Olcsó, brutális, végzetes

 

Kapitány – Mit gondoltok a letartóztatási parancsról, amelyet a Nemzetközi Büntető Bíróság adott ki Putyinnal szemben?

Professzor – Olcsó, brutális, végzetes.

Doktor – Ahogy Olaf Scholz mondta, senki nem áll a törvények előtt.

Professzor – Bocsánat, de amit a tisztelt kancellár úr mondott, az mellébeszélés. Az nem ok a letartóztatásra, hogy valaki nem áll a törvények felett.

Mester – Én teljesen egyetértek professzor asszony minősítésével, csak annyit pontosítanék, hogy ez az akció nem Putyinra, hanem világ további sorsára.

Doktor – Komolyan gondolod ezt, kedves Mester?

Mester – Sajnos, ezt kell gondolnom, és biztos vagyok, hogy ezt ti is belátjátok, ha két körülményt megvizsgálunk. A jog ebben az esetben kutyakomédia, de a játékszabályok halálosan komolyan kell venni. Ezért egy dologra biztosan kell számítani: ezt a letartóztatási parancsot senki nem fogja visszavonni, amíg Putyint le nem tartóztatják vagy meg nem hal másképpen. Ez az egyik körülmény. A másik az, hogy ennek a letartóztatási parancsnak az árnyékában Putyin gondtalanul és boldogan élhet és utazhat olyan országba, amely garantálja sértetlenségét, de akkor is egy, a civilizált világ által megbélyegzett, kiközösített és immár körözött emberként kwll élnie…

Kapitány – És vélhetően egy jó darabig irányítani azt a nukleáris szuperhatalmat, amely jó par szempontból felülmúlja az USA képességeit.

Doktor – Csakugyan rémisztő.

Professzor – A múltban a kiközösített ember halálfia volt…

Kapitány – Akkor most haragudjunk a bíróságra?

Mester – Nem lehet kétségünk, hogy jelen esetben a bíróság gyalázatos dolgot tett – parancsra. De a nagy csavar a történetben az, hogy ez a parancs rosszul lett kalkulálva, és az egész visszájára sül majd el. Figyeljétek meg az időzítést, az mindent elárul. A parancs akkor lett továbbítva, amikor kiderült, hogy a frissen újraválasztott kínai elnök első útja Moszkvába vezet. És ez nem lesz egy egyszerű protokoll-látogatás, hanem három munkanap.

Professzor – Három nap, amely megrengeti a világot?

Mester – Eléggé világosan sejtetik velünk…

Kapitány – És mindez csak pár nappal az után, hogy Kína látványosan összebékítette Iránt és Szaúd-Arábiát, a két ősellenséget…

Mester – Igen, Amerika ezt a letartóztatási parancsot ajándéknak szánta a Putyin-Hszi találkozóinak… Végül is Hszi sem úszhatja meg, amit tesz az ujgurokkal… Csakhogy a tehetetlen düh, a gyűlölet, a pánik nem jó tanácsadó. Mit gondoltak? Putyin és Hszi jól megijed a rájuk váró Milosevic-sorstól és mennek a nagyokhoz egyezkedni. Nem inkább az ellenkezője várható?

 

* * *

 

Szólás és egyéb szabadságok

Kapitány – Halkan kérdem, kedves barátaim, alapvető emberi jog-e a sípolás?

Mester – A síp lehet a legősibb hangszerünk. Talán még nem tudtunk kellően tagoltan beszélni, amikor már síppal bűvöltük társainkat, de még az állatokat is, ha igaz, amit állítanak Orpheuszról. Mindenképpen előbb volt a síp, és utána a jog… De ebből valóban nem vonhatjuk le a választ kérdésedre.

Kapitány – Az a síp, amely most kockán forog, ha megengedhetném magamnak ezt a suta képzetet, nem bűvölni, hanem frászt hozni, rémiszteni akar…

Mester – Ó, hát ez Pán! Orpheusz idejében istenkedett az erdőkben… Valóban, az ő sípjától páni félelem támadt az arra kóborló halandóban.

Doktor – A mi halandónk nem rezel be se Pán, se juhász sípjától. Ő, amikor biztonságban van, igen bátor, nagyokat hall, nagyokat álmodik, és nagyokat…

Professzor – Jól elvagytok humorotokkal, pedig kapitány barátunk kérdése súlyos és fontos. Szabad-e megengedni, hogy a politikai életben a sípolás a szólásszabadság szintjére emelkedjen? Véleménynyilvánítás-e ez, amely ugyanolyan fontos alapjog, mint a szólásszabadság? Vagy be kell vallani, hogy a sípolás, ahogy például a pfujolás, a tojásdobálás nem elfogadható az emberi kapcsolatokban?

Mester – Igazad van, tanult barátunk. A kérdés valóban súlyos, fontos és fölöttébb aktuális. De hogy alaposabban megvizsgálhassuk, meg kell vizsgálni a dolgok természetét. Kezdve a véleménnyel: a véleményszabadság valójában nem a szabadságok családjába tartozik, mert ahhoz hogy véleményünk legyen, nem kell jog, nem kell szabadság, hanem egy minimális emberi tartás. Itt a dolog a vélemény minőségén fordul meg…

Professzor – Nálam a falra van kirakva egyik bölcsességed, Mester: „A tény kevés, a vélemény sok.”

Mester – Hát vállalom is, hiszen az, hogy valami vélemény, nem mond sokat arról, hogy ezzel mit lehet kezdeni…

Doktor – Talán azt, hogy kinyilvánítani, megosztani. És ez már szent és sérthetetlen alapjog…

Mester – Egyetértek, ez alapjog, és ez nyomban egy másik család, mint maga a vélemény. És ha jog, a közösségnek, adott esetben az államnak garantálnia kell annak lehetőségét, hogy ezzel a jogommal élhessek. Éppen ezért más fogalmi család, mint maga a vélemény. A véleményhez egy ember kell, a véleménynyilvánításhoz közösségi garanciarendszer. De itt nincs vége az ügynek. Egyrészt a joghoz a szélsőséges anarchista állásponttal szemben kötődnek elemek. Nem mindig és nem feltétlenül jogi kötelezettségek, kötelmek, de etikai és kulturális kötelmek mindenképpen. Egy olyan közösségben, ahol meg van emgedve, netán meg van honosodva, hogy mindenki egyszerre hangosan ordítja a maga véleményét, senki nem élvezi a véleménynyilvánítás jótéteményét.

Kapitány – Ismerjük ezt a szomorú helyzetet…

Mester – Megyek tovább: a sípolás… Szerintem ez megint egy másik fogalmi család: a harceszközök családja. Ennyiben ez nem szabadságjog, amelyet jogosan lehetne elvárni. Ha úgy tartod, hogy más eszközökkel valamit nem tudsz elérni, és felelősséged tudatában ehhez az eszközhöz nyúlsz, lelked rajta. Lehet, hogy helyes, lehet, hogy nem, neked kell mérlegelned…

Professzor – De a mérlegelésben azt is figyelembe kellene venni, hogy aki kardot ránt, kard által vész el.

Kapitány – Fütyüljük ki, és buktassuk meg azt, aki évekkel ezelőtt minket fütyült ki, és buktatott meg, hogy majd újra kezdődjön el az egész.

Doktor – Ez a fütty lesz a végső,
Csak összefogni hát,
És nemzetközivé lesz
Holnapra a világ…

Mester – Igen, ez a folyó, amelybe nem kétszer, hanem ezerszer is beléphetünk…

Kapitány – Hát ez nem ússzuk meg szárazan…

* * *

Az alkotmányról és az álszentekről

Doktor – Elképesztő a kormányzó demagógiája: nem volt elég a menekültek kitiltása, most a halálbüntetés visszaállítása is mérlegelendő opció számára.

Professzor – Aktuális lenne egy nemzeti konzultáció a legelrettentőbb kivégzés módjáról. Szép választékunk van: keresztre feszítés, felnégyelés, máglyán megégetés, vagy ha keletre nyitunk: élve temetés… Mi tagadás, lehet, hogy ezeknek a puszta felvetése is elveszi a gonosztevők kedvét a gonosz-tevéstől…

Kapitány – Én nem kicsinyelném le az elrettentés fontosságát, de mélyen felháborít az a kísérlet, hogy halálosztó jogokat adjanak a hatalomnak. Csodálom, hogy keresztény ember képes ilyen szándékokkal játszadozni.

Professzor – Csodálod? Akkor szép kétezer éves döbbenet emészthet téged.

Mester – Én nem csodálkozom, én háborgok amiatt, hogy éppen a keresztény gyökerekhez ragaszkodó politikusok rontották meg a társadalom keservesen újjászülető reményeit. Rendben, még nem tudták a maguk gyökereit betuszkolni a nagy közös európai alkotmányfélébe. De itt van a kényük-kedvük szerint összetákolt új magyar alaptörvény. Hol találod meg benne azt az intelmet, hogy ha van két inged, az egyiket add oda felebarátodnak? Kérdem én: meglehet-e közösségünk az igazságosság törvénye nélkül?

Professzor – A nagy kérdés, hogy túl tudjuk-e élni a 21. századot az igazságosság ésszerű minimuma nélkül?

Kapitány – Egyetértek, hogy ha nem adjuk meg az embernek és a Földnek, ami jár neki, a bosszú kérlelhetetlen lesz… De ehhez minek alkotmány? Minden alkotmány gumicsontok váza…

Mester – Mélyen hiszem, hogy lehet olyan alkotmányunk, amelynek minden szava tiszta és fontos, amely mindenkihez szól, amelyet mindenki szívéből szóló parancsolatnak érez!

 * * *

Félni vagy nem félni?

Professzor – A rettegés új kora kezdődik, kedves barátaim… És íme, a Nagy Rettegtető a rettegésben tartás kultikus rituáléját, ám valójában annak egy szánalmas és nevetséges bohózatát játszotta el tegnap…

Mester – Bizonyára Biszku perére gondolt, tisztelt barátom…

Professzor – Igen, erre!

Kapitány – Ejnye, tanult barátunk, én emlékeztesselek, hogy egy demokrata nem fél, cifra körülmények között sem! De most? Mitől kellene akárkinek is rettegnie, hacsak bűn nem nyomja a lelkét?

Professzor – Tudom én, kapitány, hogy te nem vagy cinikus, hanem talpig becsületes… De hát nem látod, mi zajlik nálunk? Nem látod a gátlástalan – és főleg ellenőrizetlen – hatalom garázdálkodását?

Mester – Bizony néhanapján garázdálkodást is látunk, de szerintem nem ez a jellemző, hanem a kiszámított tervszerű nyomulás, amelyet nagy gonddal próbálnak vezényelni. Ehhez viszont elkel a nemzeti eufória ugyanúgy, mint a nemzetárulók rettegése.

Kapitány – A nemzet- és hazaárulók mindenidőkben gyávanép voltak, és lesznek. Az ő rettegésüket nem sajnálom…

Doktor – Ó, de számít a hatalom erre a megértésre! De jól tudjuk, hogy amikor örömtáncot járnak egy nemzetáruló felkoncolásánál, ártatlan emberek sokasága válik áldozattá.

Kapitány – Mire jó ilyen könnyedén keverni a dolgokat. Itt egy egyszerű és világos jogi esetről van szó. Egy embert állítottak a bíróság elé, aki így vagy úgy felelős ártatlan civilek haláláért. Az viszont nem menti a vádlottat, hogy az igazságszolgáltatás évtizedeket késett dolgával…

Professzor – De igen! Az idő múlása nem másodlagos szempont egy valódi jogállamban…

Doktor – Magam is úgy látom, hogy ebben a konkrét esetben pusztán az időtáv is követelte a felmentést, hiszen egyetlen tanú sem él már, olyan sem, aki bűnösségére, de olyan sem, aki ártatlanságára vallhatna…

Mester – Egyetértek, hogy egy sor másod- és harmadrendű szempont a meglehetősen koncepciós vád elvetését indokolta volna. De nézzük meg az elsődleges szempontokat! Meglehetősen általános beszédmód lett a civil tömeg, és annak sérelmére elkövetett gaztettek emlegetése. Teljesen jogosan, bár tragikusan későn született meg a sokat hivatkozott genfi egyezmény a civil lakosság védelméről. Ne feledjük el, hogy vagy tíz évvel korábban a 2. világháborúban mindkét fél válogatás gyilkolta a civil lakosságot. Az értelmetlen bombázásokban sok millió ember pusztult el…

Professzor – Sajnos ez az egyezmény nem akadályozta meg Amerikát, hogy néhány éve a szomszédságunkban több civilt gyilkoljon meg, mint amennyi ember halt meg összesen Magyarországon 1956-ban sortűzben.

Kapitány – Én is gyalázatnak tartom ezt a bűncselekményt, és azt is, hogy ez büntetlenül maradt meg, de az egyik bűnös megmenekülése felmenti a másik bűnöst?

Mester – Várjunk még a minősítésekkel. Hiszen éppen ez a problémám. Teljesen egyetértek azzal az alapelvvel, hogy egy háborúban a civil lakosságot óvni kell. De közben zavarjon meg a puszta szóhasználat. Abból kell indulni, hogy egy háború esetében van két szemben álló, egymásnak feszülő fél, és van a harmadik csoport, a civil lakosság. Azok az emberek, akik egyik harcoló táborhoz nem tartoznak, nem viselnek fegyvert, és minden vágyuk, hogy kimarajanak a két háborúzó fél harcaiból. Kérdem én: ha elfogadjuk, hogy 1956-ban Magyarországon háború – vagy ha így helyesebb: polgárháború – van, akkor hogyan kell értelmezni egy olyan csoportosulás összeverődését, amely az egyik harcoló fél ügyét, jelszavait, szándékait képviseli, jellemzően, de legalább potenciálisan agresszíven, erőszakosan?

Professzor – Teljesen igazad van, Mester! Szemforgatás lenne az ilyen csoportokat ártatlan civil lakosságnak minősíteni. Ez a harcoló felek egyikéhez csatlakozó szabad csapattá válik.

Kapitány – Mélységesen sajnálok minden megtévesztett ártatlant, de valóban figyelembe kell venni, hogy 1956-ról van szó. Akkor még nem volt divatban a vízágyú meg a könnygáz. Ma megítélni azt, hogy adott helyzetben fel lehetett-e volna oszlatni a tömeget lövések nélkül, reménytelen…

Doktor – Azt is kellene figyelembe venni, hogy nem egy esetben a tüntető tömegben akadt fegyvert viselő ember. Így az, hogy a tömeg fegyvertelennek látszik az egyik pillanatban, nem biztosíték a békés szándékra. Ne felejtsük el, hogy ilyen tömegek szörnyű tetteket hajtottak végre, beleértve lefegyverzett foglyok legyilkolását…

Mester – Nem utolsó sorban azt is látni kell, hogy november 4. után a hatalomnak nem volt érdeke, hogy újabb rendbontás legyen, még kevésbé, hogy vér folyjon. Minden csepp vér lemoshatatlan foltot hagyott az új hatalmon… Az ország, és főleg a szocializmus ellenségeinek pedig elemi érdekük volt újabb és újabb sebeket ejteni, újabb és újabb foltokat ejteni… Tudták, hogy ez majd kamatozik nekik. Bíztak, hogy eljön az ő idejük…

Professzor – Sokan sokáig nem hitték, hogy ami eljött, az ezeknek az ideje… Ma végre a többség látja: az övéké.

Doktor – De rettegnek, hogy meddig…

Professzor – És azért mindent megtesznek, hogy ne ők, hanem a többiek, a társadalom rettegjen. Ezt a rettegést szolgálja a 93 éves Biszku Béla meghurcoltatása is…

Mester – Többektől hallottam, hogy nem kedvelik, mert szürke személynek, keményvonalasnak gondolják… Én személyesen nem ismerem, így nem tudhatom milyen ember. De amit lehetett látni róla, meglepő szilárdságot és méltóságot mutatott. És főleg a rettegés nyomát sem tudtam felfedezni rajta. Azt javaslom, hogy vegyünk példát ettől az agg embertől! És merjük megüzenni, amit Szent János-Pál is mondogatott: „Ne féljetek!”