Oroszországról és Putyinról

Kapitány – Holnap illusztris vendégünk lesz. De kevesen örülnek neki, és akkor keveset mondtam.

Professzor – Valóban, kevesen örülnek neki, és azok sem túl lelkesen. Bezzeg, akik nem örülnek neki nem ennyire visszafogottak. Régen volt vezető, aki ilyen szélsőséges reakciókat váltott ki.

Doktor – Régen volt vezető, aki ennyire visszataszító lett volna. Színtiszta fasizmusba kormányozta Oroszországot!

Professzor – Ez túlságosan durva, de azt is mondhatnám, felelőtlen kijelentés, kedves barátnőm! Hallani ilyeneket sokfelől, már-már hisztériáról kell beszélnünk, de meglep, hogy te is ilyen kijelentésekre ragadtatod magadat! Megmagyaráznád nekünk, miért gondolod így. Mert nem akarom elhinni, hogy csak vakon követsz – vagy utánzol? – másokat!

Doktor – Hát nem látjátok, mit csinál Ukrajnában? Háborúba akarja sodorni egész Európát! Visszasírja a dicsőséges Szovjetuniót… De nem csak visszasírja, vissza is próbálja állítani, Sztálin hatalmára vágyik!

Mester – Semmi kétségem, hogy Putyin szívesen állítaná vissza valamilyen formában a Szovjetuniót, ami egy hatalmas integráció volt, és lehet újra. Mi rossz van ebben? Az egész világ halad előre egy globális integráció útján, amelynek végállomása a világkormány. Személyes meggyőződésem, hogy ezt a végső célt könnyebben és gyorsabban tudnánk elérni, mint ahogy a legtöbb több ember ezt ma el tudja képzelni, és mindenképpen gyorsabban és könnyebben, ahogy ki tudnak forrni a nagy regionális integrációk. Nézzük meg például milyen keserves folyamat az európai integráció. Azt is bizonyára csak úgy tudjuk véghezvinni, ha egy lépést teszünk visszafelé és neki esünk a belső regionális integrációknak.

Doktor – De ki adta neki a jogot, hogy mások, most például éppen az ukránok helyett döntsön, milyen integráció kell nekik. Mert nekik éppenséggel az európai integráció tűnik vonzóbbnak, mint ez a keleti diktatórikus birodalom.

Professzor – Hatvan éve próbál a gazdag Nyugat-Európa profitálni csáberejéből Kelet-Európával szemben, és nem is eredménytelenül. Csakhogy még egy győzelem, például Ukrajna elrablása, és Európa el is veszítheti a háborút. Ki fogja végső soron kifizetni a számlát?

Mester – Történelmi hiba volt, hogy 1990-ben az akkori Kelet és az akkori Nyugat nem kötött történelmi kompromisszumot, ahogy az eurokommunisták naivan hirdették néhány évtizede már. Ehhez nem kellett volna az ő naivitásuk, de az akkori politikusok elképesztő pragmatizmusa mögül hiányzott a történelem megértése. Most sokkal kevésbé jó kompromisszumot lehetne kötni, de még ez is jobb lenne, mint az öngyilkos szembenállás.

Doktor – Miféle jó kompromisszumot lehetne kötni Putyinnal?

Kapitány – Elképesztő ez a zsigeri gyűlölet egy emberrel szemben. Különösen, hogy hosszú évekig sokan, Bushtól Berlusconin át Schröderig, de Sarkozit, Hollande-ot és Merkelt is mondhatnám szinte kebelbarátjuknak tartották őt! Mi tette őt oly hírtelen a világ elsőszámú ellenségévé?

Doktor – De hát ő maga tette azzá magát! Nem tanult a szankciókból, hanem vállalja az orosz gazdaság tönkre tételét, csakhogy elérje hódító terveit.

Mester – Nekem az a gyanúm, hogy Putyinnal szemben régebben született az ellenerők ítélete. Az első megbocsáthatatlan bűne az lehetett, amikor nem tette lehetővé az iráni ellenség megsemmisítését, az utolsó pedig, amikor gyakorlatilag személyesen és látványosan megakadályozta a Szíria bombázását és az Asszad-rendszer megdöntését. Ezért bojkottálták a szocsi olimpiát. Ez volt a történelmi kompromisszum elmaradása helyébe lépő történelmi szakítás nyitánya… A többi már rutin…

* * *

Skócia függetlenségéről

Professzor – Mit gondoltok, kedves barátaim, üdvözölni kellene-e Skócia függetlenedési törekvéseit, vagy inkább le kellene beszélni erről?

Kapitány – Szerintem minden népnek joga van az önállóságra és a függetlenségre. Kifejezetten visszataszítónak tartom, hogy sokan ebben álságos politikát folytatnak. És természetesen, megint a kettős mércéről kellene beszélni…

Doktor – Én azt hittem, hogy már réges-régen túl vagyunk a nemzetállami logikán. Attól, hogy külön identitást vallanak, nem kell szétverni azt az egységet, amely kiválóan működik. És ne hagyjuk ki a számításból, hogy ez az egység a világ egyik legfejlettebb és legdemokratikusabb társadalma.

Kapitány – Attól tartok, erről a skótoknak jóval árnyaltabb véleményük van.

Professzor – Nagy-Britannia évtizedek óta komoly válságban van. Nem egyszerű átvedleni a világtörténelem legnagyobb birodalmából egy józan európai középhatalommá. Bizony, kísér a múlt…

Kapitány – És képtelen eldönteni, hogy jó lesz-e neki az európai középhatalmi státusz, vagy inkább az Egyesült Államok 52-ik állama legyen.

Doktor – Persze, majd ha az USA államfőjének ismeri el a királynőt…

Kapitány – Egy biztos, Skócia nem a Malvin szigetek…

Mester – Ennek ellenére Nagy-Britannia nem áll vesztésre. A gyorsnaszádoknál és a rombolóknál sokkal hatékonyabb eszközei vannak. Ne legyen kétségünk, hogy sok minden latba lesz vetve, hogy ebből a függetlenségi harcból ne legyen semmi komoly. És ebben Nagy-Britannia nincs egyedül, szinte a teljes Unió mellette van.

Doktor – Mintha sokat számítana ez. Norvégia is megél az Unión kívül. Véletlenül ugyanazon a kőolaj-mező fogja hizlalni a költségvetésüket.

Mester – Norvégia más eset, ő egy mintagyerek a NATO-ban. Bár magam hosszú évek óta hangoztatom, hogy az Uniónak komoly nyomás alá kellene helyeznie Norvégiát és Svájcot, hogy belépjenek az európai közösségbe.

Kapitány – Ezt lelkesen támogatom! Bizony ott a helyük, az euró bevezetésével együtt.

Doktor – Csodálkoznék, ha életünkben ez bekövetkezne.

Mester – Visszatérve viszont az eredeti kérdésre, én azt mondom: helyes, ha minél több önálló régió reális önállóságot, önigazgatást kapna, Európában, és szerte a világon. De ezt csak erősödő világméretű integráció keretében szabad megoldani, egészen a világkormányig eljutva.

* * *