Kéj és kutatás

Kapitány – Hangos az ország a kutatóintézeti kéjbarlang botrányától. Mi a véleményetek?

Doktor – Először is pontosítsunk: nem az ország hangos, hanem zajong a kormány által felhízlalt és irányított lakájmédia…

Kapitány – Már bocsánatot kérek, de ilyen botrány esetén nem az lenne a következő botrány, ha csendben marad az ország?

Professzor – Az ország nem maradt csendben, szinte mindenki, aki foglalkozik politikával, közügyekkel, foglalkozott az esettel…

Mester – Ugyan mindenki foglalkozott a témával, de hozta is szokásos formáját. Az összkép pedig lehangoló, már-már azt kellene mondani, hogy rémisztő. Nézzük meg a nem „lakájmédia” anyagait! Suta maszatolás, az érintett intézmények még sutább védekezésének kritikátlan kezelése. „Mi nem vagyunk ilyenek. Mi pár éve megszüntettük ezt a szobát…” És mint záróakkord jön a már ezerszer ismételt leleplezés Palkovicsról, aki állítólag évekig mindennemű érdemi munka nélkül havi 800 ezret vitt haza. Annyi eszük sincs, hogy ezzel éppen a tudományos világ radikális reform ordító szükségességét bizonyítják.

Professzor – Igen, reform igenis kell, de ne már, hogy ez a Palkovics vezényelje azt.

Mester – Palkovics itt nem vezényel semmit. Neki vezényel az agytröszt. Ö egy fogyóeszköz, a kormány soros Rózája. Emlékeztek még rá?

Kapitány – Kire gondolsz, Mester? Csak nem arra… hmm… milyen Róza is volt….

Professzor – Igen, őrá gondol a Mester. Bizony hasonló mérvű pusztítást végzett ő is, az oktatási rendszer államosításával.

Kapitány – Miért lenne az államosítás? Az oktatás eddig is állami volt.

Professzor – Igazad van, bátor kapitányom. Sőt, az oktatási rendszer éppen addig volt köztulajdon. Nem államosítás ez, hanem kormányosítás. Őrült központosítás, hogy így a hatalom hatékonyan terjeszthesse ideológiáját és hatékonyan dézsmálhassa az oktatás központosított költségvetését. És ne feledjük: a nagy bűvészkedés közben a közoktatás fele már egyházi oktatás lett.

Doktor – A mór megtette kötelességét, a mór mehet.

Kapitány – Jó, de akkor most mit kell tudni, és mit kell gondolni erről a kéjbarlangról?

Mester – Alattomos politikai machináció ez a botrány, és csak azért lehet némi hatása sokakra, mert a megtámadott fél végtelenül sután védekezik.

Kapitány – Ennek nem lehet az az oka, hogy azért nem annyira tiszta a lelkiismereté?

Mester – De, teljesen igazad van. Mert el kell ismerni, hogy nem ostobák harca folyik itt. Ami a lényeg: feltételezésem szerint ez az ominózus kéjbarlang is valójában egy – ha szabadna ezt mondani – szokványos vendégszoba, amilyen van szinte minden nagyobb intézmény, hatóság, vagy akár cég birtokában, a fővárosban is, és szerte az országban. Ilyen vendégszobák bizonyára öröktől fogva léteztek, és egészen biztosan, hogy végig a szocializmusban rendelkezésre álltal. A piacgazdaság uralma csak kis mértékben hathatott erre a szép hagyományra.

Kapitány – Teljesen hihető és logikus, amit mondasz, Mester. Már látom is lelki szemeimmel, ahogy a SZTAKI vezetői, mihelyt beleütköznek egy kemény problémába, meghívják Budapestre a probléma legjobb francia vagy kanadai szakértőjét. Nem kell szállodára költeni, meg jóval diszkrétebb is így a konzultáció. Aztán a SZTAKI Mata Harija beosont-e éjjel a vendéghez, az maradjon a szív, mármint a szívalakú ágy titka.

Doktor – Legfeljebb a sarokkád is tudhat ezt-azt.

Professzor – Hirtelenül kíváncsi lettem valamire. Aki életében már volt valamilyen hasonló vendégszoba vendége, emelje kezét!... Hát igen, így is sejtettem… Mindenki…

Mester – Maga a téma nem a legjelentősebb, és meglehetősen összetett, hiszen sok formája és szintje van. Egy sok tízmilliárdos rezidencia önkényesen választott helyen sokkal nagyobb botrány. És hány főnöki lakosztály okozott már kisebb-nagyobb botrányt. Ki emlékszik már a posta vezérigazgatójának kialakított lakosztályról – egy olyan épületben, amelyet a posta hamarosan el is adott. Hány polgármester elképesztő lakosztályáról írtak már, pár napra adva témát. És igen, nagy számban vannak ezek a vendégszobák, kinek-kinek pedig egész vendégháza. És vannak külső, ezen belül külföldi vendégek számára, végül egyre ritkábban az alkalmazottak rendelkezésére is álló vendégház, üdülője, sporttelep… Ki emlékszik arra, hogy a szocializmusban minden vállalatnak volt saját üdülője a Balatonon vagy Mátrában, meg szerte az országban…

Professzor – De most ez a kéjbarlang-hisztéria megkönnyítheti a kegyelemdöfést, ami készül adni Palkovics Róza a béna MTA-nak.

Mester – Valójában ez az igazi tragédia. Szemünk előtt elesik az utolsó vár a központosítás zsarnoksága előtt. Pedig nagy reményem volt, hogy időben felébrednek és harcba indulnak azért, hogy a tudomány önálló hatalmi ág legyen. De ez írva vagyon. És egyszer így lesz.

  

* * *

Június 16.

Kapitány – Szerintetek milyen dátum június 16. a magyar történelemben?

Professzor – Gyászos nap. Meghalt Kádár, és bemutatkozott valaki, akiről akkor senki nem gondolta, hogy ő fog Kádár helyébe lépni.

Doktor – Súlyos szimbólum, hogy Kádár éppen ezen a napon ment el, de a nap igazi jelentősége, hogy a magyar nép végre megadhatta tiszteletét a martír miniszterelnöknek, és ezzel kezdetét vette a nagy társadalmi igazságtétel.

Mester – Valóban, páratlanul súlyos szimbólumok napja június 16., és minden nemzet áhítozik szimbólumokra. Ám veszélyesek is tudnak lenni a szimbólumok. Gyakran acélba öltöztetnek hazugságokat. És én arra hajlok, hogy az elmúlt 30 év nem a társadalmi igazságtétel diadalútja, hanem keserves sodródás újabb, nagyobb igazságtalanságok felé, és így idővel valóban egy új diktatúra felé.

Doktor – A diktatúra nem a fenyegető jövő, a diktatúra már itt van, és cseppet sem bársonyos, még ha léptem-nyomon nyájaskodó.

Kapitány – És Nagy Imre szobrának az eltűntetése a Parlament mellől, ahol végül október 23-i beszédével megkezdte a forradalmat.

Mester – Ez is egy súlyos szimbólum. Ez ideológiai és politikai értelemben Nagy Imre visszahelyezése oda, ahonnan a rendszerváltók kiásták.

Professzor – És újra kell újratemetni.

* * *