Fékezett habzású harag

Kapitány – Nem értem a népeket…

Doktor – Ne nyugtalankodj, drága kapitány! Azokat senki nem érti igazán…

Professzor – A tanulékony politikusok is csak annyira, hogy ideig-óráig manipulálni tudják.

Mester – Sajnos, ez az ideig-óráig sokszor 40 évig is eltart…

Professzor – Vagy tovább!

Kapitány – De éppen ez az. Gondolom, hogy mindenki tapasztalja, persze, főleg személyes tapasztalataiban, hogy a legtöbb emberben forr a harag.

Professzor – Ez szent igaz. Mi több, a szent szociológia is alátámasztja…

Mester – Felteszem, nem a szent közvéleménykutatókra gondolsz, tanult barátnőnk!

Professzor – A közvéleménykutatók egy harmadik generációs manipuláció, roppant hatékony. És kevésbé érzékeny témákban képes rengeteg nyersanyagot szállítani a szociológiának, de abban valóban nem tud segíteni, hogy a kapitány kérdésére választ adjunk.

Doktor – Én nem szólnám le ennyire a közvéleménykutatókat. Aki rendes és igényes, értékes információkat szállít. E helyett inkább a szociálpszichológiát hívnám segítségül. Érdemes belenézni ennek a bizonyos népnek a lelkébe, lelke mélyére. Gyanítom, gyávaságot találunk ott.

Professzor – A nép attól nép, hogy mindenki közössége, oda tartozik a gyáva is, a bátor is. Aztán nem becsüljük le a gyávák bátorságát sem. Igaz, az ő bátorságuk többnyire veszedelmes. A tömegek lincselése vagy a magányos lövöldözők a szörnyű példa erre. Szerintem az értelemdeficit, de legalább a műveltségdeficit a fő oka annak, hogy túl sokan áldozatai lesznek a hatalom manipulációjának, és még többen egyszerűen hitehagyottak, tanácstalanok, vagy zavaros elméletek, zagyvaságok mellé szegődnek.

Mester – Harag a népben mindig is volt, ahogy az állatvilágban is látjuk, talán leginkább a majmoknál. A civilizáció paradox módon ezt hihetetlen méretekben megerősítette, a növekvő igazságtalanságok eredményeképpen. De a harag nem jó dolog. Pusztító és önpusztító. Ez táplálja az örök osztályharcokat, a lázadásokat, a forradalmakat. A forradalmárok azt szeretik hirdetni, hogy a forradalmak viszik előre a történelmet, de a helyzet nem ennyire egyértelmű, egyszerű pedig semmiképpen. Az viszont biztos, hogy a haragra a népnek rendszerint jó oka van, és akkor ez jogos harag. Természetes felháborodás, energia, amely hol okosan, hol ostobán lesz elpazarolva. És főleg kiszámíthatatlan. Erre jün a modern tudomány és a modern technika, kémiástól, és engedelmesen tesz a hatalom kedvében. És íme, a csodálatos eredmény: a nép fékezett habzású haragja. Ez más, mint a történelmi birkatűrés, konformizmus, „kibekkelés”, opportunizmus. Ez egy új, nyugtalanító színt. Új, és még nem ismerjük titkát, még kevésbé ellenszerét, de fontos lenne felismerni, és segíteni abban, hogy a nép mégis egészségesen érezzen, értelmesen viselkedjen, hogy végre sorsa kovácsa legyen.

Professzor – Nagyon is jól értem, drága Mester, miért fogalmazol ilyen megfontoltan. Nem a vad haragot, a vad habzást hiányolod, hanem az értelmes cselekvést a haragra adó okok ellen.

Kapitány – Én annyit mondok, hogy az értelmes cselekvéshez programot ne a néptől várjunk. A nép azzal tenné meg a magáét, ha felháborodik, amikor fel kell háborodni.

* * *

Összeesküvés-elméletek – Az új népvándorlás

Kapitány – Véletlenek pedig, tudjuk, nincsenek!

Doktor – Véletlen? Az van, csak a sátán műve!

Kapitány – Már bocsánatot kérek, de hogy is létezne az, ami annak műve, aki nem létezik, kedves doktornő!

Doktornő – Oké, megadom magam… Mesélj, mi tehát az oka annak, ami semmiképpen nem lehet a véletlen műve?

Kapitány – Hát mi? Az, ami ma a legújabb veszedelem, legalább is számunkra, a vén Európa lakosai számára: az új népvándorlás!

Doktor – Értem. Mostanában valóban divatos téma… A nemzetek védelmezői elemükben vannak…

Kapitány – Ez egy másik kérdés. Szerintem is botrány, ahogy kezelik a problémát, és nehéz megmondani, hogy melyik tábor szánalmasabb. De számomra maga a probléma kérdés. Azt semmiképpen nem lehet elintézni azzal, hogy divatos téma. A számok egyértelműek: ez már egy igazi masszív népvándorlás, amilyen nagyon rég óta nem volt…

Doktor – És ez az, ami nem a véletlen műve! Talán te sejted is, kinek a műve?

Kapitány – Bevallom, most semmilyen konkrét gyanúm nincs, de két dolog szerintem vitán felül áll. Az egyik: ez egy tudatosan manipulált folyamat. A második: a cél Európa gyengítése.

Doktor – A folyamat adott, és nem lehet kétségünk, hogy mindenki, akinek bármilyen eszköze van a hasonló folyamatok befolyásolására, igyekszik is befolyásolni azt, akár pro, akár kontra. Hogy ebben „az ezrek szimfóniájában” van-e egyvalaki, akinek akarata szerint alakulna az egész, ez vár erősen kétséges, egyszerűen nem életszerű…

Kapitány – Gondolhatod így… Csakhogy akkor nem jól gondolod. Persze, hogy boldog-boldogtalan belekontárkodik a folyamatba, de ez csak részleteket vagy lokális folyamatokat módosíthat… Felhúzhatsz egy 170 km-es vasfüggönyt, szinte semmi jelentősége nem lesz Európa szempontjából…

Doktor – Jó, lássuk akkor, kik az igazi rossz fiúk! A Moszad? Vagy tán Putyin?

Kapitány – Félő, hogy jelen esetben a 10 kis néger szituációja állt össze. A kemény mag bizonyára Bin Laden, Kadhafi és Asszad, de az elmúlt évtizedek tapasztalat alapján ki viseli szívén Európa sorsát? Amerika? Oroszország? Kína? Nem az a helyzet, hogy mindhárom egy ártatlan és hűséges vazallust akar ezen a kívánatos tájon?

Doktor – Tehát úgy gondolod, hogy halottak átka vezeti a minket elözönleni készülő néptömegeket?

Kapitány – Nem, nem néhány eszelős diktátor vagy terrorista vezér átka, hanem a gyarmatosítottak átka, az éhezők átka, az igazságtalanságban sínylődők átka, az Ebolától és a sok új Ebolától rettegők átka hajtja az embereket. De a Kaghafi, Asszad, Bin Laden és még sok egyéb klán emberei most igyekeznek tágra nyitni minden ajtót, és mutatják az irányt…

Az alkotmányról és az álszentekről

Doktor – Elképesztő a kormányzó demagógiája: nem volt elég a menekültek kitiltása, most a halálbüntetés visszaállítása is mérlegelendő opció számára.

Professzor – Aktuális lenne egy nemzeti konzultáció a legelrettentőbb kivégzés módjáról. Szép választékunk van: keresztre feszítés, felnégyelés, máglyán megégetés, vagy ha keletre nyitunk: élve temetés… Mi tagadás, lehet, hogy ezeknek a puszta felvetése is elveszi a gonosztevők kedvét a gonosz-tevéstől…

Kapitány – Én nem kicsinyelném le az elrettentés fontosságát, de mélyen felháborít az a kísérlet, hogy halálosztó jogokat adjanak a hatalomnak. Csodálom, hogy keresztény ember képes ilyen szándékokkal játszadozni.

Professzor – Csodálod? Akkor szép kétezer éves döbbenet emészthet téged.

Mester – Én nem csodálkozom, én háborgok amiatt, hogy éppen a keresztény gyökerekhez ragaszkodó politikusok rontották meg a társadalom keservesen újjászülető reményeit. Rendben, még nem tudták a maguk gyökereit betuszkolni a nagy közös európai alkotmányfélébe. De itt van a kényük-kedvük szerint összetákolt új magyar alaptörvény. Hol találod meg benne azt az intelmet, hogy ha van két inged, az egyiket add oda felebarátodnak? Kérdem én: meglehet-e közösségünk az igazságosság törvénye nélkül?

Professzor – A nagy kérdés, hogy túl tudjuk-e élni a 21. századot az igazságosság ésszerű minimuma nélkül?

Kapitány – Egyetértek, hogy ha nem adjuk meg az embernek és a Földnek, ami jár neki, a bosszú kérlelhetetlen lesz… De ehhez minek alkotmány? Minden alkotmány gumicsontok váza…

Mester – Mélyen hiszem, hogy lehet olyan alkotmányunk, amelynek minden szava tiszta és fontos, amely mindenkihez szól, amelyet mindenki szívéből szóló parancsolatnak érez!

 * * *

A megszorítások színéről

Kapitány – Vajon milyen színű a megszorítás? Vörös vagy kék? Esetleg fehér?

Professzor – Ha jól sejtem, kedves barátom, azt kérded, melyik ideológiába illik a megszorítás hirdetése, és melyikbe a harc ellene? De miért kérded? Van valami kétséged ezzel kapcsolatban?

Kapitány – Ezt nem kétségnek nevezném. Csak elgondolkoztam a viszony dinamikáján. Mintha nem az számítana, hogy ki melyik táborba tartozik, hanem az, hogy hatalmon van-e vagy ellenzékben.

Doktor – Nem vitás, hogy ilyen szempontból is a liberálisok a legkövetkezetesebbek…

Kapitány – Valóban, szinte közmondásos mániákus vonzalmuk a megszorításokhoz.

Professzor – Szerintem a baloldal ennél is nagyobb következetességgel van a megszorítások ellen – hacsak elkerülhetők, ha pedig nem, akkor első szempontjuk az igazságosság…

Mester – Így kellene legyen, és jó is lenne, ha így lenne. Sajnos nem ezt látjuk. Igaz, manapság a baloldal nem egységes, így nehéz is lenne egységesen ítélni viszonyukat a megszorításokkal szemben…

Professzor – Való igaz, hogy manapság sok mindenre és sok mindenkire aggatják a baloldali címkét, ez pedig egy balliberálisnak mondott liberális. Az igazi baloldal pedig kénytelen védekezni a radikális jelző ellen, magyarázkodni, mindenféle kompromisszumokba belemenni… Látjuk, mi történt a Linkével Németországban vagy most Szirizával Görögországban…

Doktor – De hát miért kell belemenni mindenféle kompromisszumokba? Eygnéhány bársonyszék reményébe?

Mester – A politikai bátorság egy dolog (zárójelben mondom, igen nemes dolog), és más dolog a szellemi bátorság. És ennyibe kapitány barátunk kérdése több, mint izgalmas. Én azt mondom: minél baloldalibb valaki, annál kevésbé fogadja el, hogy hitelből éljen jól, és nem becsületes munkából. Ha adósság terhel minket, elemi kötelességünk azt lerendezni. Nem kibújni, nem elodázni kell, hanem határozottan lerendezni. Eközben két fontos elvet kellene követni. Az elkerülhetetlen áldozatokat igazságosan elosztani a társadalmi csoportok, a szegények és a gazdagok között. A másik pedig az, hogy az elkerülhető áldozatokat el kell kerülni, éspedig azzal, hogy megadóztatjuk az államok eladósodásának haszonélvezőit.

 * * *

Intelem

Mester – Ha két inged van, az egyiket add oda annak, akinek egy sincs, de ha nem találsz ilyet, add azt vissza a természetnek!

* * *

Hívjátok ide a társadalmat!

Professzor – Mester, mondd, kérlek, miben látod a mostani helyzet megoldását. Be kell vallanom, hogy már nem csak nyomaszt hazánk állapota, de szégyellem is azt, hogy csüggedünk, rettegésről beszélgetünk, zavartan és tanácstalanul állunk…

Mester – Megértelek, de hidd el, neked nincs okod osztozni a szégyenben. Ami viszont a megoldást illeti, azt az élet majd megtalálja… Nem vagyok biztos, hogy az követné az én elképzelésemet, de szívesen megosztom veletek, mert minden hasonló gondolatra, tervre jut valamilyen szerep a dolgok alakulásában.

Kapitány – Roppant kíváncsi vagyok elképzeléseidre, Mester, azért is, mert tanult barátunk most mindenféle pontos diagnózis nélkül kért orvosságot.

Doktor – Valóban nehéz eset, mert a kór egyik jellegzetessége, hogy nem mindenki észleli… De halljuk a Mestert!

Mester – Szerintem a baj gyökere az, hogy túl nagy hatalmat kapott a politika, vagy kevésbé elvontan megfogalmazva: a politikai osztály.

Professzor – Reális tényező a politika egy tőke uralta társadalomban?

Mester – Különböző mértékben, de az. Nálunk viszont ez a mérték túlontúl naggyá dagadt. De nem a tőke gyengesége miatt, hanem a társadalom gyengesége miatt.

Kapitány – De miért lett volna hírtelenül ennyire gyenge a magyar társadalom? Talán a szocializmus évtizedei tették apatikussá, rombolták szét immunrendszerét?

Mester – Fontos lenne megvizsgálni, hogy mit tett az elmúlt 25 év, és az előtte lévő 40, de most nézzük meg, milyen esélyei és milyen forgatókönyvei lehetnek a társadalomnak! Én bizakodó vagyok, különösen, hogy a pozitív fordulathoz nem kell a 10 millió polgártársunk egységes rohama. Az ébredés és a fordulat fokozatos lesz. Kezdetben néhány ezer-tízezer ember példája kellene, azokat viszont néhány százezer embernek kellene követnie.

Professzor – Igen, bizakodhatunk, hogy él ennyi értelmes és felelős ember.

Doktor – De milyen választási lehetőségük adódik nekik a politika visszahódításához?

Mester – Kettő! Úgy gondolom, abban alapvetően egyetértés van köztünk, hogy a baj hordozói a mai pártok.

Professzor – Egytől egyig!

Mester – Ezért a magyar társadalom előtt két lehetőség, két út áll: vagy visszafoglalja a meglévő pártokat, vagy új lapot nyit és új szervezetekbe, új mozgalmakba tereli erejét.

Kapitány – Elfoglalni a meglévő pártokat? Ezt hogyan kell érteni? Hogyan kell elképzelni?

Mester – A mostani pártok egy rossz politikusi nomenklatúra foglyai. Belső rendjük és működésük nem demokratikus. De a társadalmi benyomulás játszva szétroppanthatja a régi kereteket, kisöpörheti a rossz nomenklatúrát.

Doktor – Ez, attól tartok, meglehetősen naiv elképzelés.

Mester – Elfogadom, drága doktornő, elfogadom. Ez egy meglehetősen valószínűtlen, de vallom: reális lehetőség. Magam is nagyobb esélyt látok arra, hogy merőben új szerveződések nyerjék meg a társadalmat a változás számára.

Professzor – A régi szervezetek elfoglalása vagy újak teremtése? Mire lenne jó ez új eszmék, új programok nélkül?

Mester – De hát nem arról beszéltem, hogy a társadalomnak kell színre lépnie, elcsapva a csapnivaló politikusi nomenklatúrát? A társadalom számára pedig nem kellenek szóvirágok, lózungok, populista beszéd. A társadalom maga a program, értelmes, tagolt program: béke, munka, igazságosság! Persze, majd mi is besegítünk ebbe a nemes feladatba! Igaz, barátaim?

Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni...

Názáreti Jesua – Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni.

Doktor – Bolond lenne a gazdag a szegények közé keveredni.

Kapitány – Bizonyára ezért van, hogy a történészek gyakrabban gazdag sírokat találnak.

Professzor – Ugyan már, a gazdag pénzével ennél nehezebb feladatokat is megold.

Mester – Az igazi baj az, hogy könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a szegénynek a gazdagok országába bejutni.

* * *

A szegénységről

Professzor – Szerintetek mi a szegénység? Mert ha azt mondjuk, hogy a szegények a társadalomnak az rétege, amely a legkevesebb javakat kapja, akkor azt kellene elfogadni: szegény mindig volt, és mindig lesz. De ha azt mondjuk, hogy szegény az, aki éhezik, bár étel lenne, fázik, bár meleg szoba lenne, nem jut orvossághoz, bár orvosság van, akkor becsületes ember nem nyugodhat bele a szegénység fennmaradásában.

Kapitány – Pedig mondva vagyon: a szegény nem fogy el a földről…

Mester – Ezek Isten szavai a Biblia szerint, de szerintem nem helyes ebben kinyilatkoztatást látni a világ örök rendjét illetően, hanem inkább – mondjuk így, esetleg kacsintva – emberi türelmetlenséget a dolgok jelen állásával kapcsolatban. És éppen a dolgok jelen állása sürgette, és sürgetné ma is az embereket az isteni parancsolatok betartására.

Professzor – A dolgok jelen állásában eltelt öt vagy több ezer év egy kicsit sok, nem gondoljátok?

Doktor – Valóban tanulságos a Mózes-könyvnek ez a részlete. A mai világnak szóló erkölcsi intelmeivel nem lehet nem azonosulni, de azt sem szabad elvitatni, hogy az Írás azok irányában táplálja hálánkat, akik szorgosan birtokba veszik Isten örökségét. Hát nem nekik köszönhetjük, hogy a bőség asztalához ülhetünk, hogy a szegénynek is jut a bőségből?

Professzor – Már bocsáss meg, kedves doktorom, a jog tanult ismerője, de éppen ezt akarom elvitatni. Nem morzsákat kell ejteni a szegényeknek a bőség asztaláról, hanem megosztani velük a világ szorgos birtokba vételét!

Mester – Furcsa sorsa van ennek az említett Biblia-résznek. Alig ha van még egy olyan mellőzött parancsolat, mint az adósság-elengedés. Pedig szerintem, ha nincs is megsorszámozva, ez az egyik legfontosabb rendelkezés az igazságosság szolgálatában, amelyet megtalálunk a Bibliában.

Kapitány – Nem mondhatjuk, hogy nem volt szándék a bibliai szó terjesztésére. Mellőzött a tudatlanság.

Professzor – Száz tudatlan nem ér fel egy tanult istenszolga pappal. De lám, mi is elveszni látszunk a ködben. Javaslom, hogy térjünk vissza a kiinduló pontra: mi a szegénység?

Kapitány – Én azt tudom, mi nem a szegénység: nem szégyen!

Doktor – De nem is dicsőség, ahogy jól mondja a tejesember.

Mester – Dicsőség a jó szegénység, dicsőség arra, aki betartja. És szégyen a rossz szegénység, a nyomor, szégyen arra a társadalomra, amely fenntartja. A világ megváltása a jó szegénységhez való visszatérésen keresztül vezet. A legtöbb bölcs és becsületes ember ezt boldogon vállalná, a legtöbb ember, látva a jó példát, azokat boldogan követné, ha nem lenne a gazdagok féktelen és ostoba mohósága. Nem a gazdagok harácsolása az igazi baj, hanem az, hogy megmérgezik mohóságukkal a nagy tömeget.

A személyi jövedelemadóról

Kapitány – Újra és újra fellángolnak parázs viták a személyi jövedelemadóról. Közben nem hallok egy új meggyőző elképzelést. Pedig évszázadok óta vesződnek ezzel. Valóban reménytelen lenne jó megoldást találni a közteherviselésre, kedves barátaim?

Professzor – Kétlem, hogy a politika képes lenne pótolni az igazságosságot, ha az hiányzik a rendszer alapjaiból.

Mester – Ez igaz, de szerintem ebben a kérdésben lehetséges egy ésszerű megoldás. Azzal kezdeném, hogy véleményem szerint igenis jogos a progresszív adózás. Vagyis akinek jóval nagyobb a jövedelme, nagyobb arányban, magasabb adókulcs szerint vállaljon közterhet. Amin érdemes gondolkozni, az a jövedelmi határok, amelyek között érvényesülnének a különböző adókulcsok. Ebben a kérdésben viszont számomra is teljességgel érthetetlenek a soha véget nem érő viták, hiszen ezek a jövedelemhatárok olyan világosan, logikusan, azt mondanám: parancsoló módon kínálkoznak.

Doktor – Remélem, szép kerek számokra gondolsz, amelyeket könnyű lesz megjegyezni.

Mester – Hát ez az, amit nem tudok elfogadni. Miért jogos, vagy igazságosabb az egyik szám, mint a másik, vagy, például, miért és hogyan merülhet fel az 1 850 000, mint jövedelemhatár?

Doktor – Talán a költségvetés bevételi igényei súgnak.

Mester – Így van, ez a gyakorlat. De ezt nem helyes költségvetési kérdésként kezelni. Ez súlyos, alapvető társadalmi kérdés. Itt van mindjárt az első, vagyis az alsó határ. Szerintem jámbor a szándék, hogy a minimálbér adómentes legyen.

Professzor – Jámbor, esetleg demagóg…

Mester – Bizonyosan igazad van. Akár mi is legyen a szándék hátterében, ezt a megoldást nem tartom jónak. Úgy gondolom, hogy adómentessé csak a létminimum alatti jövedelmeket kellene tenni, mert ez fogalma szerint az a jövedelemhatár, amely alatt nem lehet normálisan létezni, tehát abból elvenni valóban gyalázat lenne.

Kapitány – Így van, ez nem is lehet vitás.

Mester – Tehát szerintem jövedelemadót csak az után a jövedelem után kellene fizetni, amely meghaladja a létminimumot, de az után viszont igen is mindenkinek kellene fizetnie.

Professzor – Mi tagadás, meglep, hogy te azt tartod helyesnek: fizessen adót az is, akit minimálbéren alkalmaznak! Hát ez lélektanilag fölöttébb kockázatos üzenet, és könnyen lehet, hogy gazdaságtalan is lenne ezeknek a filléreknek a begyűjtése.

Kapitány – Ebben van némi igazság, de még sem tudom nyomósnak tartani érveidet. Közben arra is kell gondolni, hogy – legalább is hivatalosan – túl sokan dolgoznak minimálbéren. Ezeknek a százezreknek a kihagyása a közös teherviselésből komoly összeget, vagyis terhet rak át a többiekre, és ez aligha lenne összhangban az igazságos teherviselés elvével. Másrészt erkölcsileg is degradálja a szegényeknek – de nem nélkülözőknek! – ezt a népes rétegét.

Doktor – Kötve hiszem, hogy azok szomorúak lennének e miatt.

Mester – Egy részük a szegénység nyomorító súlya alatt bizonyára tényleg eltompult az ilyen önérzettel szemben, ám a részvétel a közteherviselésben hozzájárulna az egészséges polgári öntudat kialakításához. De haladjunk tovább. A létminimum után egy további fontos jövedelemhatár kínálkozik, logikus, ésszerű módon. Ha azt mondanánk, hogy a létminimumot meghaladó jövedelem után például 20% személyi jövedelemadót kellene fizetni, azt kellene igazságosnak tartani, hogy aki az országos átlagbérnél többet keres, annak az átlagbért meghaladó jövedelem után is fizessen, mondjuk megint 20%-ot.

Professzor – Ami értelemszerűen nem 40%-os adót jelent az ő esetében, az összjövedelmére vetítve, hanem például 22-24%-ot.

Mester – Igen, e mellett a kulcsok mellett, ennyit jelentene. De ahhoz, hogy teljessé tegyük a rendszert, még egy harmadik, utolsó határt is meg kellene húzni. Úgy is mondhatjuk, ez lenne az illendő jövedelem határa.

Kapitány – Illendő jövedelem? De ki tudja ezt meghatározni?

Mester – Ezt a mértéket valójában közismertnek lehetne tekinteni. Hát nem úgy kellene értelmezni a legmagasabb állami méltóság jövedelmét, mint az, ami a leghasznosabb, legfelelősségteljesebb munkáért jár a mi közösségünkben? Jó, rendben van, legyen szabad ennél is nagyobb jövedelemre szert tenni. De kinek az igazságérzete tiltakozna az ellen, ha azt mondjuk: aki többet keres, mint a köztársaság elnöke, az az elnöki fizetést meghaladó jövedelméből is adózzon, mondjuk most is 20%-kal.

Doktor – Nekem van elképzelésem arról, hogy kinek az igazságérzete tiltakozna… Például annak, aki úgy gondolja, hogy pénzét nem lopta, hanem megszolgálta…

Kapitány – Attól tartok, ennél többen fogják igazságtalanságnak érezni, ha az ilyen extrajövedelmeknek az állam nem szedi be a 80, netán 98%-át.

Professzor – De, kedves barátaim, minden vélekedéssel nem érdemes vitatkozni. Most mindennél fontosabb lenne tudatosítani a Mester által megjelölt természeti határértékek jelentőségét egy igazságos és egészséges adórendszer kialakításához. Igen, a létminimum, az átlagkereset és a köztársasági elnök illetménye, ezek az ésszerű jövedelemhatárok.

Kapitány – Elismerem, ez annyira egyszerű és világos, hogy most még kevésbé értem az eddigi vég nélküli vitákat, számolgatásokat.

Doktor – Én is azt mondanám, ez kopernikuszi fordulat a személyi jövedelemadózás világában, feltéve, hogy egy adott társadalomban bármilyen okból fenntarthatatlan lenne az egykulcsos rendszer.

Mester – Kedves Doktornő! Kedvedért, és az egykulcsos adórendszer minden hívének kedvéért felvetném azt is, hogy csak az első, a létminimumot meghaladó jövedelem után kivetett adót nevezzük személyi jövedelemadónak. Az átlagbért meghaladó jövedelem után kivetett adót tekinthetjük egy másik adónak, és azt illően szolidaritási adónak nevezhetjük.

Kapitány – Az utolsót pedig hívhatjuk büntető vagy luxusadónak…

Mester – Azt, szívem szerint, kiválósági adónak nevezném.