2008. június 1., vasárnap

A növekedés dilemmáiról

Kapitány – Manapság a növekedés a leghangosabb jelszó. Ezzel nekem nem is lenne gondom, de nem értem, miért úgy folynak a viták, mintha választani kellene a növekedés és az egyensúly között?
Professzor – Fontos kérdések ezek, és nagyon hasznosan elvitatkozhatunk rajtuk, ha megmaradunk ebben a keretben. De miféle rövidlátás, szellemi restség, ha nem figyelünk fel egy másik, talán még fontosabb kérdésre: a Föld jövője. És ha a Föld jövőjéről esik szó, hát van-e hangosabb jelszó, mint hogy zabolázzuk meg mohóságunkat, fékezzük meg fogyasztásunkat. Nos, akkor most mit akarjunk?
Doktor – Nem ártana legelőször tisztázni a fogalmakat. Így lehet, hogy ami a felszínen ellenmondásnak tűnik, az ész számára jól megfér egymás mellett.
Professzor – Hát persze, lehet, és kell pontosítani a fogalmakat, így lesz igényes a beszéd, a vita, de látni kell, hogy ami feszül a felszín alatt, az nem logikai, még kevésbé nyelvi, hanem valóságos, véresen komoly ellentét.
Kapitány – Mit kell itt pontosítani? Amikor növekedésről beszélünk, a termelésről, pontosabban és fennköltöttebben az értéktermelésről, a statisztikusok és a politikusok nyelvén a GDP-ről beszélünk. Az egyensúly pedig azt jelenti, hogy az állam bevételei és kiadásai egyensúlyban vannak, nem szükséges kölcsönöket felvenni.
Mester – Azért tegyük hozzá, hogy ennek a két szónak sajátos üzenete van a közbeszédben, különösen a demagógok beszédében, és ez nem kis mértékben eltér attól, mit most megadtál definícióként. Eszerint a növekedés több munkahelyet, több állami bevételt, nagyobb jólétet jelent, az egyensúly pedig megszorításokat, munkahelyek elvesztését.
Kapitány – Mi tagadás, a hétköznapokban a megfigyelő lát is ilyen összefüggést.
Professzor – Annyiban igazad van, kapitány, ha a krónikákat nézzük. Amikor, többnyire váratlanul kialakul egy válság, a kormányok reflexszerűen kezdik elzárni a pénzcsapokat, és a mindenféle káosszal szemben valaminő békebeli egyensúly visszaállításáról beszélnek. Aután, ahogy túl vagyunk a válság nehezén, és a dolgok úgy-ahogy elrendeződnek, jön az eufória, a verseny, a mámor, a szent növekedés. De a mélyebb összefüggéseket nézve, egyensúly és növekedés nem zárják ki egymást. Valójában bonyolult áttételeken befolyásolják egymást, ezért a társadalomnak minden körülmények között lehetősége van optimálisan kormányozni haladását.
Mester – Ez kulcsszó: optimálisan kormányozni. És ezt az optimumot kellene először leírni, majd konkrét célként megfogalmazni. Utána még vitatkozhatunk az eszközökön is. Itt viszont kénytelenek leszünk összekötni a két dilemmát: „növekedés vagy egyensúly” és „növekedés vagy emberbarát Föld”?
Kapitány – Az első napi kőkemény kényszer, egy ronda kutya. A második puha távlati megfontolás. A nagy ronda kutya borzas farka. Összekötöttük. És most?
Mester – Bizony, most ott vagyunk, ahol a part szakad. De tudjuk, érezzük, valamerre lépni kell. Még haladhatunk egy jó darabig a szakadék szélén. Azt tanácsolnád, hogy ne váltsunk irányt?
Kapitány – Én csupán annyit tanácsolnék, hogy ne csábuljunk el az illúzióktól, ne induljunk valami délibáb felé. Ha te járható utat tudsz mutatni, boldogan támogatnálak.
Mester – Mielőtt a követendő útról beszélnénk, fontosnak érzem, hogy térjünk vissza a növekedés vagy egyensúly dilemmára. Vagy még tovább, magának az egyensúlynak a kérdésére. Ti mit gondoltok az egyensúly fontosságáról?
Kapitány – Szerintem fontos alapelv. Sőt, én tovább mennék: szerintem fontos alapkövetelmény lenne, hogy minden és mindenki eredményesen működjön: állam, önkormányzat, üzleti vállalkozás, szervezet, és nem utolsó sorban minden ember. Ki-kinél képződjön többlet, profit, megtakarítás. Legyen az kicsi, de képződjön.
Doktor – Az egyensúly jó dolog, de nem szabad merev szabályként kezelni. A nagy tervekhez nagy források kellenek. A hitel indítómotorként szolgál, ezért mindenki számára lehetővé kell tenni az igénybevételét.
Mester – Bizonyos területeken és bizonyos mértékben a hitel valóban hasznos, vagy akár nélkülözhetetlen eszköz lehet.
Professzor – És nem csak az üzleti életben, hanem az emberek életében is. Például hitel nélkül bajosan lehetne megoldani a lakáshoz jutást.
Mester – Így igaz, a hitelnek fontos szerepe van sok területen, de egy nagy kivétel van: az állam.
Doktor – Vajon miért kellene kizárni az államot ettől a szerintetek is hasznos eszköz? Vagy talán egy államnak nem lehetnének nagy tervei? Nem lehetnének átmeneti fizetési problémái, amelyeket „olcsóbb” hitellel megoldani, mint netán működési zavarokkal?
Mester – Régen az állam akkor fordult kölcsönért ehhez-ahhoz, amikor egy szép nagy projekt, jellemzően egy kecsegtető hadjárat, izgalmas háború terve merült fel.
Kapitány – Tudjuk, a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz!
Mester – Akkor a királyok felvették a kölcsönt, lerohanták és kifosztották a szomszédot, aztán rendesen visszafizették a kölcsönt. Jöttek a békeévek. Szerencsére ettől a szuverén üzleteléstől hellyel-közzel messze vagyunk. Az állam helyzete, szerepe alaposan átalakult. És ami nem mellékes részletkérdés: szinte minden állam ma viszonylag hatalmas – és ami szintén fontos: folyamatos – bevételekkel és kiadásokkal rendelkezik. Ilyen irdatlan pénzmozgás mellett a technikai fizetési problémák mindennemű hitel nélkül megoldhatók.
Kapitány – Vagy megoldandók. Erre vannak a mai modern államkincstárak, amelyek úgy festenek, mint egy hatalmas, esetleg kissé bürokratikus bank.
Doktor – De mi van, ha az állami bevételek és kiadások adott időszakban nincsenek egyensúlyban? Akkor inkább felezzék meg a nyugdíjakat, minthogy kölcsön vegyen fel az állam?
Mester – A felelős állam nem engedhet meg ilyen drámai helyzetet. A Mozgalomnak erre van egy kiváló megoldása: az állami költségvetést ketté kellene bontani: külön kellene foglalkozni a bevételekkel, és az elhatározott bevételi tervet egy kiemelt állami feladatnak kellene tekinteni. A költségvetés kiadási részét az előző évben ténylegesen elért bevételekre kellene alapozni, a zárt kassza elve szerint.
Kapitány – Vagyis ezeket a költségkereteket semmilyen körülmények között nem lenne szabad túllépni. Kemény, de bölcs elv. Csak így lehet garantálni, hogy ma nem fogyasztjuk el a következő generáció kenyerét.
Doktor – Azt értem, hogy ebben a modellben a bevételi oldal nem tervszám, hanem tényszám, a bizonytalanság meg van felezve. De az élet mégis kiszámíthatatlan. Több kiadás is szükségszerűen megnövekedhet. Mégis előállhat az a helyzet, hogy az év utolsó hónapjaiban felezni kellene a nyugdíjakat, felfüggeszteni a gyógyszertámogatást vagy egy sor más jogos kifizetést. Ki lesz ott, hogy megállítsa az emberek zendülését?
Professzor – Az állami tervezés és közigazgatás képes biztosítani a kellő hatékonyságot. Kinek lehet ebben kétsége? És ha ezt ésszerűen és demokratikusan teszi, nem kell tartani semmiféle zendüléstől.
Doktor – Hát nekem is van némi kétségem, de ami nagyobb gond: seregnyi szakember szkeptikus az állami hatékonyságot illetően. De ezen kívül is lenne egy aggályom: ezek szerint ebben a modellben az állam gyakorlatilag egy évnyi bevételt tartalékban tart. Ha ezt komolyan vesszük, akkor esetleg száz év múlva be is vezethető lenne az.
Mester – Éles szemed van. Én meg rátennék a döbbenetedre. Azt is el tudom képzelni, hogy az állam nem egy, hanem kettő vagy akár háromévnyi tartalékkal kalkulál. Hiszen tavasszal elvégzik az előző év zárszámadását, ősszel elkészítik a következő, vagyis a harmadik év költségvetését. Ez valóban két év csúszás, azaz kétévnyi tartalék.
Kapitány – Ez lenne a jó.
Mester – Szó szerint.
Professzor – Ekkor az állam a legnagyobb adós helyett a legnagyobb hitelezővé válhatna.
Doktor – De félő, hogy a legrosszabbá is.
Kapitány – Jobb rossz hitelező lenni, mint rossz adós. Ha az állam korrupt – és mi tagadás, az elmúlt öt ezer évben valóban meglehetősen korrupt volt –, a tartozásaival éppoly korruptul bánna. Az viszont engem is érdekelne: miképpen lehetne bevezetni ezt a rendszert? Csupán akkor, ha kitartó előtakarékossággal már összegyűjtötte a kétévnyi tartalékot?
Mester – Szerencsére erre nincs szükség. Kezdetben ez a tartalék lehet virtuális, a bankok áldásos közreműködésével. Sőt, bizonyára ésszerű megoldás lenne a mostani hatalmas állami adósság leépítését egybe kötni ennek az új tartaléknak a kialakításával.
Doktor – Készséggel belátom, hogy milyen előnyös lenne ez az új modell. De bevallom, utópiának tartom, majdnem annyira, mint az állami adósság lebontása.
Kapitány – És azt is készséggel belátod, hogy milyen előnyös lenne az adósság lebontása?
Professzor – Előnyösnek minden előnyös valaki számára. Van, aki számára az adóság előnyös, van, aki számára annak lebontása.
Doktor – Ezt én demagóg egyszerűsítésnek tartom, hogy az adós angyal, a hitelező ördög. Végül is az állami hitelezők között szép számmal vannak nyugdíjpénztárak, megtakarításokat kezelő alapok, magánszemélyek…
Kapitány – Itt már a pénzvilág sötét erdejébe tévedünk…
Mester – Szó sincs arról, hogy az adós angyal lenne, a hitelező ördög. A háborúba induló, ezreket halálba kergető király a legkevésbé tekinthető angyalnak. De a mai modern államok működését vizsgálva, nem ragadhatunk meg a felszínes összefüggéseknél. Be kell látni, hogy az ilyen hatalmas élő szervezetek tartós eladósodása nem vizsgálható pénzügyi kérdésként. Ez ugyanis nem más, mint az adózás privatizálása. A közteherviselés révén a társadalom biztosítja a szükséges közösségi funkciókat: oktatást, egészségügyet, nyugdíjellátás, tudományt, kultúrát stb. A közteherviselés fő forrása az állampolgárok adózása. Az adózásnak évezredes hagyományai, eszközei, infrastruktúrája van. Helyesen erkölcsi része is van. Ezeket a hagyományokat, eszközöket, infrastruktúrát, erkölcsöt arra fordítani, hogy a nagy pénztulajdonosok a kétségtelenül nehéz piaci körülmények helyett, kényelmesen és biztonságosan kizsákmányolják a társadalmat, árulás. Ezzel az állam elárulja a társadalmat.
Professzor – Ez hasonló árulás, mint amikor a hatóságok, a rendőrség a gengsztereket védi.
Kapitány – A látszat, persze, csalóka, mert az öltönyös bankár mégsem gengszter. De ha a társadalomnak okozott veszteséget nézzük, az adósság történelmi árulás.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése