Professzor
– A legtöbb ember olyan könnyen odavágja: magyar vagyok, vagy francia vagyok,
vagy koreai vagyok…
Kapitány –
De milyen koreai? Északi? Déli?
Mester – Ez
jó kérdés…
Professzor
– Méltányolom nemes barátunk humorát, de én kérdésemmel éppen azt akartam
feszegetni: mennyire bizarr az identitástudatunk túlzott határozottsága. Arra
gondoltam konkrétan, hogy bizonyára a legtöbb ember családjában nem egy, hanem bizonyára
több nemzet is képviselve van.
Doktor – Kutakodás
kérdése… Aligha van ember, aki biztosítva lenne a meglepetések ellen. De igazán
annak lehet kellemetlen az ilyen meglepetés, aki addig jeleskedett más nemzetek
lenézésében.
Kapitány –
Bár a meglepetésnek is megvan a maga dinamikája. Volt is nemrég példa, amikor
egy politikus összeomlott egy ilyen felfedezéstől, de azután hamarjában elszánt
és boldog – hogy ne mondjam gőgös – harcosa lett az új identitásának…
Mester –
Aki gyűlölködő környezetben nőtt fel, könnyebben cserélheti identitását, mint
kultúráját. Éppen ezért lenne fontos, hogy a befogadás, a kölcsönös tisztelet
közös ügy legyen…
Professzor
– Többek között ezt is szolgálhatná az, ha tudatosulna bennünk a népek valóságos,
tényszerű keveredésének mértéke.
Kapitány –
Bonyolult kérdés ez. Persze, mi nem vagyunk kutyák, mert ugye azoknál azt
tartjuk, hogy minél tisztább faj egy példány, annál jobb, annál értékesebb.
Mester –
Szerencsére az embernél sem a fajtisztaság, sem a fajkevertség nem érdem,
semmilyen szempontból. Sem biológiai vagy genetikai, sem kulturális vagy jogi
szempontból…
Doktor –
Tegyük gyorsan hozzá, hogy ez így van – társadalmi szinten – az egészséges
társadalmakban, egyéni szinten az egészséges egyéneknél.
Professzor
– Ne ámítsuk magunkat! Túl sok előítélet, és igen sok jó szándékú sztereotípia
is él az emberekben. Például régóta divatos vélekedés, hogy bizonyos vegyes
házasságokban különösen szép gyerekek születnek…
Kapitány –
Csakhogy egyáltalán nem mindegy, milyen nemzetek és hol keverednek. Egy angol
férfi és egy japán nő gyermekeit Párizsban megcsodálják. Nem arat hasonló
sikert Amerikában egy fehér nő és egy fekete férfi gyermeke. Máig is emlékszem,
amikor első megválasztásakor mondott nyilvános beszédében Obama említette, hogy
egy – korrektségből kutyamenhelyről hozott – kis aranyos ebet vett lányainak,
ahogy megválasztása esetére megígérte nekik. És persze, menhelyben mi másra
lehet lelni, az új „családtag” egy korcs… „Mint én…” mondta halkan, de nehezen
leplezhető keserűséggel az Egyesült Államok frissen megválasztott elnöke…
Doktor –
Előítéletek ide, előítéletek oda, megválasztották. És ez nem egy rossz
bizonyítvány erről a társadalomról… A másik nagy érdeme pedig az, hogy minden
problémájáról, legeslegelőször a még mindig fellelhető előítéletekről nyíltan
és őszintén beszélnek…
Professzor
– Nosza, én is ezt szeretném elérni: hogy beszéljünk erről. Beszéljünk, és
főleg tudjuk: kik vagyunk? Azzal teljesen egyetértek, hogy nem kell érdemnek
tartani, ha valakinek a családjában egy tucatnyi nemzet vagy nemzetiség
előfordul, ahogy az sem érdem – bár kétségtelenül komoly kuriózum lenne, ha valakinek
felmenői között – egészen Árpád atyánk koráig – csupa magyar fordulna elő.
Mester –
Ha már Árpádot emlegeted, eszembe jutott a róla szóló kötetünk és a kötet
szerzője. László barátom a magyarság ügyének elkötelezett híve, a magyar
történelem odaadó kutatója-művelője. Annál meghatóbb volt a kötet számára
általa írt rövid bemutatkozás: „Atyai ősei horvát-dalmát, anyai ágon szlovák
eredetűek. Magyar identitású kelet–közép–európai polgárnak vallja magát.
Felfogását a klasszikus európai szellemiség és kulturális értékek védelme, a
tolerancia és a szociális érzékenység jellemzi.”
Kapitány –
És persze, ott van Petőfi, a magyar nemzet költője, szlovák szüleivel…
Professzor
– Több, mint tanulságos ismerni a történelem és persze a jelekor hírességeinek származását,
de még hasznosabb lehet a magunk számára átgondolni saját családunk nemzeti hovatartozását.
Magyarországon 13 kisebb nagyobb nemzetiség él. A cigányságot leszámítva, a
többiek ma nagyon kis hányadot képviselnek, de nem csodálkoznék, ha azok, akiknek
felmenői között – csupán három generációt nézve is – akad legalább egy kisebbségi,
akár többségben is lehetnek.
Mester –
Bár Magyarországon az elmúlt kétszáz évben több magyarosítási hullám is volt,
szerintem becslésed túlzó. De valóban nem ez a lényeg, hanem annak megértése,
hogy az emberek valóban, a szó szoros értelmében testvérek – néha tegnap óta,
néha évezredes előzmények révén. Csakhogy ma egy új tendenciára is figyelemre
kellene lennünk. Nem elég a felmenőinket nézni. Vigyázó szemeinket lemenőinkre
kellene vetnünk. Nem csodálkoznék, ha ma a középkorúak, a negyven-ötven-hatvan
évesek körében több idegen nemzetet találunk lemenőink, meg oldalrokonaink
körében, mint a felmenőink között. A huszadik században több hullámban több
millió magyar szétszórod ott a nagyvilágban…
Kapitány –
Nem beszélve a mai határainkon kívül rekedt öt millió magyarról…
Mester –
Mind a két esetben a vegyes házasságok száma egyre nagyobb…
Professzor
– Egy kollégám mindhárom fia külföldre ment dolgozni, három különböző országba.
Mindegyiknek kint lett felesége, ezek közül kettő vegyes házasságból származik.
Hát őneki legalább hat nemzetről kellene számot adnia, ezekhez kellene
hozzáadni a felmenői között található nemzetiségeket.
Kapitány –
Mindez valóban elgondolkoztató, és valóban nemes hagyomány a befogadás, a
tolerancia. De jelenti-e ez, hogy bizonytalanok legyünk, amikor megkérdezik,
származásomra gondolva: te mi vagy?
Doktor –
OK, valóban unalmas lenne, ha mindig mindenki Kennedy után azt mondaná: Berlini
vagyok. Mondhatunk bármit, csak ne legyen kirekesztő a hangzása…
Professzor
– Bármit ne mondjunk. Tartozunk, hűséggel és szeretettel, és főleg tartozással
édesanyánknak, a tőle magunkba szívott nyelvnek…
Mester –
És mégis, az élet nem ritkán nehéz, vagy éppen fájdalmas váltásokra késztethet.
Megtörténhet, hogy egy nap majd jobban tartozom unokáimnak, mint anyámnak. De
az emberi szív be tud fogadni minden újat, amit a kapuőrség hitelesít. A szív kapuőrségét
pedig az identitásunk adja.
* * *
