Kapitány –
Szerintem nincsen normálisan gondolkodó ember, aki azt állítana, hogy a világ
jó, ahol nincs rossz, vagy azt, hogy a világ rossz, ahol nincs jó.
Professzor
– Mindig gyanút ébreszt bennem, ha valaki a normális emberekre hivatkozik. Teljesen
fölösleges emlegetni őket, ha azt akarod kidomborítani, hogy ebben a kérdésben
lehangoló a lehetséges válaszok választéka, ami egy abszurd igen vagy abszurd
nem, vagy egy triviális is-si.
Kapitány –
Miért is lenne ennyire triviális az is-is. A kínaiak kedvelik az efféle
megállapításokat: Mao elnöknél 70% a jó, és 30% a rossz. És ez egészen más,
mint amit el lehetne mondani például Csan Kajsekről.
Doktor –
Én sem találom triviálisnak az is-is választ, de abszurdnak sem az igent vagy a
nemet. Inkább ott látok problémát, ha ezeket mereven szembe állítjuk egymással.
És hogy egyben érdemben válaszoljak az eredeti kérdésre: szerintem a világ jó,
attól függetlenül, hogy közelebbről nézve van benne jó is, rossz is. A fontos
mégis az, hogy mindent egybe vetve, az ember csak azt mondhatja: a világ jó.
Mester –
Kedves barátom, örömmel hallom tőled ezt. Te most nem a normális emberek, hanem
csak egy névtelen ember szájába adod ezt a pozitív hitvallást. Ezzel együtt a
kijelentés hiteles, hiszen, ha máshol nem, benned már megtalálhatjuk ezt az
embert. Mégis, úgy érzem, a kérdés nincs megválaszolva. Tiszteletben tartom
véleményedet, még inkább jogodat ilyen véleményre. A kapitánnyal viszont
kénytelen vagyok vitatkozni. Könnyű meggyőződni ugyanis, hogy sok százmillió ember
lelkének mélyéből szakad ki a keserű szó: a világ rossz. Ez nem vélekedés, nem
következtetés, nem teoretikus megállapítás, ez tény. Éspedig nem egy tény a sok
tény közül. Ez az első számú tény, ez a lényeg, az általuk megélt igazság.
Professzor
– És ettől a sok százmillió, de könnyen lehet, több milliárd embertől nem
vitatható el a normális ember státusza. Olyan emberek ezek, akik nem azt
kérdezik, miért kell meghalniuk, hanem miért kellett megszületniük.
Kapitány –
Könnyen lehet, hogy négyünk közül én láttam a legtöbb ilyen embert. Ismerem a
szenvedéseket, amelyek mindenkit fenyegetnek. De anélkül sem tisztességes
kiforgatni szavaimat. Én nem klinikai értelemben vett normális emberekről
beszéltem, hanem azokról, ha akarjátok: szerencsés emberekről, akik
megszerezhették és megőrizhették a világ megértéséhez szükséges szellemi képességeket.
Gondolom, ti sem kívánjátok a világ pusztulását, ami a szerencsétlen emberek
keserű igazságának végszava szokott lenni.
Professzor
– Ugyan már, kapitány, nem gondolhatod komolyan ezt. Talán nem a jámbor
istenfélő I. Ferdinánd szokta mondani: „Legyen igazság, vagy vesszen a világ!”
Ezzel szemben, az egyszerű emberek, amikor úgy érzik, hogy – a modernkor
pátoszával mondva – már csak láncaikat veszíthetik, nem a világ pusztulását,
hanem egy új, jobb világ felépítését szokták követelni.
Doktor –
Igen, így szokott kezdődni az ember tragédiájának újabb felvonása.
Mester –
Hamar bezárult a kör, kedves barátaim, és félő, hogy sokáig tudnánk
haszontalanul keringeni benne. Szerintem fontos megérteni, hogy a világ nem egy
hely, nem egy kert, amelyről lehet vitatkozni, hogy jó-e vagy rossz. A világ
egy küldetés, egy feladat. El kell jutni az egyik partról a másikra, a
történelem egyik fokáról a másikra.
Kapitány –
És ez az, ami rosszul, sokszor keservesen, rengeteg áldozattal megy.
Doktor –
Elfogadom, ezzel az elvontságok egéről a teendők földjére hozzuk le a nagy
kérdést. És én erről a földről állítottam, hogy jó, gazdagon termő.
Professzor
– Azért szorgosan iparkodva és szívósan átverekedve a történelem egyik fokáról
a másikra, fontos lenne azon is gondolkozni: vajon mi hibádzik bennünk,
eszközeinkben, együttműködésünkben, hogy korszakról korszakra ekkora
áldozatokat hozunk, ennyi testvérgyilkos harcot vívunk?
Mester –
Biztos vagyok, hogy egyik feladatot sem szabad alábecsülni. Mind a kettő
sorskérdés. A közvetlen feladat az új, jobb 21. század felépítése. A másik
feladat pedig a világ és az ember megértésében is meglépni a következő
lépcsőfokot. Ha jól megoldjuk ezt, jó a világ.