költségvetését. Ez valóban két év csúszás, azaz kétévnyi tartalék.

Kapitány – Ez lenne a jó.

Mester – Szó szerint.

Professzor – Ekkor az állam a legnagyobb adós helyett a legnagyobb hitelezővé válhatna.

Doktor – De félő, hogy a legrosszabbá is.

Kapitány – Jobb rossz hitelező lenni, mint rossz adós. Ha az állam korrupt – és mi tagadás, az elmúlt öt ezer évben valóban meglehetősen korrupt volt –, a tartozásaival éppoly korruptul bánna. Az viszont engem is érdekelne: miképpen lehetne bevezetni ezt a rendszert? Csupán akkor, ha kitartó előtakarékossággal már összegyűjtötte a kétévnyi tartalékot?

Mester – Szerencsére erre nincs szükség. Kezdetben ez a tartalék lehet virtuális, a bankok áldásos közreműködésével. Sőt, bizonyára ésszerű megoldás lenne a mostani hatalmas állami adósság leépítését egybe kötni ennek az új tartaléknak a kialakításával.

Doktor – Készséggel belátom, hogy milyen előnyös lenne ez az új modell. De bevallom, utópiának tartom, majdnem annyira, mint az állami adósság lebontása.

Kapitány – És azt is készséggel belátod, hogy milyen előnyös lenne az adósság lebontása?

Professzor – Előnyösnek minden előnyös valaki számára. Van, aki számára az adóság előnyös, van, aki számára annak lebontása.

Doktor – Ezt én demagóg egyszerűsítésnek tartom, hogy az adós angyal, a hitelező ördög. Végül is az állami hitelezők között szép számmal vannak nyugdíjpénztárak, megtakarításokat kezelő alapok, magánszemélyek…

Kapitány – Itt már a pénzvilág sötét erdejébe tévedünk…

Mester – Szó sincs arról, hogy az adós angyal lenne, a hitelező ördög. A háborúba induló, ezreket halálba kergető király a legkevésbé tekinthető angyalnak. De a mai modern államok működését vizsgálva, nem ragadhatunk meg a felszínes összefüggéseknél. Be kell látni, hogy az ilyen hatalmas élő szervezetek tartós eladósodása nem vizsgálható pénzügyi kérdésként. Ez ugyanis nem más, mint az adózás privatizálása. A közteherviselés révén a társadalom biztosítja a szükséges közösségi funkciókat: oktatást, egészségügyet, nyugdíjellátás, tudományt, kultúrát stb. A közteherviselés fő forrása az állampolgárok adózása. Az adózásnak évezredes hagyományai, eszközei, infrastruktúrája van. Helyesen erkölcsi része is van. Ezeket a hagyományokat, eszközöket, infrastruktúrát, erkölcsöt arra fordítani, hogy a nagy pénztulajdonosok a kétségtelenül nehéz piaci körülmények helyett, kényelmesen és biztonságosan kizsákmányolják a társadalmat, árulás. Ezzel az állam elárulja a társadalmat.

Professzor – Ez hasonló árulás, mint amikor a hatóságok, a rendőrség a gengsztereket védi.

Kapitány – A látszat, persze, csalóka, mert az öltönyös bankár mégsem gengszter. De ha a társadalomnak okozott veszteséget nézzük, az adósság történelmi árulás.

A takarékosságról

Professzor – Egyre többször kérdem magamtól: vajon van-e becsülete a mai világban a takarékosságnak?

Doktor – És ilyenkor mit válaszolsz magadnak?

Professzor – Azt, hogy különösebb becsülete nincs, és hogy ez igen nagy baj. Most viszont kíváncsi vagyok a ti véleményetekre.

Kapitány – Az élet mindig is tele volt bizonytalanságokkal. Amiből kell, ma van, holnap nincs. Ezért minden élőlény tartalékokat igyekszik felhalmozni. Ki a bőre alatt, ki az odújában. Aki nem tartalékol, előbb-utóbb elvész.

Professzor – Fontos lenne takarékoskodás és tartalékképzés között különbséget tenni. Közmondásos a hangya tartalékképzése, de ha megvizsgálnánk mozgásuk hatékonyságát, könnyen lehet, hogy a tücsök jobb jegyet kapna.

Kapitány – Talán az is fontos lenne, hogy takarékoskodás és hatékonyság között is különbséget tegyünk.

Mester – Ti hogyan határoznátok meg a takarékoskodás fogalmát? És most gondoljunk elsősorban az emberre, mert ha az egész élővilágra terjesztenénk ki vizsgálódásunkat, nem takarékoskodnánk az idővel.

Doktor – Szerintem van jó és van rossz takarékoskodás. A jó takarékoskodás az, amikor az ember, ha többel rendelkezik, mint amennyire szüksége van, a többletet elteszi. A rossz takarékoskodás az, ha az ember kényszeresen spórol és tartalékol. Jól mondta Chamfort: „A leggazdagabb a takarékos, a legszegényebb a zsugori.”

Kapitány – Ha az ember csak akkor takarékoskodik, amikor már eleget evett, ivott, élvezkedett stb., az nem takarékoskodás, talán inkább józanság, mértékletesség. Ez dicséretre méltó tulajdonság, de mégsem azonos a takarékoskodással. A takarékoskodás parancsolat, vagy legalább annak kellene lennie. Szerintem takarékoskodás az, ha az ember tudatosan és fegyelmezetten minden nap félre tesz valamit, úgy hogy amikor este álomra hajtja a fejét, a vagyon mérlege nagyobb legyen, mint előző nap. Egy karéj kenyérrel, egy fillérrel, de nagyobb! Én inkább Senecát idézném, aki egy helyen azt mondja: „Késő a takarékosság, ha már a hordó fenekén járunk.” Máshol meg hozzáteszi: „Késő a takarékosság, amikor már fogytán a vagyon.”

Professzor – Értelek, kedves barátnőm, mire gondolsz, amikor azt mondod, hogy van jó és van rossz takarékosság. Én mégis azt javasolnám, hogy ezt a szép szót tartsuk meg a „jó” takarékosságra, a rosszra meg találjunk egy külön erre illő szót. Végül is gazdag a nyelvünk. Rossz szeretetről sem beszélünk, pedig milyen gyakran rosszul szeretünk!

Doktor – Rendben van, majd keresünk külön szót a rossz takarékosságra, de most halljuk: te, aki már bevallásod szerint sokat gondolkoztál ezeken a kérdéseken, hogy meghatároznád a takarékosságot?

Professzor – Szerintem a takarékosság nem egy egyszerű személyes tulajdonság, hanem egy társadalmi mechanizmus. Ezt Adam Smith mondja ki meglehetősen tömören: „A tőke szaporodásának közvetlen oka nem a munka, hanem a takarékosság. Való igaz, a szorgalmas munka teremti meg a javakat, amelyeket takarékossággal fel lehet halmozni, de bármennyit teremtsen is a munka, tőkénk sosem növekedhetne, ha nem gazdálkodnánk takarékosan és nem tartalékolnánk.” Igen, az igazi meggazdagodás útja a takarékosságon át vezet. Nem azt mondanám, hogy a jó, hanem az okos takarékosságon át.

Mester – Szerintem is az a lényeg, hogy ebben a fogalomban egy nagyon fontos társadalmi viszony jelenik meg. Ehhez most én is idéznék, éspedig Thomas Jeffersontól, hiszen találóan fogalmazza a lényeget: „Választanuk kell takarékosság és szabadság, vagy tékozlás és szolgaság között.”

Életútmutató

* * *

A személyi jövedelemadóról

Kapitány – Újra és újra fellángolnak parázs viták a személyi jövedelemadóról. Közben nem hallok egy új meggyőző elképzelést. Pedig évszázadok óta vesződnek ezzel. Valóban reménytelen lenne jó megoldást találni a közteherviselésre, kedves barátaim?

Professzor – Kétlem, hogy a politika képes lenne pótolni az igazságosságot, ha az hiányzik a rendszer alapjaiból.

Mester – Ez igaz, de szerintem ebben a kérdésben lehetséges egy ésszerű megoldás. Azzal kezdeném, hogy véleményem szerint igenis jogos a progresszív adózás. Vagyis akinek jóval nagyobb a jövedelme, nagyobb arányban, magasabb adókulcs szerint vállaljon közterhet. Amin érdemes gondolkozni, az a jövedelmi határok, amelyek között érvényesülnének a különböző adókulcsok. Ebben a kérdésben viszont számomra is teljességgel érthetetlenek a soha véget nem érő viták, hiszen ezek a jövedelemhatárok olyan világosan, logikusan, azt mondanám: parancsoló módon kínálkoznak.

Doktor – Remélem, szép kerek számokra gondolsz, amelyeket könnyű lesz megjegyezni.

Mester – Hát ez az, amit nem tudok elfogadni. Miért jogos, vagy igazságosabb az egyik szám, mint a másik, vagy, például, miért és hogyan merülhet fel az 1 850 000, mint jövedelemhatár?

Doktor – Talán a költségvetés bevételi igényei súgnak.

Mester – Így van, ez a gyakorlat. De ezt nem helyes költségvetési kérdésként kezelni. Ez súlyos, alapvető társadalmi kérdés. Itt van mindjárt az első, vagyis az alsó határ. Szerintem jámbor a szándék, hogy a minimálbér adómentes legyen.

Professzor – Jámbor, esetleg demagóg…

Mester – Bizonyosan igazad van. Akár mi is legyen a szándék hátterében, ezt a megoldást nem tartom jónak. Úgy gondolom, hogy adómentessé csak a létminimum alatti jövedelmeket kellene tenni, mert ez fogalma szerint az a jövedelemhatár, amely alatt nem lehet normálisan létezni, tehát abból elvenni valóban gyalázat lenne.

Kapitány – Így van, ez nem is lehet vitás.

Mester – Tehát szerintem jövedelemadót csak az után a jövedelem után kellene fizetni, amely meghaladja a létminimumot, de az után viszont igen is mindenkinek kellene fizetnie.

Professzor – Mi tagadás, meglep, hogy te azt tartod helyesnek: fizessen adót az is, akit minimálbéren alkalmaznak! Hát ez lélektanilag fölöttébb kockázatos üzenet, és könnyen lehet, hogy gazdaságtalan is lenne ezeknek a filléreknek a begyűjtése.

Kapitány – Ebben van némi igazság, de még sem tudom nyomósnak tartani érveidet. Közben arra is kell gondolni, hogy – legalább is hivatalosan – túl sokan dolgoznak minimálbéren. Ezeknek a százezreknek a kihagyása a közös teherviselésből komoly összeget, vagyis terhet rak át a többiekre, és ez aligha lenne összhangban az igazságos teherviselés elvével. Másrészt erkölcsileg is degradálja a szegényeknek – de nem nélkülözőknek! – ezt a népes rétegét.

Doktor – Kötve hiszem, hogy azok szomorúak lennének e miatt.

Mester – Egy részük a szegénység nyomorító súlya alatt bizonyára tényleg eltompult az ilyen önérzettel szemben, ám a részvétel a közteherviselésben hozzájárulna az egészséges polgári öntudat kialakításához. De haladjunk tovább. A létminimum után egy további fontos jövedelemhatár kínálkozik, logikus, ésszerű módon. Ha azt mondanánk, hogy a létminimumot meghaladó jövedelem után például 20% személyi jövedelemadót kellene fizetni, azt kellene igazságosnak tartani, hogy aki az országos átlagbérnél többet keres, annak az átlagbért meghaladó jövedelem után is fizessen, mondjuk megint 20%-ot.

Professzor – Ami értelemszerűen nem 40%-os adót jelent az ő esetében, az összjövedelmére vetítve, hanem például 22-24%-ot.

Mester – Igen, e mellett a kulcsok mellett, ennyit jelentene. De ahhoz, hogy teljessé tegyük a rendszert, még egy harmadik, utolsó határt is meg kellene húzni. Úgy is mondhatjuk, ez lenne az illendő jövedelem határa.

Kapitány – Illendő jövedelem? De ki tudja ezt meghatározni?

Mester – Ezt a mértéket valójában közismertnek lehetne tekinteni. Hát nem úgy kellene értelmezni a legmagasabb állami méltóság jövedelmét, mint az, ami a leghasznosabb, legfelelősségteljesebb munkáért jár a mi közösségünkben? Jó, rendben van, legyen szabad ennél is nagyobb jövedelemre szert tenni. De kinek az igazságérzete tiltakozna az ellen, ha azt mondjuk: aki többet keres, mint a köztársaság elnöke, az az elnöki fizetést meghaladó jövedelméből is adózzon, mondjuk most is 20%-kal.

Doktor – Nekem van elképzelésem arról, hogy kinek az igazságérzete tiltakozna… Például annak, aki úgy gondolja, hogy pénzét nem lopta, hanem megszolgálta…

Kapitány – Attól tartok, ennél többen fogják igazságtalanságnak érezni, ha az ilyen extrajövedelmeknek az állam nem szedi be a 80, netán 98%-át.

Professzor – De, kedves barátaim, minden vélekedéssel nem érdemes vitatkozni. Most mindennél fontosabb lenne tudatosítani a Mester által megjelölt természeti határértékek jelentőségét egy igazságos és egészséges adórendszer kialakításához. Igen, a létminimum, az átlagkereset és a köztársasági elnök illetménye, ezek az ésszerű jövedelemhatárok.

Kapitány – Elismerem, ez annyira egyszerű és világos, hogy most még kevésbé értem az eddigi vég nélküli vitákat, számolgatásokat.

Doktor – Én is azt mondanám, ez kopernikuszi fordulat a személyi jövedelemadózás világában, feltéve, hogy egy adott társadalomban bármilyen okból fenntarthatatlan lenne az egykulcsos rendszer.

Mester – Kedves Doktornő! Kedvedért, és az egykulcsos adórendszer minden hívének kedvéért felvetném azt is, hogy csak az első, a létminimumot meghaladó jövedelem után kivetett adót nevezzük személyi jövedelemadónak. Az átlagbért meghaladó jövedelem után kivetett adót tekinthetjük egy másik adónak, és azt illően szolidaritási adónak nevezhetjük.

Kapitány – Az utolsót pedig hívhatjuk büntető vagy luxusadónak…

Mester – Azt, szívem szerint, kiválósági adónak nevezném.

Utazások Eutlantiszba – Az életszövetkezetekről

Mester – Ma szívesen mesélnék nektek az eutlantiszi életszövetkezetekről.

Kapitány – Örömmel hallgatjuk beszámolódat. Mi tagadás, ezek a híradások valamilyen varázserővel hatnak rám. Nincs is mihez hasonlítani ezt az érzést, de gondolom hasonlót éreznék, ha azt mondanák nekem: mindjárt meglátod saját szemeddel azt, amiről az imént álmodtál.

Mester – Megértem ezt az érzést. Valóban olyanok ezek az utazások, mintha egyszerre álom is lenne, meg valóság is. De hát valóság. Tudom. Ott voltam.

Doktor – Mesélj, ne csigázd a kíváncsiságunkat. Miféle dolog ez az életszövetkezet? A család valamilyen új formája?

Mester – Ó, nem, legfeljebb átvitt értelemben. Leegyszerűsítve ez egy falu közös vállalkozása. Két nagyon lényeges vonása van. Az emberek nagy része számára ez egy kiegészítő foglalkozás. Másrészt rendkívül széles profilja van.

Professzor – Tehát mindenképpen egy vállalkozás, és a név alapján ítélve szövetkezeti formában működik.

Mester – Igen, jogi értelemben valóban szövetkezet. Ami, ugyebár, túl sokat nem árul el ügyvitelükről, mert ahány – jelen esetben – állam, annyi szokás.

Kapitány – Nem is a könyvvezetés részleteire vagyunk kíváncsiak. Mit csinálnak, miből áll ez a rendkívül széles profil?

Mester – A lista valóban hosszú. Ami számomra a legérdekesebb volt, és talán a leglátványosabb volt. Gyakorlatilag minden ilyen életszövetkezetnek saját kőműves brigádja van, amely minden évben belekezd egy új ház felépítésébe. Kellő előkészületek után kora tavasszal elkezdik a munkát és késő ősszel már át is adják az új házat. És micsoda ház ez!