2005. május 5., csütörtök

A személyi jövedelemadóról

Kapitány – Újra és újra fellángolnak parázs viták a személyi jövedelemadóról. Közben nem hallok egy új meggyőző elképzelést. Pedig évszázadok óta vesződnek ezzel. Valóban reménytelen lenne jó megoldást találni a közteherviselésre, kedves barátaim?
Professzor – Kétlem, hogy a politika képes lenne pótolni az igazságosságot, ha az hiányzik a rendszer alapjaiból.
Mester – Ez igaz, de szerintem ebben a kérdésben lehetséges egy ésszerű megoldás. Azzal kezdeném, hogy véleményem szerint igenis jogos a progresszív adózás. Vagyis akinek jóval nagyobb a jövedelme, nagyobb arányban, magasabb adókulcs szerint vállaljon közterhet. Amin érdemes gondolkozni, az a jövedelmi határok, amelyek között érvényesülnének a különböző adókulcsok. Ebben a kérdésben viszont számomra is teljességgel érthetetlenek a soha véget nem érő viták, hiszen ezek a jövedelemhatárok olyan világosan, logikusan, azt mondanám: parancsoló módon kínálkoznak.
Doktor – Remélem, szép kerek számokra gondolsz, amelyeket könnyű lesz megjegyezni.
Mester – Hát ez az, amit nem tudok elfogadni. Miért jogos, vagy igazságosabb az egyik szám, mint a másik, vagy, például, miért és hogyan merülhet fel az 1 850 000, mint jövedelemhatár?
Doktor – Talán a költségvetés bevételi igényei súgnak.
Mester – Így van, ez a gyakorlat. De ezt nem helyes költségvetési kérdésként kezelni. Ez súlyos, alapvető társadalmi kérdés. Itt van mindjárt az első, vagyis az alsó határ. Szerintem jámbor a szándék, hogy a minimálbér adómentes legyen.
Professzor – Jámbor, esetleg demagóg…
Mester – Bizonyosan igazad van. Akár mi is legyen a szándék hátterében, ezt a megoldást nem tartom jónak. Úgy gondolom, hogy adómentessé csak a létminimum alatti jövedelmeket kellene tenni, mert ez fogalma szerint az a jövedelemhatár, amely alatt nem lehet normálisan létezni, tehát abból elvenni valóban gyalázat lenne.
Kapitány – Így van, ez nem is lehet vitás.
Mester – Tehát szerintem jövedelemadót csak az után a jövedelem után kellene fizetni, amely meghaladja a létminimumot, de az után viszont igen is mindenkinek kellene fizetnie.
Professzor – Mi tagadás, meglep, hogy te azt tartod helyesnek: fizessen adót az is, akit minimálbéren alkalmaznak! Hát ez lélektanilag fölöttébb kockázatos üzenet, és könnyen lehet, hogy gazdaságtalan is lenne ezeknek a filléreknek a begyűjtése.
Kapitány – Ebben van némi igazság, de még sem tudom nyomósnak tartani érveidet. Közben arra is kell gondolni, hogy – legalább is hivatalosan – túl sokan dolgoznak minimálbéren. Ezeknek a százezreknek a kihagyása a közös teherviselésből komoly összeget, vagyis terhet rak át a többiekre, és ez aligha lenne összhangban az igazságos teherviselés elvével. Másrészt erkölcsileg is degradálja a szegényeknek – de nem nélkülözőknek! – ezt a népes rétegét.
Doktor – Kötve hiszem, hogy azok szomorúak lennének e miatt.
Mester – Egy részük a szegénység nyomorító súlya alatt bizonyára tényleg eltompult az ilyen önérzettel szemben, ám a részvétel a közteherviselésben hozzájárulna az egészséges polgári öntudat kialakításához. De haladjunk tovább. A létminimum után egy további fontos jövedelemhatár kínálkozik, logikus, ésszerű módon. Ha azt mondanánk, hogy a létminimumot meghaladó jövedelem után például 20% személyi jövedelemadót kellene fizetni, azt kellene igazságosnak tartani, hogy aki az országos átlagbérnél többet keres, annak az átlagbért meghaladó jövedelem után is fizessen, mondjuk megint 20%-ot.
Professzor – Ami értelemszerűen nem 40%-os adót jelent az ő esetében, az összjövedelmére vetítve, hanem például 22-24%-ot.
Mester – Igen, e mellett a kulcsok mellett, ennyit jelentene. De ahhoz, hogy teljessé tegyük a rendszert, még egy harmadik, utolsó határt is meg kellene húzni. Úgy is mondhatjuk, ez lenne az illendő jövedelem határa.
Kapitány – Illendő jövedelem? De ki tudja ezt meghatározni?
Mester – Ezt a mértéket valójában közismertnek lehetne tekinteni. Hát nem úgy kellene értelmezni a legmagasabb állami méltóság jövedelmét, mint az, ami a leghasznosabb, legfelelősségteljesebb munkáért jár a mi közösségünkben? Jó, rendben van, legyen szabad ennél is nagyobb jövedelemre szert tenni. De kinek az igazságérzete tiltakozna az ellen, ha azt mondjuk: aki többet keres, mint a köztársaság elnöke, az az elnöki fizetést meghaladó jövedelméből is adózzon, mondjuk most is 20%-kal.
Doktor – Nekem van elképzelésem arról, hogy kinek az igazságérzete tiltakozna… Például annak, aki úgy gondolja, hogy pénzét nem lopta, hanem megszolgálta…
Kapitány – Attól tartok, ennél többen fogják igazságtalanságnak érezni, ha az ilyen extrajövedelmeknek az állam nem szedi be a 80, netán 98%-át.
Professzor – De, kedves barátaim, minden vélekedéssel nem érdemes vitatkozni. Most mindennél fontosabb lenne tudatosítani a Mester által megjelölt természeti határértékek jelentőségét egy igazságos és egészséges adórendszer kialakításához. Igen, a létminimum, az átlagkereset és a köztársasági elnök illetménye, ezek az ésszerű jövedelemhatárok.
Kapitány – Elismerem, ez annyira egyszerű és világos, hogy most még kevésbé értem az eddigi vég nélküli vitákat, számolgatásokat.
Doktor – Én is azt mondanám, ez kopernikuszi fordulat a személyi jövedelemadózás világában, feltéve, hogy egy adott társadalomban bármilyen okból fenntarthatatlan lenne az egykulcsos rendszer.
Mester – Kedves Doktornő! Kedvedért, és az egykulcsos adórendszer minden hívének kedvéért felvetném azt is, hogy csak az első, a létminimumot meghaladó jövedelem után kivetett adót nevezzük személyi jövedelemadónak. Az átlagbért meghaladó jövedelem után kivetett adót tekinthetjük egy másik adónak, és azt illően szolidaritási adónak nevezhetjük.
Kapitány – Az utolsót pedig hívhatjuk büntető vagy luxusadónak…
Mester – Azt, szívem szerint, kiválósági adónak nevezném.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése