2014. június 24., kedd

A fociról, vb idején

Kapitány – Gondolom, mostanában ti sem tudjátok kivonni magatokat az általános foci-őrület alól…
Professzor – Mi az, hogy foci?
Doktor – Ha-ha-ha… Mi az, hogy őrület?
Kapitány – Nem rossz dolgok ezek. És tetszik-nem tetszik, a foci jó ideje a világ legnépszerűbb játéka. Nem csodálkoznék, ha a nézettségi statisztikák szerint többen nézik a foci-vb-t, mint az olimpiát…
Mester – Az nem is gond, hogy a verseny izgalma összehozza az egész emberiséget. Jó dolog egy ilyen közös élmény…
Kapitány – Különösen, ha kézügyedben van egy jó hideg sör és valami finom rágcsálnivaló…
Professzor – Biztos nem kell a bűnök kategóriájába sorolni ezt az idillt, de mint egy nyomuló életmód jelképe nekem szörnyű…
Mester – Én azt a foci-szeretetet tartanám egészségesnek, amely hetente kihív egy közeli focipályára vagy a rétre, és megkergeti veled a labdát…
Doktor – Ennek abszolúte semmi akadálya! Ma már minden jóra való faluban van egy tisztességes stadion…
Professzor – Egyetértek a Mesterrel, hogy a sport gyakorlása a jó, és nem a bámulása. Szerintem botrányos és felháborító a mostani helyzet, amikor egy velejéig korrupt szervezet bűvöli és dagasztja focinak álcázott bizniszét, a fennálló rend és az azt kiszolgáló média legnagyobb örömére…
Doktor – Mostanában Brazíliában sokan osztják ezt a véleményt, de nem szavakban, hanem tettekben…
Kapitány – Ó, ez egy egészen más történet. Én azt hiszem, ebben most tanult barátunk alaposan melléfogott. Mert valóban sok a tiltakozó Brazíliában, de hát senki nem csodálkozik azon, hogy hogyan lehetséges, hogy a focit a világon a legjobban imádó nép ilyen vehemenciával rontja saját ünnepét? Szerintem ez az egész tiltakozó hullám a baloldali elnöknek szól. Igen, túl sok a baloldali vezető Latin-Amerikában…
Doktor – A brazilok nem csak abból ismerszenek, hogy imádják a focit. Ők is normális emberek, akik normálisan akarnak élni, és rühellik az állam fáraói költekezéseit.
Mester – A két dolgot fontos lenne különválasztani. Magam is támogatok minden jogos tiltakozást, és még inkább minden jogos harcot. De harcolni jól megválasztott célokért, jól megválasztott eszközökkel érdemes. Ebben az esetben én is arra hajlok, hogy a brazíliai tiltakozó hullámot egyes szítják, és manipulálják.
Professzor – Nem lesz könnyű ezeket leleplezni, és az is lehet, hogy soha nem is fogják.
Mester – Ugyanakkor látni kell az emlegetett fáraói költekezések igazi súlyát és mechanizmusát. Ez pedig az emlegetett szervezet, de még inkább az általános tőkés filozófia következménye: ostobán és vakon hajszolni a még nagyobb profitot. Ennek egyik jellemző vonása a foci világban a gigantizmus: még újabb, még nagyobb, még drágább stadionok…
Kapitány – De hát van ennek alternatívája? Négyévente zajlik a vb! Egy ország történetében pedig száz vagy ötszáz évente! Akkor miért ne húzzanak fel néhány új csodastadiont?
Mester – Mert fölösleges kiadás egy olyan világ, amelyben az egészségügy és az oktatás kétszer akkora költségvetésért kiált, mint amennyihez jut. Én egyszerűen azt csinálnám, hogy a vb-rendezést egy egész országcsoportra bíznám. Ahány csoportban kezdik a vb-t, annyi országra. A végén a döntőket ezek egyikében lehetne rendezni. Így minden rendező országnak gyakorlatilag egy egyetlen – alapszabályként már jelentkezéskor meglévő – stadiont kellene biztosítania a vb-hez. Az új presztízs stadionok építése rendszerint ostoba holt befektetés. Ehelyett tartós életminőség-javításra, munkahely-teremtésre lehetne fordítani – egy jóval szerényebb összeget.



2014. június 18., szerda

Kínai mese az öregemberről

Professzor – Barátaim, szerintetek mi a legfontosabb emberi tulajdonság a közösség, a társadalom boldogulása szempontjából?
Kapitány – Nincs boldogulás rend nélkül, de ha emberi tulajdonságot kérdezel, én legelőször a műveltségre tudok gondolni. De természetesen mindenkitől nem várhatunk akkora műveltséget, mint a nagyra becsült professzorasszonyé.
Professzor – Nem is szégyen a műveltség, de szerintem ennél fontosabb az értelem. Ez segít behatolni a dolgok mélyére, időben észrevenni a veszélyt, elemezni és tervezni.
Doktor – Magam a kreativitásra szavaznék. Mert nem elég észrevenni a veszélyt, hanem megoldást is kell találni, ha kell olyat, amilyen addig sose volt.
Professzor – És te, Mester, mit tartasz a legfontosabb tulajdonságnak?
Mester – Van egy kedvenc kínai mesém. Hogy válaszoljak az ő segítségével!
Kapitány – Halljuk, bölcsek a mesék!
Mester – Régen történt ez. Idegenek megtámadják az országot, már a főváros alatt vannak. A császár és az udvar a megadáson gondolkozik. Ekkor egy egyszerű öregember állít be a császárhoz. „Igaz, császár, amit beszélnek az emberek, hogy feladnánk magunkat?” – kérdi. „Igaz, válaszolja a császár. Kevés katonánk van, és még kevesebb nyílunk, az ellenség pedig olyan népes, mint a csillagok az égen és minden katonának száz nyila van.” „Adjál nekem, mondja az öregember, 300 katonát, 30 bárkát és 30 bála szénát és én harmadnapra 3 millió nyilat hozok neked.” „Rendben van, de ha nem teljesíted ígéretedet, fejedet veszem!” mondja a császár. Az udvaroncok pedig gúnyolják az öreget: „Szalmából csinál majd nyilat.” A császár megparancsolja, hogy adják az öregembernek, amit kért. És máris türelmetlenül vár, kémeket is küld utána. Beszámolnak neki a kémek: az öreg és a katonák letelepedtek a folyó partján, nem messze az ellenségtől, de heverésznek, esznek, isznak, és nem csinálnak semmit. Másnap ugyanez. A császár kivonul az öreghez és kérdőre vonja, ő meg mondja: „Harmadnapra ígértem a nyilakat, gyere holnap reggel!” Aznap éjjel sűrű köd ereszkedik le a folyóra. Ekkor az öreg megparancsolja a katonáknak, hogy a szalmából tetőt húzzanak a bárkák fölé, aztán beszállnak, és csendesen megközelítik az ellenséges tábort. Adott jelre pedig éktelen lármát kezdenek csapni. Az ellenséges katonák a ködben nem látnak semmit, és ijedtek lövik nyilaikat a szörnyű zaj irányában. A levegő megtelik zizegő nyilakkal, amelyek befúródnak a szalmatetőkbe. Amikor a nyíleső végre alábbhagy, az öreg újabb jelt ad, és a bárkák visszafordulnak saját táboruk felé. Mire reggel a császár sietve kiér hozzájuk, a katonák már sok millió nyilat szedtek ki a szalmatetőkből. A császár meg van rendülve, és elismeréssel szól az öregemberhez: „Megmentetted a hazát. De mond meg csak, honnan tudtad, hogy harmadnapra köd ereszkedik le a folyóra?” Az öreg azt mondja: „Nem elég szeretni hazánkat, ismerni kell annak nyelvét is.” Erre egy udvaronc önérzetesen szól: „Én is tudtam, hogy ma éjjel köd lesz.” Az öreg csöndesen megkérdezi: „És mi hasznát vettük tudományodnak?...”
Professzor – Igen, időben észlelni az igazi veszélyeket, ez a döntő!
Doktor – De mire mentek volna egy kreatív megoldás nélkül?
Mester - Nem tudom, szükséges-e értelmeznem a mesét, de szerintem több lényeges tanulságot szűrhetünk le belőle. Ezek mindhármatokat megerősítik. Először is a legfontosabb tisztán látni a közösséget fenyegető igazi veszedelmet, másodszor teremtő erővel bírni, olyan képességgel, amely új, alternatív, ha kell furfangos megoldást kínál.
Professzor – Mesterségem becsülete is beleszólna: harmadsorban nem kell tolongani, tüsténkedni a császári udvarban…
Kapitány – Így van, kedves barátnőm, de igen fontos a negyedik tanulság is: ha a helyzet úgy hozza, nem lehetünk restek vagy szégyenlősek a császár elé lépni, és felvállalni azt, amire képességeink predesztinálnak.
Mester – Nos, szerintem éppen ez a lényeg. Ezt pedig én úgy nevezném meg, hogy: felelősségtudat, a közösségért érzett felelősségtudat.



2014. június 7., szombat

A normandiai partraszállásról

Kapitány – Jó érzés volt nézni a megemlékezéseket a normandiai partraszállás évfordulójáról.
Doktor – Engem a több ezer veterán embersége hatott meg, no meg az a tisztelet, amely körülvette őket.
Professzor – Szép számban voltak a túlélők, ahhoz képes, hogy 70 éves évfordulót ünnepeltek…
Mester – 70 év! Én azon is eltűnődtem, hogy hogyan csúsznak össze a távolodó múlt eseményei. Éppen a közeli napokban lesz száz éve annak, hogy a szarajevói merénylet okot szolgáltatott az első világháború megindítására. 100 és 70 év… Szinte ugyanaz a távolság, pedig az én nemzedékem számára egy világ – és majdnem egy fél évszázad – választotta a két világégést… De nem vitás, ennél fontosabb a történelmi igazság színeváltozása…
Professzor – Az pedig meglehetősen látványos. Az ember csak bámul: a kép nem fakul, hanem egyre színesebb, egyre ragyogóbb, egyre lenyűgözőbb. Elegáns urak és hölgyek, elegáns egyenruhások, királyi pompa, elegáns díszlet, fennkölt beszédek… Hollywoodi káprázat az utolsó részletig.
Kapitány – Hát nem kijár ez a történelem legnagyobb katonai akciójának, amely ráadásul megpecsételte a háború, és ezzel együtt a fasizmus sorsát?
Professzor – No, itt kezdődik a történelmi igazság meghamisítása. Mindenekelőtt két szám: ez a bizonyos D-day a háború 1740-ik napja, a háború végéig pedig 336 van hátra.
Mester – Ha a szövetségesek nem nyitják meg ezt a nyugati frontot, a háború bizonyosan 336 napnál tovább tartott volna még, de az is biztos, hogy 1944 nyarára a Szovjetunió megnyerte a háborút Hitlerék ellen. Igaz, nem egyedül. Mellette volt az összes európai ország ellenállási mozgalma, az időközben felszabadított – és a hamarosan felszabadítandó – országok sebtében újjászervezett gazdasági és hadereje.
Doktor – Alig ha lenne becsületes ember, aki kétségbe vonná a szovjetek hősiességét, hatalmas, elképesztő véráldozatukat, végső soron döntő szerepüket a fenevad legyőzésében. Csakhogy nem lehet elkenni a különbséget Szovjetunió és az Egyesült Államok stratégiai céljai között. A Szovjetunió el akart pusztítani egy halálos ellenfelet, a Nyugat szabadságot akart hozni…
Mester – Ez a mérlegelés csak újabb vita tárgyát képezheti, hiszen ezerszer bonyolultabb és fontosabb bármely katonai akció megítélésénél. Csakhogy zavarba ejtő a történelem ennyire tendenciózus manipulálása. Egyszerűen mondva: várhatjuk-e a szabadság elhozatalát attól, aki bajban van az igazsággal?