Az eutanáziáról

Professzor – Olvasom, hogy és egy fontos rabbi milyen nagy egyetértésben és milyen nagy vehemenciával ostorozták az eutanázia terjedő gyakorlatát. Mit gondoltok ti a kegyes halálról? Jó dolog ez, vagy rossz?

Kapitány – Semmilyen halál nem lehet jobb az életnél, gondolhatja minden normális ember, aki nem ismeri azt a lelki állapotot, amikor inkább a halált választanánk. Az élet pedig teremt ilyen állapotokat. Az öngyilkosság ősi jelenség, de még az állatoknál is találunk ilyen drámai jeleneteket, amikor bálnák vagy szent delfinek a partra vetődnek, egyértelműen öngyilkos szándékkal.

Doktor – Szerintem a kegyes halál a humánum egy nagy győzelme. Nem is véletlen, hogy éppen a legliberálisabb társadalmakban kezd polgárjogot nyerni.

Professzor – Szerintem is van valami pozitív abban, hogy kemény falakat, dogmákat, tabukat megdöntve, elismert legális joggá vált az eutanázia. Közben úgy tartom, hogy ez hihetetlenül bonyolult kérdés. Mégis megdöbbent a történelmi egyházak vehemens tiltakozása. Egyre gondoljunk: hát nem kegyes halálban halt meg Jézus? Olyan kegyes halálban, amellyel Poncius Pilátus kivételezett vele szemben? Ítéljük el a prokurátor tettét, elvárva, hogy a keresztre feszített jámbor ember végig szenvedje haláltusáját?

Mester – Sajnos bizonyára még hosszú ideig indokolt lehet a kegyes halál, mint orvosi megoldás. De szerintem a legfontosabb az, hogy ne nyugodjunk bele abba, hogy erre a megoldásra szükség lehet. Meg kellene duplázni vagy triplázni arra fordított munkánkat, erőforrásainkat, hogy egészségesen és fájdalom nélkül élhessünk, ameddig tart életünk. Bűn urizásra és fegyverkezésre elkölteni egy forintot is.

Kapitány – Kinek a bűn, kinek a bűnhődés…

Professzor – Ne mondd ezt, drága, bátor kapitányunk, mert ez olyan defetista. Pedig fel kell rázni az embereket. A világ lehet jobb. Az élet lehet boldogabb.

* * *

A bölcs búcsúja – A Mester mesélte

Mester – Egy nagy öreg bölcs érezte, hogy földi útja végére ért. Nyugodtan, mosolyogva feküdt, és alig hallhatóan mondta: „Csatlakozom az előttem szólóhoz…” Tanítványai zavartan összenéztek, tán már hallucinál a Mester? A legbátrabb oda hajolt, és tisztelettel megkérdezte: „De ki szólt, Mester? És mit szólt?” A bölcs kissé kinyitotta szemét: „Egy távoli visszhang mesél arról, hogy kezdetben volt az Ige… Azóta sok szót vetettünk, sok szót háborúztunk, sok szótéglát raktunk bele a Bábel-toronyba. Sok bölcs is tanította az embereket, bár ami számít náluk, az a csend… Hosszú életem volt, de az nem volt elég ahhoz, hogy megtudjam, ki volt az, és hogy mit is rendelt pontosabban a kezdetben. Ezért szavaimat ne úgy értsétek, mintha azt a fel nem tört Igét írnám alá, mint egy petíciót… Egyszerűen magam, vagyis az, ami belőlem véget ér, csatlakozik a kezdethez. Mi majd ott folytatjuk vitáinkat. Ti meg itt folytassátok!” A bölcs szeme barátságosan nevetett.

* * *

Újra a halálról

Mester – Nos, kedves barátaim, készen vagytok arra, hogy folytassuk a beszélgetést a halálról?

Doktor – Már igen várom a folytatást, drága Mester, mert hihetetlenül felkavart a téma… Nem is sejtettem, hogy mekkora harag van bennem ez ellen az igazságtalanság ellen. Mert igazságtalanságnak érzem, hogy meg kell halnom…

Mester – Meg kell halnod? Ezt miért mondod?

Doktor – Ne légy kegyetlen, és ne gúnyolódj a gyengeségemen, ha annak érzed. Azt hiszem, ez egy jogos harag… De ha akarod, büszke harag is… Gyűlölet… Gyűlölöm a világot, amely így van berendezve, hogy nekem meg kell halnom!

Mester – Újra megkérdezem: miért azt mondod, hogy neked meg kell halnod?

Doktor – Miért? Hát azért, mert mindenki meghal, aki született…

Mester – Jól van, kedves doktornő, megnyugodtam… Már azt hittem, egy orvos mondat veled ilyen borzalmas dolgot… Akkor most úgy kérdezem: tudom, hogy jó érzékkel követed a divatot, és kiváló ízléssel igazítod magadhoz; hát mondd meg nekem, ha ostobának tartasz egy új divatos hóbortot, követnéd csak azért, mert divatnak számít a többség szemében?

Doktor – Nem, semmiképpen! Ismersz engemet. Jobban szeretem kitalálni a divatot, miért követni…

Mester – Nagyszerű! De akkor most azt mondd meg nekem, szép barátunk, neked azért kell meghalnod, mert mások is… Hogy úgy mondjam: divatból?

Doktor – Drága Mester, te hagyd csak meg nekünk, ügyvédeknek a szofisztikát! Nem mások halnak meg, hanem mindenki meghal. Mindenki! Mindenki, aki született. Vagy teremtsem meg annak a divatját, hogy nem halunk meg? Hogyan?

Mester – És mondd, te, a törvény szolgája, van olyan törvény, hogy meg kell halnunk?

Doktor – Ez több, mint törvény! Ez a világ rendje!

Kapitány – De, Mester, miért kínzod ezt a szegény fiatalnőt! Mire akarod rávenni? Nem te mondtad, hogy a végtelen világon minden véges, véges a térben és az időben?

Mester – Sajnálom, ha kínoztak a kérdéseim… Csak azért tettem fel, hogy a halál még kínzóbb gondolatát próbáljuk megfelelő terepen bekeríteni. Nem tudjuk, mi a halál: jó, rossz vagy semmi.  Ha rossz, vagy ha semmi, egy esélyünk van: harcolni vele, de főképpen késleltetni. Ha éppenséggel jó, de azért még vannak kétségeink, vagy éppenséggel hiányzik a biztonságos rutin az ehhez a jóhoz való jutáshoz, a halál késleltetéséből akkor sem lehet igazán baj…

Professzor – Követem a gondolatmenetedet, bölcs Mester, éppen ezért csendesen jelzem: ahogy a magzat túlhordása is nagy egészségügyi kockázatokkal jár, így könnyen lehet, hogy a túlságosan makacs harc a halál késleltetéséért is veszélyekkel jár…

Mester – Igazat adok neked, tanult barátunk! Teljesen jogos lenne az óvatosság. De hát ki felejtené el, hogy micsoda nagy titokról beszélünk. Az ember számára a halál ugyanolyan szingularitási pont, mint amilyen az ősrobbanás a világ számára. Ezzel együtt én mind a két lehetséges emberi stratégiát elfogadom: az eutanáziát is, az atanáziát is.

Doktor – Atanázia? Szép női név! Az miféle stratégia?

Mester – Igen, szép női név. Sok nyelven megvan a férfi változata is: Atanász. Mind a kettő azt jelenti: hogy „nem-halál”, ha akarod: halhatatlan… De én most köznévként használtam, az egészségügyi eutanázia ellentéteként, vagyis olyan megtartásra, amelynek célja a halál késleltetése, még jobban mondva: távol tartása.

Professzor – Ez csodálatos terminus, és ha jól értem, nem csak az eutanázia, de a hospice-nak is ellentéte.

Kapitány – Ezt a terminust én sem hallottam, de úgy látom, ez nem más, mint az élet meghosszabbítása, amire sok ezer év óta sok ezer iskola keresi a receptet…

Professzor – De leginkább hirdeti, hogy annak birtokában van…

Mester – Igazad van, kapitány, amiről beszélek, nem valami új futurológiai vízió, hanem sok ezeréves gyakorlat és néminemű elmélet. Az, hogy most hírtelenjében improvizáltam erre egy új terminust, nem külön érdem. Célom csak az volt, hogy felrázzam a fiatal barátunkat: ne azt mantrázza, hogy meg kell halnia, hanem azon járjon az esze, hogy az életet meg lehet, és meg kell hosszabbítani.

* * *

A halálról

Kapitány – Kedves barátaim, nem szívesen terelem a beszélgetést ilyen nehéz és nyomasztó témára, mint az elmúlás, de mi tagadás, egyre gyakrabban jut eszembe… Végül is érthető, én vagyok körünkben a legidősebb…

Doktor – Drága kapitány, csak ne kacérkodj koroddal! Mindig is csodáltam bátorságodat, tettre készségedet, optimizmusodat! Szinte azt mondanám, szememben te lehetnél leginkább a fiatalság szimbóluma!

Kapitány – Elbűvölő vagy, mint mindig, fiatal barátnőm! Igen, a vérem pezseg… legalább néha… még… sokszor… Ha például ilyen szép fiatal lányt látok, mint te, vagy ha hideg pezsgőt töltök a poharamba… De az elmúlás gondolatai akkor is jönnek…

Professzor – Meglátogatnak azok engem is… Ilyenkor azzal próbálom felderíteni magamat, hogy a kisgyerekeket is élénken foglalkoztatja a halál… Szegények, ők hogyan birkóznak meg ezzel a kegyetlen gondolattal: anyám is meghalhat? apám is? és netán én is?

Kapitány – De ők előbb-utóbb józanul ráéreznek, hogy ez a kérdés számukra nem aktuális… Nem úgy, mint a játék, vagy, sajnos, a tanulás, meg egyebek…

Professzor – Bár ilyen idilli lenne minden gyermek sorsa… Sajnos a legtöbb gyermek a valóságban is szembesül halálesetekkel a családban vagy környezetében, és hány millió gyermek szemtanúja, szenvedője a háborúnak…

Doktor – Így igaz, de most, ha választ kellene keresni a kapitányt foglalkoztató kérdésekre, hagyjuk meg a gyerekeket az életnek, és nézzük meg ezt a láthatatlan valamit… De mi ez? Puszta pusztulás? Vagy kijárat? De hova?

Professzor – Minden, ami létezik, időben és térben véges…

Kapitány – Gyakorlatilag igen, elméletileg nem, vagy legalábbis nem feltétlenül… Elméletileg a Föld gravitációja végtelen mező… Talán nevetséges, de az enyém is az…  És hol van a határ gyakorlati és elméleti között… Vagyis hol az igazság?

Mester – A halál egy keresztút… Életünk az útlevelünk… Amely vagy erre, vagy arra, avagy amarra az útra szól… Gondolom én, bár nem merném mondani, hogy hiszem is… Talán inkább sejtem… És, mi tagadás, remélem…

Professzor – Szép gondolat. És erősen emlékeztet Orfeusz tanítására, ha jól értem… Igaz, ezer más hasonló hit is létezik…

Mester – Így igaz. Nem is ezer, milliószámra születtek emberi magyarázatok a halál misztériumára. Mindegyiket valakik tanították, és aki ilyet tanított, igaz válasznak tanította. Legelőször arra kellett bátorság, hogy azt mondjuk: ezek az igazságok vallási legendák. De ma már egy nagyobb bátorság kell, hogy kimondjuk: az egész világ egy egységes evolúciós folyamat…

Professzor – És ha valaki nagyon jó tanuló volt a Földön, felsőbb osztályba mehet?

Kapitány – De aki nem ütötte meg a megfelelő szintet, az osztályt ismétel, vagy reinkarnálódik egy új magzatba?

Doktor – Aki meg túl sokat rosszalkodott, elmehet rovarnak, esetleg nyúlnak?

Mester – Ajjaj, ki-kiben megszólalt volna saját sorsa?… Már bocsánat a tréfáért… De ez úgy sem számít… Amit érzünk, gondolunk, teszünk, egész életünk, az bizonyára számít... Bizonyára…

Kapitány – Vagy csak talán…

Professzor – Minden rejtély izgalmas kihívás az elme számára… Magam viszont leginkább arra számítok, hogy az új Emberhit segít majd fényt hozni ebbe is…

Kapitány – Majd… De én most vagyok itt kétségeimmel, szorongásommal…

Mester – Megértelek, kedves barátom, bár magam is csodálkoztam ezeken a rád nem jellemző érzéseken. Az ember azt gondolná, hogy leginkább a katonák és a filozófusok jutnak el a halál megvetéséig…

Kapitány – Én nem vagyok katona, hanem hajós kapitány, jól tudjátok… És sajnos, még kevésbé vagyok filozófus… Annak ellenére, hogy szeretem a bölcsességet..

Mester – Igazad, van kapitány, a halál – és nem kevésbé a halandók – megérdemlik, hogy komolyabban vegyük a kérdést. Csakhogy erre a súlyos témára rá kell hangolódni, fel kell készülni. Beszéljük meg, hogy később, de még a halottak napja előtt újra elmerülünk ebben. Addig is olvassatok erről, gyűjtsétek a bölcs gondolatokat!

* * *