Utazások Eutlantiszba

Kapitány – Mester, úgy érzem, valamilyen nagy-nagy titok nyugtalanít téged egy bizonyos ideje. Nem akarsz beavatni minket ebbe?

Doktor – Igen, nekem is feltűnt az utóbbi hónapokban ez. Mintha néha-néha nem lennél közöttünk.

Mester – Kedves barátaim, igazatok van. Szívesen mesélek nektek furcsa utazásaimról, de tudnotok kell, hogy magam sem vagyok tisztában néhány fontos körülménnyel. Azt szeretném kérni, hogy egyelőre ne kérdezősködjetek arról, miképpen fedeztem fel ezt a világot, merre található az, miképpen jutok oda. Ennek is eljön az ideje, de addig legyetek türelemmel.

Professzor – Hát ezek után mi érdekeljen minket jobban, mint hogy mi is lehet az, amiről kérésedre nem szabad kérdezősködnünk? Miféle titok, vagy rejtély ez?

Kapitány – Lehet, hogy egy szellemi utazásról van szó? Valamilyen megvilágosodásban részesültél?

Doktor – Vagy ufó jön érted, és az visz távoli bolygókra?

Mester – Persze, gondolhattam, hogy normális emberek így reagálnak a hasonló kérésre. Ti meg az átlagosnál is eszesebbek és kíváncsiak vagytok. De nem tehetem másképpen, muszáj türelemmel lennünk. Nekem is. Inkább arről kérdezzetek majd, amiről mesélek. Ha tudom a választ, válaszolok, ha nem, akkor hát közösen gondolkozunk. Biztosíthatlak, lesz min töprengeni meg vitatkozni.

Professzor – Rendben van, majd várunk a nagy titkok felfedésére. Most pedig kezdd el, mert így lesz az elménk számára valami fogódzó.

Mester – Helyes. Hallgassátok meg az első beszámolómat. Legelőször elmondom, hogy ennek az új világrésznek, de mondhatom: új világnak az Eutlantisz nevet adtam meg magamban. Utjaimon az ottani kísérőim tökéletesen beszélték nyelvünket. Saját világukat valami ehhez nagyon hasonló névvel emlegették, de saját dallamos nyelvük kiejtése szerint. Ezt pedig szinte lehetetlen pontosan visszaadni. Amikor én Eutlantiszt mondok, ők barátságosan mosolyognak, és sokatmondóan összenéznek. De nem javítanak ki.

Doktor – Tehát az Eutlantisz egy idegen bolygó, és te néhanapján ott jársz?

Mester – Szépséges barátnőm, ez az, amire most még nem érdemes rákérdezni. Amit viszont el kell mondanom: ez az Eutlantisz gyönyörű világ. És egy hihetetlen kettőség lakozik benne: az ember egyszerre azt érzi, hogy minden olyan, mint a Földön, és azt, hogy minden más.

Kapitány – Külföldi útjaim alatt nem ritkám magam is éreztem hasonlót.

Mester – Igen, igazad van. Ez is ilyen kettősség, csak sokkal intenzívebb, néha döbbenetes. Kezdem is azzal, ami ott talán a leglátványosabb különbség. Hiszen az Eutlantiszon gyakorlatilag nincsenek a mieinkhez fogható települések. Városok gyakorlatilag nincsenek. Ehelyett végeláthatatlan utcákkal hálózták be bolygójukat.

* * *

A magamra találásról

Professzor – Mint minden más keresés, saját magamnak a keresése is végződhet egy önbecsapásban. Mit kell keresni, amikor magamat keresem?

Mester – Magadat keresni, azt jelenti: azt a belső párbeszédet keresni, amelyben megtalálod a nyugalmat.

Kapitány – Ez a belső párbeszéd mindenre adhatja a választ?

Mester – Nem az a fontos, hogy minden kérdésre könnyen és gyorsan találj választ. Elegendő, ha újabb és újabb kérdésekre találsz választ. Elegendő, ha megtapasztalod azt a jól eső érzést: „együtt” gondolkozni, „együtt”, azaz ebben a belső párbeszédben keresni a válaszokat. Ha ebben a belső gondolkodásban megismered az örömet, megtapasztalod azt a képességet, hogy találj válaszokat a téged foglalkoztató kérdésekre, akkor megtalálod a nyugalmat is.

Professzor – Mikor mondhatom biztonsággal azt, hogy valóban megtaláltam magamat?

Mester – Mihelyt megérzed ezt a belső képességet a válaszok keresésére, elmondhatod: Igen, megtaláltam magamat. Abból is tudni fogod, hogy megtaláltad magadat, hogy semmi másnak a keresése nem lesz többé kínzó nyugtalanság. Ezek után is ezer igazság vár felfedezésre, megértésre, ezer életfeladvány munkatervre vagy akár harci tervre, de magadra találva, ez soha többé nem lesz egy elveszett, szenvedő vagy zuhanó lélek elkeseredett válaszkeresése, hanem egy vállalható feladat.

Doktor – A magamra találásban szavaid szerint a párbeszéd kulcsszó. Milyen ez a párbeszéd?

Mester – Párbeszéd akkor van, ha meghallod a másik éned szavát: bármit mondasz, gondolsz, meghallod a belső éned kérdéseit, kétségeit; bármikor kétségbe esel, meghallod a belső éned biztatását, tanácsát. Ha a kétségek vagy biztatások kívülről jönnek, elveszhetnek, eltorzulhatnak, elerőtlenedhetnek, mire a burkodon átjutnak. A belső párbeszédben minden hallhatóan, tisztán, érthetően, őszintén szól.

Professzor – Szavaidból azt veszem ki: a magamra találás csodát ígér.

Mester – Archimédesz azt mondta: Adjatok nekem egy elrugaszkodási pontot, és én felemelem a Földet. Ha lelkednek lenne egy ilyen elrugaszkodási pontja, átemelheti életedet a szenvedések között kanyargó mély mederből egy szabad, magasságokba ívelő, a boldogság vonzásában haladó pályára.

* * *

A kérdésekről és a válaszokról

Professzor – Nem az a kérdés, hogy változik-e a világ, hanem az, hogy mi emberek képesek vagyunk-e megérteni azt!

Doktor – Valóban nem az a kérdés, hogy változik-e a világ, a legfőbb kérdés az, hogy mi emberek képesek vagyunk-e azt megváltoztatni!

Kapitány – Régen csak értelmezték a világot, most az a feladat, hogy azt megváltoztassuk!

Professzor – Csak bízni tudom, kedves barátom, hogy nem a hírhedt ifjú hegeliánus téziseit fogod újra felfedezni, hanem eljutsz a híres középkori fohászhoz: „Adj, Uram, erőt, hogy elviseljem a megváltoztathatatlant, és adj, Uram, bátorságot, hogy megváltoztassam a megváltoztathatót, és adj, Uram, bölcsességet, hogy megkülönböztessem a kettőt!”

Mester – Barátaim, nem kérdés, hogy az ember ma már - ha akarom képes, ha akarom bátor - megváltoztatni a világot. A kérdés az, hogy van-e elegendő tudásunk, alkotó erőnk és erkölcsi szilárdságunk ahhoz, hogy jobbá tegyük a világot! És erre talán mi is lehetünk válasz!

Itt az idő

Professzor – Itt az idő, Mester, hogy szólalj meg. Én aztán tudom, hogy gyűlnek az elképzeléseid egy jobb világról, és nem értem, miért vársz azok közreadásával!

Kapitány – Csatlakozom hozzád, kedves professzorasszony! Fontos lenne beszélgetni, vitatkozni. Minden gondolat számít, de kizökkenteni a világot a tehetetlenségi pályájáról, ahova került, ahhoz nagy erők kellenek. És tudjuk: nincsenek nagy erők nagy eszmék nélkül. A Mester pedig közülünk a legmesszebbre megy el, az nem vitás. Sokszor kénytelen vagyok vitatkozni vele, de el kell ismerni, hogy legtöbbször a Mester világítja meg számunkra az utat.

Doktor – Én azt vallom, hogy a megoldásokat az életnek kell kiizzadnia magából, de minden új gondolat lehet gyümölcsöző. Ezért én is roppant kíváncsi vagyok elképzeléseidre, Mesterem.

Mester – Előttetek sosem csináltam titkot abból, hogy szeretnék egy átfogó képet vázolni a jövő társadalmáról, ez pedig számomra nehéz és bonyolult feladat. Állandó kétségek gyötörnek. Helyes-e maga a feladat? Helyes-e a módszerem? Helyesek-e az elképzeléseim? Hosszú és mozgalmas évtizedek tapasztalatai megerősítenek, de újabb és újabb kétségek fakadnak belülről. Úgy is mondhatnám, hogy a gyakorlat állandóan megerősít, és az elmélet állandóan elbizonytalanít.

Doktor – Annál inkább vállalni kell a bátorságot, a napfényre, a közvélemény elé vinni gondolataidat. Ami hibás, vagy gyenge, az elhull, ami jó és hasznosítható, az hasznosulni fog.

Professzor – Sajnos, az életben nem ez a jellemző. Ha valakinek valóban újszerű, hogy ne mondjam: forradalmi gondolatai vannak, annak szembe kell néznie azzal, hogy kortársai nem fogják megérteni, esetleg kinevetik, de rosszabb forgatókönyveket is ismerünk.

Doktor – Erre is bőven akad példa, de én változatlanul azt mondom: ha van olyan gondolatod, amely nem csak helyes, de feltehetőleg hasznos is az emberek számára, akkor vétség a hallgatás.

Kapitány – Nagyobb vétség a türelmetlenség, fiatal hölgyem. Most viszont próbáljunk értelmes közönséggé válni, próbáljunk minél hasznosabb új gondolatok születésében segédkezni!

Doktor – Pontosan ezt akarom én is. Kezdjél, kedves Mester, oszd meg velünk gondolataidat. Remélem, jól tudod, hogy minden heves vita, minden erőltetett kétkedés, minden bolondos opponálás ellenére, a legjobb barátaid vagyunk.

Mester – Tudom, jól tudom, és ugyanezt érzem magam is, így nagy öröm számomra baráti beszélgetéseink. Ezekben szívesen megosztom majd veletek gondolataimat. Vannak köztük olyanok is, amelyeket hosszú idő óta érlelek magamban, és vannak egészen friss felismerések, ötletek. Közben nem csak kritikáitokra leszek kíváncsi, hanem a ti gondolataitokra is. Higgyétek el, hogy egy új jó gondolatot hallani valakitől ugyanolyan jó érzés, mint az, ha ez benned fogant.

Kapitány – Kimondhatatlanul boldoggá tesz, barátaim, új beszélgetéseink puszta gondolata is. Bízom benne, hogy a jobb világ eszméje sokat nyer majd ezekből. Máris sajnálom, hogy nem korábban vállalkoztunk erre.

Doktor – Fölösleges sajnálkozni. A világ jobbítása örök feladat. Ez is a törvény része.

Professzor – Igaz, örök feladat, és az ember tudja, hogy mindig fontos folytatni, vagy éppenséggel újrakezdeni a harcot, új eszmékkel, ha kell új törvénnyel..

Mester – A világ jobbítása örök, de nem rutin feladat. Vannak kegyelmi időszakok, amikor sorsformálóak a változások. Különösen igaz ez, amikor egy korból átlépünk egy másik korba. És mi most egy ilyen változás közepette vagyunk. Eddig alaposan változtattuk a világot. Hogy jobbá tegyük, most újra értelmezni kell azt. Itt az idő.