A két fa

Kapitány – Nem találjátok furcsának, hogy az élet fája sok legendában szerepel, de a tudás fájáról csak a Biblia számol be?

Doktor – Nem csodálom…

Professzor – Én gyerekkoromban sokszor gondolkoztam azon, ha én vagyok ott, és tudok ezekről a fákról, melyiknek a gyümölcséből ettem volna…

Kapitány – Tanult barátnőnk már gyerekkorában is ilyen okos volt. Mert itt a puszta kérdésfeltevés is figyelemre méltó spekulációs készségről árulkodik.

Professzor – Kedvenc kapitányom, ne hízelegj, pláne ne kétesen, hanem mondd el, te mit választanál?

Kapitány – Csakis az életfát! Mert ha az örök élet birtokában vagyok, mi akadályozhat a mindentudás megszerzésében?

Doktor – Alaptalan reménykedés! És ha egy majom eszik az életfa gyümölcséből, ő is eljut a mindentudásig?

Kapitány – Először én nem vagyok majom, és engem az érdekel, mi történik velem, nem a majommal… A másik, ha ígérve van az örökélet, az evolúció mindenki előtt nyitott ajtó.

Professzor – A helyzet nem annyira egyszerű, ami a majom esélyeit illeti, hiszen az evolúció nem az egyed, hanem a faj sorsa. Sokszor kell meghalnunk, hogy utódainkból valami jobb legyen. Ennél is nagyobb gond szerintem az, hogy nem lehetünk biztosak abban, hogy az ember annyira fejlettebb a majomnál, hogy képes a mindentudás befogadására… És te, szépséges barátnőm, mit választanál?

Doktor – Azt hiszem, követném Éva anyánk példáját, és a tudásfájáról tépnék gyümölcsöt… Csak azt nem tudom még, hogy megkínáljam-e azzal Ádámomat… Mindenesetre reménykeltő, hogy a mindentudás birtokában idővel meg tudnám oldani az örökélet problémáját.

Professzor – És te, Mester, te mit választanál?

Mester – Ügyesen kihagytad azt, hogy te hogy döntöttél gyereked korodban, és mit gondolsz erről most, érett fejjel… Én azt hiszem, hogy egyik választás nem kockázatmentes. Valóban, ha az életfáról eszünk, fogadjuk el, azon nyomban megkapjuk az örökéletet, fokozatosságról nem igen lehet szó. Az ember nem lehet egy kicsit halhatatlan, ahogy nem lehet egy kicsit szűz… De az örökélet miért ígérne a mindentudás megszerzését.

Professzor – Hát nem lehet rabszolga is az, aki örökéletet kapott, mondjuk egy halhatatlan rabszolgatartótól?

Mester – Pontosan erről van szó. Aki örökéletet mondott, vagy mondjuk, ígért, még nem ígért örök igazságot, még kevésbé mindentudást. És talán ennél is kockázatosabb a tudás fáját választani. Hiszen az életünk olyan rövid, és szemmel láthatóan, aki eszik abból a gyümölcsből, távolról sem kapja a teljes mindentudást egyből, hanem csepegtetve...

Kapitány – Hát igen. Az első órák éppen arra voltak elegendőek, hogy a Ádám és Éva a mezítelenségüket fogják fel…

Mester – De akkor, hogyan lehet reménykedni, hogy néhány lecke után, már saját erőből megoldjuk az örökélet-vágyunkat?

Doktor – Csak nem azt akarod mondani, kedves Mester, hogy ezek szerint te nem is kóstolod az egyik fa gyümölcsét?

Mester – Én most ahhoz térnék vissza, amivel az egész beszélgetés kezdődött: miért a legtöbb ősi legenda csak az élet fájáról tesz említést. Szerintem csak egy fa létezik, élet és tudás pedig egy is ugyanaz. Nincs élet tudás nélkül, és nincs tudás élet nélkül. És ha nyerünk egy kis életet, ezzel szerezhetünk újabb tudást. Az új tudással pedig tovább tudjuk vinni az életet.

Professzor – És így, az idők végezetéig?

Mester – Így, igen. Egyiknek sincs vége. Nekünk pedig nem kell állnunk mint Bálám szamarának két fa között, és töprengeni.

Kapitány – De azt az egy fát hol keressem? És van egyáltalán jelentősége? Mert ahogy te írod le, Mester, ez egy zárt kör: az élet ad tudást, a tudás életet.

Mester – Igen, életünk saját magát tápláló, öngerjedő folyamat. Mégis, néha az erőnk vészesen csökkenni kezd, meg kell keresnünk az élet fáját, és enni gyümölcséből.

Doktor – De hol keressük ezt a csodafát, Mester?

Mester – Mindenki megtalálhatja akkor és ott, ahol szüksége van rá, de nem könnyű meglátni… Azt meg kell tanulni. Minden tanulásod egy részét erre kell szánni. De erről máskor beszélgessünk, most már későre jár.

Doktor – Köszönjük, Mester! És szép álmokat!

Mester – Nektek is, barátaim! Holnap folytatjuk!

Életútmutató

* * *

A magabiztosságról

Professzor – Egy időben a legnagyobb napilapunk azzal hirdette magát, hogy „A tájékozottság magabiztossá tesz.” Soha nem éreztem szimpatikusnak ezt az állítást, de eddig nem elemeztem gondjaimat vele. Végül is egy újság szlogenje nem különösebben fontos té,a önmagában. Mostanában viszont, sűrűn látva a kormány „Tudta?” című propagandasorozatát, eszembe jutott a szlogen, és meg is értettem, mi zavar abban. Meg is osztanám ezt veletek, de előtte megkérdezném: szerintetek mi teszi magabiztossá az embert?

Kapitány – A tudás!

Doktor – A butaság!

Mester – Az Emberhit!

Professzor – Mindhármotoknak sikerült meglepni, fiatal barátnőnk meg jól megnevettetett… Ám sajnos, igaza is van…

Mester – Az ő válasza nagyon helyesen arra figyelmeztet, hogy a magabiztosság nem egyforma, hanem van jó és rossz, vagy mondjuk ki kereken: ostoba magabiztosság…

Doktor – Bizonyára rengeteg fajta jó és rossz magabiztosságot lehetne felfedezni. Jó lenne egy olyan megszállott lajstromozó, mint Arisztotelész…

Kapitány – És az én válaszom vajon miért lepett meg, tanult barátnőnk? Éppen te vitatnád el a tudás elsőségét?

Professzor – Így, így! Én a legkevésbé. Csupáncsak én azt hittem, hogy te az erőt hozod fel. Ami nem is lenne téves megfigyelés…

Mester – A magabiztosságra valójában, mint a legtöbb dologra, nem elég az egyszavas válasz. Magam is úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy magabiztosak legyunk, éspedig a magabiztosság jó tartományában, tudás is, erő is, a butaság ellentéte is kell, vagyis bölcsesség – és nem utolsósorban az önmagunkba való hit, vagyis Emberhit. Személyes hitem, hogy a sok elem közül, ha egyet kell megemlíteni, jelen esetben én feltétlenül az Emberhitet emelném ki.

Doktor – Bizonyára igazad van ebben, kedves Mester, de nem tudok nem arra gondolni, hogy válaszod egyszerűen rád vall… Most csak Professzor asszony válaszát kellene megismernünk…

Professzor – Igen, igen… Nos, én arra gondoltam, hogy a tájékozottság egy meglehetősen mechanikus, statikus állapot, a mindenféle jó és rossz szándékú „Tudta?” kezdetű „tájékoztatás” begyűjtése, halmaza. Ha nem viszek be a helyzetbe gondolkodást, elemzést, kritika, a tájékozottság csak arra lehet jó, hogy egy hamis magabiztosságot adjon…

Mester – Ahogy Todor Szimeonov mondja: „A tény kevés, a vélemény sok.”

* * *

A lélekről

Professzor – Ma azon töprengtem: vajon – feltéve hogy van – mi a különbség a lélek és a szellem között?

Kapitány – Feltéve, hogy van különbség, vagy feltéve, hogy van lélek meg szellem?

Professzor – Ez utóbbi a kérdés. A különbség léte nem kétséges… Emlékeztek beszélgetésünkre a folyóról! Nem, a különbség nem kétséges. Inkább két dolog azonosságát lenne nehéz megmagyarázni.

Doktor – No de hogyan vizsgáljuk meg a különbséget, ha abban sem vagyunk biztosak, hogy a két dolog, aminek a különbségét kívánjuk megvitatni, létezik. Egyébként engem most az érdekelne: te melyiknek a létezésében kételkedsz inkább: a lélek vagy a szellem létezésében?

Professzor – A létezés fogalma sem egyszerű kérdés. Mondanék egy példát: a magatartás. Létezik-e egy ember magatartása? Létezik. De lehet-e ezt két különböző dolognak tekinteni? Lehet-e azt mondani: az ember halandó, de a magatartása örök? És az, amit olyan nagy előszeretettel léleknek nevezünk, nem az ember egyfajta létezése, magatartása-e?

Kapitány – Én úgy pontosítanék, hogy az ember nem ember és lélek egysége, hanem test és lélek egysége.

Professzor – Rendben van, ragaszkodhatunk ehhez a terminológiához is, bár ennek értelme legfeljebb annyi, hogy becsempéssze azt a vélekedést, miszerint van egy materiális test és van egy immateriális lélek. Ez pedig máris az irracionalitás becsempészése.

Kapitány – Bevallom, nem tudom miből van a lélek, hacsak nem lélekből, vagyis lélekanyagból, éterből, energiából… De én érzem, hogy van lelkem, és nap mint nap tapasztalom, hogy másképpen létezik, mint a testem. Néha nagy harmóniában vannak, néha feszülnek egymásnak… Néha a test győz, néha a lélek…

Professzor – Hasonlóképpen vagyok én is a tudatommal… De ettől nem látom szükségét, hogy azt valami éterből materializáljam. A tudatom az agyam működése. Jellemző vonásai, karaktere, saját törvényei, mindez nem más, mint a személyiségem megnyilvánulása...

Kapitány – Magyarán, te azt mondod: lélek valójában nem létezik. Akkor miféle különbséget keresel egyáltalán?

Professzor – Nem, azt nem állítottam, hogy lélek nem létezik. Ellenkezőleg: én is úgy érzem, hogy van lelkünk, csakhogy nem ismerem a lélek természetét. És arra gondoltam: ha próbálnánk elemezni a lélek és a szellem különbségét, talán rátalálunk egy résre, amelyen keresztül megközelíthetjük magát a lélek titkát.

Mester – Bármelyikünk is lel ilyen résre, ossza meg a többiekkel. Boldog lennék, ha megérthetjük lélek és szellem titkait.

Professzor – Te hiszel a lélek létezésében, Mester?

Kapitány – És a lélek halhatatlanságában?

Mester – Nekem a hit a tudás egy magasabb foka. Ennyiben másképpen gondolkodom mint a keresztény, aki a hit foglya, és másképpen mint a gnosztikus, aki a tudás foglyának tartja magát. Engem a a tudás szabaddá, alkotóvá, teremtővé tesz, de egy konkrét területen csak a kellő tudás tesz azzá. Tehát mernék hinni, de csak a kellő tudás birtokában. Ebben a kérdésben viszont én nem rendelkezem kellő tudással.

Doktor – Feltételezem, hogy mi akkor is tanulnánk fontos dolgokat, ha azt a kevés tudást osztanád meg velünk, aminek birtokában vagy…

Mester – Nem szeretnék csalódást okozni, kedves doktornő, de most magam is csak töprengéseket tudnék megosztani, és ezeket éppen professzorasszony töprengései indították el. Így arra gondoltam, hogy a szellem megemlítése abban segít nekünk, hogy egy hiányzó láncszemre figyeljünk meg. És némi vizsgálódás után rá kell jönnünk, hogy ez a hiányzó láncszem az elme. Az elme, amely a lélek párja. Így van az érző lélek és a gondolkodó elme, e kettő szintézise pedig a maga a szellem

Professzor – Valóban, ez így logikus, és így kerék.

Kapitány – Én azt mondanám: így szép!

Professzor – De marad végső kérdés: rendelkeznek-e ezek saját anyagi létezéssel.

Mester – Ezt nem tudom, ezért nem hiszek semmit…

Doktor – Drága, egyetlen Mesterem! Legalább egy jóslatot kérnék, Megígérem, hogy azt nem fogjuk hitnek venni!

Mester – Ó, te fiatal barátom! Neked nagyobb esélyed van egyszer megtudni titkokat erről. Mert a kíváncsiság nem csak benned búvik. Hét milliárd ember kíváncsi ezekre a titkokra. És a tudomány érzékeny erre… Végül ő is a piacból él, egyre inkább… De rendben, legközelebb segítek, hogy közösen kitaláljunk egy jó hipotézist!

Doktor – Köszönöm! És tudom: a hipotézis nem hit!

Hit és vallás

Professzor – Mester, új tanítást vagy új vallást hirdetsz?

Mester – Üzenetem van embertársaim számára. Ezt nem nevezném tanításnak, mert ahhoz több tudás és nagyobb tanítói tehetség szükséges, mint amennyinek birtokában vagyok. Vallásnak sem nevezném, mert többet igyekszik átfogni, mint a hagyományos vallások, például a tudomány területét is.

Doktor – És mi ez az üzenet, Mester?

Mester – Ezt egy mondatban nem tudom összefoglalni, de ha jelszót kellene költeni hozzá, azt mondanám: Egy vagyok én, és minden ember a testvérem. Ebben találtam a kiindulópontot, és az út, amelyet innentől kezdve követek, az üzenetem.

Kapitány – Az igazság nem lehet más, mint egy egyszerű igazság.

Mester – Az igazság változó. Ahány ember annyi igazság, annyi változó igazság. Ez nem azt jelenti, hogy lehetetlen az igazságról beszélni. Lehet, és kell is. De én most üzenetet mondtam, és nem igazságot. Igazságok kimondása helyett megmutatni szeretném, miképpen keresem azokat. Ebben pedig fontos, hogy honnan indulok, és milyen úton haladok.

Kapitány – Igen, erre a példamutatásra gondolva hiányoltam az egyszerű igazságot. Mert ismerjük el, hogy könnyebb követni egy egyszerű igazságot, mint egy mégoly tiszteletre méltó gondolkodást.

Mester – Biztos vagy ebben? Gondoljuk meg jobban, valójában mit csinál valaki, amikor egy úgynevezett egyszerű igazságot követ? Mikor jár jobban egy ember? Ha azt mondom neki: „Légy ügyes!”, és a dzsungelbe engedem? Vagy ha magammal viszem, és megmutatom neki, hogyan kell megvédenünk magunkat a vadállatokkal szemben, miből lehet és miből nem szabad enni.

Doktor – Mit jelent az, hogy „Egy vagyok én”?

Mester – Ez az emberi öntudat alapja: a létezésem bizonyossága, a végességem bizonyossága és az egységem bizonyossága.

Professzor – És miért kapcsolod ezt azzal, hogy „minden ember a testvérem”?

Mester – Én egyetlen, egyedülálló, de nem egyedül vagyok a világon. Velem együtt még több, mint hat milliárd ember él a Földön, és ezek valóban vérek a véremből, testek a testemből. És ami még fontosabb: minden ember egy tükör, amelyben magamat láthatom.

Professzor – Végül és főképpen, miben hiszel, Mester?

Mester – Hiszek a valóságban. Hiszek az emberben. Hiszek magamban. Hiszek a tudásban. Hiszek a jóban. Hiszek a szeretetben.

Aeo vége

Az ég napról napra szebb volt.

Az emberek nyugodtan álltak és hosszasan nézték.

– Milyen csodás! – kiáltott fel a kis szőke Ramina, amikor kiszaladt a házból szüleihez.

Anya felemelte, és karjára vette. Csendesen suttogott a fülébe.

Ameddig a szem ellátott, minden kertben álltak emberek, és tekintetük pásztázta az eget…

A Mester odafordult barátaihoz.

– Fenséges látvány. A világ újra megelőz minket. Nincs sok időnk csodálni ezt, de ennél fontosabb feladatok várnak, ezért gyertek, barátaim, folytassuk a gondolkozást.

A 12 ember lassan, gondterhelten körbeülte az asztalt a szőlőlugas alatt.

– Talán még három napunk van… – szólt halkan Efian.

– Három nap és az örökkévalóság… – bólogatott a legidősebb, a majdnem ezer éves Poh.

– Három nap múlva letelik a mi örökkévalóságunk, de minden, ami megszületik, egy napon véget ér. – mondta a Mester. – Ezért, ami vár minket, az nem az örökkévalóság, hanem egy történet. És nem mindegy, milyen tudással kezdjük el ezt az újabb történetet.

A Mester intett a ház ajtójában álló segítőjének, hogy hozzon bort az asztalra.

Az égen egy káprázatos fénycsík csapott fel a nyugvó napból, és táncba kezdett a Nagy Fekete körül.

Közben a Bolygó Házában a Bolygó Tanács tagjai is leültek tanácskozni.

– Testvérek, – az elnök hangja a megszokottnál érdesebb volt – elkészültek a tudós bizottságok mai jelentései. Gyorsan, még ma kell végeznünk értékelésükkel, és kijelölni a holnapi feladatokat. Elsőként hallgassuk meg a fizikusok jelentését. Ismertesd, Svava testvér.

A magas, még csak száz éves Svava felállt, szívére tette jobb kezét, meghajolt, és majdnem csukott szemmel kezdte el beszámolóját.

– Testvéreim, az újabb számítások is azt támasztják alá, hogy a Nagy Fekete minden elnyelt anyagot egybeolvaszt. Ez terjedelmében egy kicsiny pont, amelynek szinte nincs mérhető mérete, de mégis egy egész világ anyagát préseli össze. Ebben minden különbség levegő és föld, tűz és víz, állat és ember, ember és ember, ember és árnyéka között eltűnik. Nem látunk lehetőséget, hogy a Nagy Fekete jövőjét befolyásoljuk. Tudom, ez nem jó hír. Sajnálom. Bízzunk benne, hogy mégis találunk egy rést a beavatkozáshoz. Tudósaink dolgoznak. Egy tucat izgalmas koncepció született ma is. Ugyanakkor jó hír is van. A számítások azt mutatják, hogy az eltűnés a Nagy Feketébe hét lépésben történik. Az első lépésben az egyetlen érzékelhető változás az idő megállása lesz. Az ember úgy fogja érezni, hogy minden kezd lassulni, beleértve ő maga is, míg végül minden megáll, lefogy. Érzékelésünk ezt az első fázist nem fogja átlépni, tehát semmilyen szörnyűséges pusztulásnak nem leszünk a tanúi, nem fogják ezt átélni, átszenvedni.

A titkár csendesen odament az elnökhöz, és a fülébe súgott valamit.

– Rendben van, vezessétek ide – válaszolt hangosan az elnök, és intett Svavának, hogy folytassa előadását.

– Az eltűnés következő hat lépését nem érdemes részletezni, mert azokat nem fogjuk érzékelni, és akkor már irányítani sem tudjuk a történelmet. Ha lehet rés, az előtte van. Ugyanakkor egyre kevesebb időnk van. A legújabb számítások szerint négy nap és 10 óra. Ez nem kevés. Csak van egy kellemetlen újdonság is. A Nagy Fekete a számítottnál korábban kezdi majd beszippantani Napunkat. Ez már holnap elkezdődik. A látvány olyan lesz, mint egy hurrikán tölcsére, amely felcsap a Napból a Nagy Feketéig. Lehet, hogy A Nap eltűnése két napon belül befejeződik. Ami azt is jelenti, hogy életünk utolsó egy-két napját sötétségben és egyre erősebb lehűlésben fogjuk eltölteni. Erre fel tudunk készülni, bőséges energiatartalékaink maradnak. Köszönöm a figyelmet. – Svava meghajolt és visszaült.

Ekkor a titkár bevezette a tanácsterembe az ismeretlent.

– Üdvözlégy, testvér – fordult hozzá az elnök. – A tudósok mai beszámolóit hallgatjuk. Mivel tudod segíteni munkánkat?

Az Aeo bolygón hosszú évezredek óta béke, bölcsesség és testvériség uralkodott. Ezért itt bárki, aki jó és fontos javaslattal rendelkezett, kérhette bebocsátását arra a tanácskozásra, amely illetékes volt a témában.

– Üdvözöllek titeket, testvéreim. Nevem Abemiz. Nagy híve vagyok a Mesternek, és követem tanításait a belső hitről és a belső tengelyről. Közben hosszú tanulmányokat végeztem különböző tudományokban, így felismertem, hogy ha belső tengelyünket egy egyszerű technikával kivetítjük egy általunk kiválasztott csillag tengelyére, a két tengely egy új kettős spirált hoz létre, olyan impulzussal, amely nem semmisül meg a Nagy Feketébe lépve sem.

Rövid pillanatra súlyos csend robbant be a terembe, de ezt gyorsan nagy izgalom váltotta fel. Legtöbben felugrattak helyükről, mindenki beszélt szomszédjához.

Az elnök erőteljesen intézkedett.

– Testvéreim, üljetek le, és fegyelmezetten folytassuk a munkát! Titkár testvér, kéresd sürgősen ide a Mestert.

– Több hasonló elméleten dolgoznak fizikus testvéreim. Igen ígéretes a húr-elmélet, még újabb és még merészebb a brán-elmélet. Ha jól sejtem, ez a tengely-elmélet ezeknek egy érdekes változata. – vetett közbe Svava az elnökre nézve.

– Nagyszerű, hogy foglalkoztok ilyen elméletekkel, de miért nem merült fel ez a gondolat időben. Most is ez történik, a közösség egy közkatonája ötli ki a győztes csata tervét.

Közben megérkezett a Mester, aki útközben megnézte könyvében a tanácsteremben történteket. Egyenesen Abemizhez sietett, és szeretettel átölelte.

– Azt már magam is tapasztaltam, hogy a belső tengelyem akkor szilárd, ha egybeolvad egy csillag tengelyével, mert az, ismerjük el, nagyobb és erősebb. De az, hogy ez a tengely így elpusztíthatatlan lesz a Nagy Feketében, erre nem gondoltam…

– De lenne erre bizonyíték? Mert gondolni lehet, remélni lehet, de biztosan tudni más. Mit mondasz erről, Abemiz testvér? És mit mondasz erről te, Svava testvér? – szolalt meg Otono, a bizonyosság minisztere.

Abemiz a nagy felelősség súlya alatt összeráncolta homlokát.

– Elméleti számításaim azt mutatják, hogy, ha a Nagy Fekete elnyeli egy ilyen kettős tengelyspirál valamely szakaszát, az nyomatként, vagyis információként megmarad benne, nem olvad bele az egységes szuperenergiába.

– Érthetőbben mondva, ha Abemiz számításai jók, és az elmélet jó, nagy esélyünk van, hogy ez így is legyen. Bizonyítékokról viszont majd a tengelyeink fognak számot adni a Nagy Feketében. – mondta még gondterheltebben Svava.

– Értem, – vágta el a további vitát az elnök. – Kérem a fizikus bizottságot, hogy holnap Abemizzel együtt végezzétek el a lehető legpontosabb számításokat. Most pedig értékeljük át az új helyzetet. Tehát eltűnésünk még sem lesz teljes. Milyen feladatokat ró ez ránk, és mit jelent a jövőre nézve?

– Inkább ne is maradjon rólunk nyom, ha nem világos és megmásíthatatlan az üzenetünk. Nem szeretném, ha az új élet valami megfejthetetlen rejtélyt látna teremtésében, mert ez emésztő szorongást fog táplálni benne, megteremti a szolgaság alapjait. – kiáltott fel indulatosan Kvaba, a filozófusok képviselője.

– Az élet iskoláját senkinek nem lehet megspórolni, kedves Kvaba! – vetett közbe Medmeh, a vegyészek képviselője. – Ha tehetünk valamit, hogy az új világ teljesebb és élhetőbb legyen, azt lenne jó elérni, hogy létrejöjjön a szilícium elem is, amelyről tudományunk olyan jó dolgokat derített ki, de amely valamilyen ismeretlen okból a mi világunkban soha nem jött létre.

– Én két dologban biztos voltam. – szólt halkan a Mester. – Biztos voltam abban, hogy a Nagy Fekete nem lesz örök börtöne a lenyelt világnak. Eljön a pillanatban, amikor ez a Nagy Fekete felrobban, és mint a semmiből, újra minden lesz. Nem úgy, mint régen. Bizonyára jobb világ születik majd. Minden születés nehéz, vér, izzadság, kínlódás kíséri, de egykettőre felcseperedik a jövevény, egy csodálatos ifjú lesz… A másik dolog, amiben biztos voltam, hogy életünk, létezésünk nem lehetett hiábavaló. Amit elértünk, az csodálatos. Sajnos, bizonyos korlátokat nem tudtunk áttörni… Azért-e, mert világunkban nem volt szilícium, vagy azért-e, mert nem kaptunk a sorstól még egy pár évezredet, hát ezt most már nem fogjuk megtudni. Most itt tartunk, nem tudunk megmenekülni a Nagy Feketétől. Pedig milyen csodálatos és milyen határtalan ez a világ!... Nézzetek körbe, nézzetek fel az égre!... És íme, most látjuk: a sors kezünkbe ad esélyt, hogy alakítói legyünk egy új világnak.

– Mester, ehhez jó válaszok kellenek igen fontos kérdésekre – szólt közbe Refa, a Bölcsek tanácsának képviselője, Ramina üknagyanyja. Remélem, az egyszerűbb kérdés az, hogy milyen technikával tudjuk halhatatlanná tenni tengelyünket. A nehezebb – szerintem – az, hogy ha már bírunk ezzel a képességgel, mit szabad, és mit nem szabad bevinni a Nagy Feketébe? Vagyis az új világba?

– Igaza van Refa nővérnek, ezek sorsdöntő kérdések. De engem az is foglalkoztat, hogy milyen sikerre lehet számítani az emberek felkészítésében. Ma az Aeo-n majdnem 12 milliárd ember él, az egynapos csecsemőtől az ezerötszáz éves testvéreinkig. Három nap alatt hányan fognak sikerrel járni tengelyük dolgában, úgy, hogy az megőrződjön a Nagy Feketében.

– Magamra vállalom, hogy barátaimmal minden embert megtanítunk erre. Eszközeink vannak. Szavam eljut mindenkihez. Én bízom az emberek bölcsességében. Ez a bölcsesség fogja megnyitni elméjüket.

– Bizonyára nem az egyes emberek bölcsességén múlik, ki jut át. Sajnos sok testvért el fogunk veszíteni. De az emberek nagy része átjut. – vetett közbe Takara nővér, aki már alig látott, de akit mindenki csalhatatlan jósnak ismert el.

– A legnehezebb kérdés valóban az, hogy mit vigyünk át. Mivel a megőrződésre mindenkinek lesz lehetősége, kinek-kinek magában kellene ezt végig gondolnia. Mit kellene kitörölnie az emlékezetéből, mit kellene jól látható, könnyen elérhető helyre tolnia. De nem baj, hogy sokfélék vagyunk, és sokféle tengelyspirál megy át. Az új világban előbb-utóbb mindenkire szükség lesz, mindenki kap esélyt, mindenkinek meglesz a maga felelőssége. Minden egyes tengelyspirál élet új forrásává válik egyszer.

– Mester, olyan büszke vagyok, hogy tanításaid rávezettek erre a felismerésre. És mennyire hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt most a személyed előtt tudtam a közösségnek átadni. Tanításaid viszont arra is rávezettek, hogy mindig valami kulcsszót, valamilyen összekötő láncszemet keressek a dolgokhoz. Biztos vagyok, hogy most, amikor beoltjuk a Nagy Feketét, ezt a nagy fekete tojást, amelyből majd egy hatalmas robajjal megszületik az új világ, kell egy szó, egy kód, amely a kezdetben lesz.

– Kedves, szeretett testvérem! Ezt nem kell kitalálni. Ez az, ami régóta összeköt minket, amit kiharcoltunk, kiszenvedtünk hosszú létezésünk alatt. Így, vele biztosan tökéletesebb lesz az új világ, könnyebb sorsuk, jobb, boldogabb életük lesz az új világ új embereinek.

– Kérlek, Mester, mondd ki! – az elnök parancsoló szava hosszasan visszhangzott a teremben. – Legyen fény! Ez a kezdet!

A Mester lassan körbevezette tekintetét, mindenki szemébe nézett, azután felnézett az égre, ahol a Nagy Fekete már az ég felét elfoglalta. Rászegezett tekintettel lassan és hangosan szólt, mintha testamentumát üzente volna a Nagy Feketében megfogant új világnak:

– Tudás, közösség, öröm!