Professzor
– Barátaim, szerintetek mi a legfontosabb emberi tulajdonság a közösség, a
társadalom boldogulása szempontjából?
Kapitány –
Nincs boldogulás rend nélkül, de ha emberi tulajdonságot kérdezel, én legelőször
a műveltségre tudok gondolni. De természetesen mindenkitől nem várhatunk akkora
műveltséget, mint a nagyra becsült professzorasszonyé.
Professzor
– Nem is szégyen a műveltség, de szerintem ennél fontosabb az értelem. Ez segít
behatolni a dolgok mélyére, időben észrevenni a veszélyt, elemezni és tervezni.
Doktor –
Magam a kreativitásra szavaznék. Mert nem elég észrevenni a veszélyt, hanem
megoldást is kell találni, ha kell olyat, amilyen addig sose volt.
Professzor
– És te, Mester, mit tartasz a legfontosabb tulajdonságnak?
Mester – Van
egy kedvenc kínai mesém. Hogy válaszoljak az ő segítségével!
Kapitány –
Halljuk, bölcsek a mesék!
Mester – Régen
történt ez. Idegenek megtámadják az országot, már a főváros alatt vannak. A
császár és az udvar a megadáson gondolkozik. Ekkor egy egyszerű öregember állít
be a császárhoz. „Igaz, császár, amit beszélnek az emberek, hogy feladnánk
magunkat?” – kérdi. „Igaz, válaszolja a császár. Kevés katonánk van, és még
kevesebb nyílunk, az ellenség pedig olyan népes, mint a csillagok az égen és
minden katonának száz nyila van.” „Adjál nekem, mondja az öregember, 300 katonát,
30 bárkát és 30 bála szénát és én harmadnapra 3 millió nyilat hozok neked.” „Rendben
van, de ha nem teljesíted ígéretedet, fejedet veszem!” mondja a császár. Az
udvaroncok pedig gúnyolják az öreget: „Szalmából csinál majd nyilat.” A császár
megparancsolja, hogy adják az öregembernek, amit kért. És máris türelmetlenül
vár, kémeket is küld utána. Beszámolnak neki a kémek: az öreg és a katonák
letelepedtek a folyó partján, nem messze az ellenségtől, de heverésznek,
esznek, isznak, és nem csinálnak semmit. Másnap ugyanez. A császár kivonul az
öreghez és kérdőre vonja, ő meg mondja: „Harmadnapra ígértem a nyilakat, gyere
holnap reggel!” Aznap éjjel sűrű köd ereszkedik le a folyóra. Ekkor az öreg
megparancsolja a katonáknak, hogy a szalmából tetőt húzzanak a bárkák fölé,
aztán beszállnak, és csendesen megközelítik az ellenséges tábort. Adott jelre
pedig éktelen lármát kezdenek csapni. Az ellenséges katonák a ködben nem látnak
semmit, és ijedtek lövik nyilaikat a szörnyű zaj irányában. A levegő megtelik zizegő
nyilakkal, amelyek befúródnak a szalmatetőkbe. Amikor a nyíleső végre alábbhagy,
az öreg újabb jelt ad, és a bárkák visszafordulnak saját táboruk felé. Mire reggel
a császár sietve kiér hozzájuk, a katonák már sok millió nyilat szedtek ki a
szalmatetőkből. A császár meg van rendülve, és elismeréssel szól az öregemberhez:
„Megmentetted a hazát. De mond meg csak, honnan tudtad, hogy harmadnapra köd
ereszkedik le a folyóra?” Az öreg azt mondja: „Nem elég szeretni hazánkat, ismerni
kell annak nyelvét is.” Erre egy udvaronc önérzetesen szól: „Én is tudtam, hogy
ma éjjel köd lesz.” Az öreg csöndesen megkérdezi: „És mi hasznát vettük
tudományodnak?...”
Professzor
– Igen, időben észlelni az igazi veszélyeket, ez a döntő!
Doktor – De
mire mentek volna egy kreatív megoldás nélkül?
Mester - Nem
tudom, szükséges-e értelmeznem a mesét, de szerintem több lényeges tanulságot
szűrhetünk le belőle. Ezek mindhármatokat megerősítik. Először is a
legfontosabb tisztán látni a közösséget fenyegető igazi veszedelmet, másodszor
teremtő erővel bírni, olyan képességgel, amely új, alternatív, ha kell
furfangos megoldást kínál.
Professzor
– Mesterségem becsülete is beleszólna: harmadsorban nem kell tolongani,
tüsténkedni a császári udvarban…
Kapitány –
Így van, kedves barátnőm, de igen fontos a negyedik tanulság is: ha a helyzet
úgy hozza, nem lehetünk restek vagy szégyenlősek a császár elé lépni, és
felvállalni azt, amire képességeink predesztinálnak.
Mester –
Nos, szerintem éppen ez a lényeg. Ezt pedig én úgy nevezném meg, hogy:
felelősségtudat, a közösségért érzett felelősségtudat.
