2005. július 9., szombat

A demokráciáról és annak európai modelljéről

Kapitány – Szomorúan figyelem, hogy a demokrácia Európában egyre mélyebb válságba süllyed.
Professzor – Inkább a demokrácia Európában honos modellje van válságban, éspedig krónikus válságban.
Doktor – Láttunk mi már valóságos és mondva csinált válságok szűnni nem akaró mélyülését. A demokrácia pedig szívós és képes a tanulásra.
Mester – Az igazi probléma az, hogy a demokrácia európai modellje akkor is rossz, ha éppen nincs válságban.
Doktor – Mit értesz európai modell alatt?
Mester – A demokrácia sem valami elvont, magából levezethető fogalom. Kritikámban a polgári parlamentáris demokráciára gondolok, úgy ahogy ez hosszú ideje jellemző, különösen Európában. Ebben a modellben a parlament maga választja meg a végrehajtó hatalom letéteményesét, a kormányt. A tragédia az, hogy így a végrehajtó és a törvényhozó hatalom megosztása teljesen formálissá vált. A megtévesztő külsőségekre ügyelnek, de a valóságos hatalommegosztás szemfényvesztés.
Kapitány – Ez összetett folyamat, sok tényező szerencsétlen, bár biztosan nem véletlen összejátszása.
Professzor – Kialakulásában központi tényező a két hatalmi ágnak ez a különleges összenövése, amely a végrehajtó hatalomnak a törvényhozás által életre hívásával kezdődik. De ezt a demokrácia valóságos zsákutcájává a politikai pártok megjelenése és tündöklése teszi. A pártok óriási és nehezen ellenőrizhető hatalomgyakorló szerepre tettek szert, amely összefonja a hatalom két legfontosabb szféráját. Igaz, egy adott időpontban ez csak az akkor többségben, ezért úgymond kormányon lévő pártra vagy éppenséggel pártokra vonatkozik, de ez az összefonás szempontjából nem jelent akadályt… Ennyiben az európai modellt „a nyertes mindent visz”-modellnek is hívhatnánk. A lényeg: az európai modellben a hatalom nem végrehajtó és törvényhozó ágra, hanem kormánytöbbségre és ellenzékre tagolódik.
Kapitány – Az előbbi, mondhatni klasszikus megosztás egy célszerű és ésszerű elvként fogalmazódott meg, amely a nélkül darabolja fel a hatalmat, ezzel megakadályozva annak túlzott és öngerjedő koncentrációját, hogy ezzel funkcionális zavarokat, egyéb hátrányokat okozna. Ezzel szemben az európai modellben megvalósuló megosztás – a felszín alatt cinkos – ellenségekre bontja a hatalmi elitet…
Professzor – Ezáltal sajnos rendszerint a teljes társadalmat…
Kapitány – …de magát a hatalmat a nyertes tábor birtokában, gyakorlatilag hitbizományába adja, éppen hogy annak teljes egészében. Ebben a modellben a parlamenti többség igen szabadon, érdemben senki által nem gátolható módon gyakorolja egyszerre a törvényhozói és a végrehajtó hatalmat, maga döntve a saját maga fölött gyakorolt ellenőrzési funkciók értelmezésének és gyakorlásának kérdéseiben.
Professzor – Igaz, hogy az ellenzék és a társadalom egésze bizonyos ellenőrzési funkciókra képes és ezek gyakorlására saját érdekében maximálisan törekszik. Csakhogy ebben igen könnyű megakadályozni, másrészt az ellenzék nem mindig törekszik érdemi és tárgyilagos, szakmailag igényes ellenőrzésre, hanem egy feltétlen ellenzésre és obstrukcióra.
Doktor – A végrehajtó és a törvényhozó hatalom kölcsönös viszonya mindig is kényes volt. Eszmei értelemben a törvényhozás a felsőbb intézmény, amely megalkotja a törvényeket és ellenőrzi azok végrehajtását. Mégis a végrehajtó hatalom, mint az anyagi források kezelője és az erőszakszervezetek közvetlen irányítója, meghatározó mértékben manipulálja a törvényhozó hatalmat.
Professzor – Ezt azzal tetézi a hagyomány, hogy a végrehajtó hatalom gyakorlatilag monopolizálja a törvényalkotási kezdeményezést. Azaz a végrehajtó hatalom elvben aláveti magát a törvénynek, és azt kiszolgálja, ugyanakkor a gyakorlatban igen aktívan saját elképzelése és érdeke szerint formálja az új törvényeket. Így a törvényhozás csupáncsak – hol előre, hol utólag – szentesíti a végrehajtó hatalom akaratát. Így lesz a végrehajtó hatalomból egy valóságos teljhatalom, a törvényhozásból inkább színház, szemfényvesztés. E hatalommegosztásnak ezt a gyakorlati hajlamát az elfajulásra az európai modell maradéktalanul és lényegében legálisan beteljesíti.
Kapitány – A európai modell hibái között kiemelhetjük a koalíciókötés visszáságait, az elvtelen kompromisszumokat, a választási programok, ígéretek elhagyását. Ezeket szaporítja az igen gyakran adódó minimális többség. Egyébként az európai modell körülményei között annak kártékony jellegének érvényesülése szempontjából a politikai pártok erőviszonya közömbös. Ha a kormánykoalíció jelentős túlsúlyt képvisel, akkor kézenfekvő módon tágulnak önkényes ténykedésének lehetőségei, ha viszont csekély a parlamenti többsége, akkor szigorodik, erőszakossá válik a belső pártfegyelem. Ekkor a parlamentben már nem szuverén képviselők képviselik a társadalmat, hanem fegyelmezett engedelmes pártkatonák. Mindkét szituáció érhet olyan extrém méreteket, amikor – mint jelenleg Európa számos országában (Csehország, Németország), és Magyarországon is – a politikai válságok krónikus kockázatát eredményezi.
Professzor – Nem kisebb gond a politikai élet bekódolt instabilitása, a koalíciók felbomlásának, idő előtti választások állandó veszélye. Beszédes a korreláció, amit felfedezhetünk az elnöki hatalom és az adott állam világpolitikai súlya között: minél inkább van súlya, felelőssége egy államnak, annak végrehajtó hatalma annál inkább megkapja, megszerzi magának a kellő hatékonysághoz szükséges szuverenitást. Ebben kétségtelenül világcsúcstartó Amerika (természetesen most a nyílt diktatúrákat nem vesszük számításba), de figyelemre méltó, hogy atompotenciálját megőrző Oroszország (avagy a világpolitika láthatatlan keze?) sem engedhette meg magának egy gyenge és bizonytalan végrehajtó hatalmat. Ugyanezt a tendenciát látjuk, ha a közép-európai országokat vetjük egybe: Lengyelországban és Romániában erősebb, Magyarországon, Szlovákiában és Bulgáriában gyenge államelnököt látunk.
Kapitány – Létezik-e, lehetséges-e alternatívája a kétségtelenül torz európai modellnek.
Professzor – Komolyan és mélyen kellene elgondolkozni azon, mi szükséges a végrehajtó és a törvényhozó hatalom reális szétválasztásához, azon, hogy létezik-e, lehetséges-e valóban haladó és hatékony alternatívája az európai modellnek.
Mester – Szerintem, első lépésként nem kellene kitalálni semmi forradalmit, mert régóta létezik a világon egy merőben más modell is, éspedig az amerikai, ahol a törvényhozás és a végrehajtó hatalom egyértelműen és markánsan különül el.
Professzor – Minden gyengéje, és az ott is működő pártrendszer ellenére az amerikai modell valóban felmutat figyelemre méltó erényeket.
Kapitány – Ilyen szempontból a francia 5. köztársság franciásan különc hibridmodellje nagyon felemás eredményeket ért el.
Doktor – Érdekes kísérlet volt a miniszterelnök közvetlen választása Izraelben.
Professzor – Még érdekesebb lenne tudni, miért lett olyan gyorsan elvetve ez a kísérlet.

Mester – Akárhogy is legyünk a konkrét példákkal, világos, hogy a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat csak úgy lehet függetleníteni egymástól, ha nem az egyik hozza létre a másikat, hanem mindegyiket maga a nép. Mellesleg szerintem az európai modell elméleti ellentétét nem lenne szerencsés amerikai modellnek nevezni, de iránta valóban komoly elismerést tanúsítva, javasolnám atlanti modellnek hívni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése