Kapitány –
Manapság a növekedés a leghangosabb jelszó. Ezzel nekem nem is lenne gondom, de
nem értem, miért úgy folynak a viták, mintha választani kellene a növekedés és
az egyensúly között?
Professzor
– Fontos kérdések ezek, és nagyon hasznosan elvitatkozhatunk rajtuk, ha
megmaradunk ebben a keretben. De miféle rövidlátás, szellemi restség, ha nem
figyelünk fel egy másik, talán még fontosabb kérdésre: a Föld jövője. És ha a
Föld jövőjéről esik szó, hát van-e hangosabb jelszó, mint hogy zabolázzuk meg
mohóságunkat, fékezzük meg fogyasztásunkat. Nos, akkor most mit akarjunk?
Doktor – Nem
ártana legelőször tisztázni a fogalmakat. Így lehet, hogy ami a felszínen
ellenmondásnak tűnik, az ész számára jól megfér egymás mellett.
Professzor
– Hát persze, lehet, és kell pontosítani a fogalmakat, így lesz igényes a
beszéd, a vita, de látni kell, hogy ami feszül a felszín alatt, az nem logikai,
még kevésbé nyelvi, hanem valóságos, véresen komoly ellentét.
Kapitány –
Mit kell itt pontosítani? Amikor növekedésről beszélünk, a termelésről,
pontosabban és fennköltöttebben az értéktermelésről, a statisztikusok és a
politikusok nyelvén a GDP-ről beszélünk. Az egyensúly pedig azt jelenti, hogy
az állam bevételei és kiadásai egyensúlyban vannak, nem szükséges kölcsönöket
felvenni.
Mester – Azért
tegyük hozzá, hogy ennek a két szónak sajátos üzenete van a közbeszédben,
különösen a demagógok beszédében, és ez nem kis mértékben eltér attól, mit most
megadtál definícióként. Eszerint a növekedés több munkahelyet, több állami
bevételt, nagyobb jólétet jelent, az egyensúly pedig megszorításokat,
munkahelyek elvesztését.
Kapitány –
Mi tagadás, a hétköznapokban a megfigyelő lát is ilyen összefüggést.
Professzor
– Annyiban igazad van, kapitány, ha a krónikákat nézzük. Amikor, többnyire
váratlanul kialakul egy válság, a kormányok reflexszerűen kezdik elzárni a
pénzcsapokat, és a mindenféle káosszal szemben valaminő békebeli egyensúly
visszaállításáról beszélnek. Aután, ahogy túl vagyunk a válság nehezén, és a
dolgok úgy-ahogy elrendeződnek, jön az eufória, a verseny, a mámor, a szent
növekedés. De a mélyebb összefüggéseket nézve, egyensúly és növekedés nem
zárják ki egymást. Valójában bonyolult áttételeken befolyásolják egymást, ezért
a társadalomnak minden körülmények között lehetősége van optimálisan
kormányozni haladását.
Mester –
Ez kulcsszó: optimálisan kormányozni. És ezt az optimumot kellene először
leírni, majd konkrét célként megfogalmazni. Utána még vitatkozhatunk az
eszközökön is. Itt viszont kénytelenek leszünk összekötni a két dilemmát: „növekedés
vagy egyensúly” és „növekedés vagy emberbarát Föld”?
Kapitány –
Az első napi kőkemény kényszer, egy ronda kutya. A második puha távlati
megfontolás. A nagy ronda kutya borzas farka. Összekötöttük. És most?
Mester – Bizony,
most ott vagyunk, ahol a part szakad. De tudjuk, érezzük, valamerre lépni kell.
Még haladhatunk egy jó darabig a szakadék szélén. Azt tanácsolnád, hogy ne
váltsunk irányt?
Kapitány –
Én csupán annyit tanácsolnék, hogy ne csábuljunk el az illúzióktól, ne
induljunk valami délibáb felé. Ha te járható utat tudsz mutatni, boldogan
támogatnálak.
Mester – Mielőtt
a követendő útról beszélnénk, fontosnak érzem, hogy térjünk vissza a növekedés
vagy egyensúly dilemmára. Vagy még tovább, magának az egyensúlynak a kérdésére.
Ti mit gondoltok az egyensúly fontosságáról?
Kapitány –
Szerintem fontos alapelv. Sőt, én tovább mennék: szerintem fontos
alapkövetelmény lenne, hogy minden és mindenki eredményesen működjön: állam,
önkormányzat, üzleti vállalkozás, szervezet, és nem utolsó sorban minden ember.
Ki-kinél képződjön többlet, profit, megtakarítás. Legyen az kicsi, de
képződjön.
Doktor – Az
egyensúly jó dolog, de nem szabad merev szabályként kezelni. A nagy tervekhez
nagy források kellenek. A hitel indítómotorként szolgál, ezért mindenki számára
lehetővé kell tenni az igénybevételét.
Mester –
Bizonyos területeken és bizonyos mértékben a hitel valóban hasznos, vagy akár
nélkülözhetetlen eszköz lehet.
Professzor
– És nem csak az üzleti életben, hanem az emberek életében is. Például hitel
nélkül bajosan lehetne megoldani a lakáshoz jutást.
Mester –
Így igaz, a hitelnek fontos szerepe van sok területen, de egy nagy kivétel van:
az állam.
Doktor – Vajon
miért kellene kizárni az államot ettől a szerintetek is hasznos eszköz? Vagy
talán egy államnak nem lehetnének nagy tervei? Nem lehetnének átmeneti fizetési
problémái, amelyeket „olcsóbb” hitellel megoldani, mint netán működési
zavarokkal?
Mester –
Régen az állam akkor fordult kölcsönért ehhez-ahhoz, amikor egy szép nagy
projekt, jellemzően egy kecsegtető hadjárat, izgalmas háború terve merült fel.
Kapitány –
Tudjuk, a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz!
Mester –
Akkor a királyok felvették a kölcsönt, lerohanták és kifosztották a szomszédot,
aztán rendesen visszafizették a kölcsönt. Jöttek a békeévek. Szerencsére ettől
a szuverén üzleteléstől hellyel-közzel messze vagyunk. Az állam helyzete,
szerepe alaposan átalakult. És ami nem mellékes részletkérdés: szinte minden
állam ma viszonylag hatalmas – és ami szintén fontos: folyamatos – bevételekkel
és kiadásokkal rendelkezik. Ilyen irdatlan pénzmozgás mellett a technikai
fizetési problémák mindennemű hitel nélkül megoldhatók.
Kapitány –
Vagy megoldandók. Erre vannak a mai modern államkincstárak, amelyek úgy
festenek, mint egy hatalmas, esetleg kissé bürokratikus bank.
Doktor –
De mi van, ha az állami bevételek és kiadások adott időszakban nincsenek
egyensúlyban? Akkor inkább felezzék meg a nyugdíjakat, minthogy kölcsön vegyen
fel az állam?
Mester – A
felelős állam nem engedhet meg ilyen drámai helyzetet. A Mozgalomnak erre van
egy kiváló megoldása: az állami költségvetést ketté kellene bontani: külön
kellene foglalkozni a bevételekkel, és az elhatározott bevételi tervet egy
kiemelt állami feladatnak kellene tekinteni. A költségvetés kiadási részét az
előző évben ténylegesen elért bevételekre kellene alapozni, a zárt kassza elve
szerint.
Kapitány –
Vagyis ezeket a költségkereteket semmilyen körülmények között nem lenne szabad
túllépni. Kemény, de bölcs elv. Csak így lehet garantálni, hogy ma nem
fogyasztjuk el a következő generáció kenyerét.
Doktor –
Azt értem, hogy ebben a modellben a bevételi oldal nem tervszám, hanem
tényszám, a bizonytalanság meg van felezve. De az élet mégis kiszámíthatatlan.
Több kiadás is szükségszerűen megnövekedhet. Mégis előállhat az a helyzet, hogy
az év utolsó hónapjaiban felezni kellene a nyugdíjakat, felfüggeszteni a
gyógyszertámogatást vagy egy sor más jogos kifizetést. Ki lesz ott, hogy
megállítsa az emberek zendülését?
Professzor
– Az állami tervezés és közigazgatás képes biztosítani a kellő hatékonyságot.
Kinek lehet ebben kétsége? És ha ezt ésszerűen és demokratikusan teszi, nem
kell tartani semmiféle zendüléstől.
Doktor – Hát
nekem is van némi kétségem, de ami nagyobb gond: seregnyi szakember szkeptikus
az állami hatékonyságot illetően. De ezen kívül is lenne egy aggályom: ezek
szerint ebben a modellben az állam gyakorlatilag egy évnyi bevételt tartalékban
tart. Ha ezt komolyan vesszük, akkor esetleg száz év múlva be is vezethető
lenne az.
Mester –
Éles szemed van. Én meg rátennék a döbbenetedre. Azt is el tudom képzelni, hogy
az állam nem egy, hanem kettő vagy akár háromévnyi tartalékkal kalkulál. Hiszen
tavasszal elvégzik az előző év zárszámadását, ősszel elkészítik a következő,
vagyis a harmadik év költségvetését. Ez valóban két év csúszás, azaz kétévnyi
tartalék.
Kapitány –
Ez lenne a jó.
Mester –
Szó szerint.
Professzor
– Ekkor az állam a legnagyobb adós helyett a legnagyobb hitelezővé válhatna.
Doktor –
De félő, hogy a legrosszabbá is.
Kapitány –
Jobb rossz hitelező lenni, mint rossz adós. Ha az állam korrupt – és mi
tagadás, az elmúlt öt ezer évben valóban meglehetősen korrupt volt –, a
tartozásaival éppoly korruptul bánna. Az viszont engem is érdekelne: miképpen
lehetne bevezetni ezt a rendszert? Csupán akkor, ha kitartó előtakarékossággal
már összegyűjtötte a kétévnyi tartalékot?
Mester –
Szerencsére erre nincs szükség. Kezdetben ez a tartalék lehet virtuális, a bankok
áldásos közreműködésével. Sőt, bizonyára ésszerű megoldás lenne a mostani
hatalmas állami adósság leépítését egybe kötni ennek az új tartaléknak a
kialakításával.
Doktor –
Készséggel belátom, hogy milyen előnyös lenne ez az új modell. De bevallom, utópiának
tartom, majdnem annyira, mint az állami adósság lebontása.
Kapitány –
És azt is készséggel belátod, hogy milyen előnyös lenne az adósság lebontása?
Professzor
– Előnyösnek minden előnyös valaki számára. Van, aki számára az adóság előnyös,
van, aki számára annak lebontása.
Doktor –
Ezt én demagóg egyszerűsítésnek tartom, hogy az adós angyal, a hitelező ördög.
Végül is az állami hitelezők között szép számmal vannak nyugdíjpénztárak,
megtakarításokat kezelő alapok, magánszemélyek…
Kapitány –
Itt már a pénzvilág sötét erdejébe tévedünk…
Mester –
Szó sincs arról, hogy az adós angyal lenne, a hitelező ördög. A háborúba
induló, ezreket halálba kergető király a legkevésbé tekinthető angyalnak. De a
mai modern államok működését vizsgálva, nem ragadhatunk meg a felszínes
összefüggéseknél. Be kell látni, hogy az ilyen hatalmas élő szervezetek tartós
eladósodása nem vizsgálható pénzügyi kérdésként. Ez ugyanis nem más, mint az
adózás privatizálása. A közteherviselés révén a társadalom biztosítja a
szükséges közösségi funkciókat: oktatást, egészségügyet, nyugdíjellátás,
tudományt, kultúrát stb. A közteherviselés fő forrása az állampolgárok adózása.
Az adózásnak évezredes hagyományai, eszközei, infrastruktúrája van. Helyesen
erkölcsi része is van. Ezeket a hagyományokat, eszközöket, infrastruktúrát,
erkölcsöt arra fordítani, hogy a nagy pénztulajdonosok a kétségtelenül nehéz
piaci körülmények helyett, kényelmesen és biztonságosan kizsákmányolják a
társadalmat, árulás. Ezzel az állam elárulja a társadalmat.
Professzor
– Ez hasonló árulás, mint amikor a hatóságok, a rendőrség a gengsztereket védi.
Kapitány –
A látszat, persze, csalóka, mert az öltönyös bankár mégsem gengszter. De ha a
társadalomnak okozott veszteséget nézzük, az adósság történelmi árulás.