Kapitány –
Nem találjátok furcsának, hogy az élet fája sok legendában szerepel, de a tudás
fájáról csak a Biblia számol be?
Doktor –
Nem csodálom…
Professzor
– Én gyerekkoromban sokszor gondolkoztam azon, ha én vagyok ott, és tudok
ezekről a fákról, melyiknek a gyümölcséből ettem volna…
Kapitány –
Tanult barátnőnk már gyerekkorában is ilyen okos volt. Mert itt a puszta kérdésfeltevés
is figyelemre méltó spekulációs készségről árulkodik.
Professzor
– Kedvenc kapitányom, ne hízelegj, pláne ne kétesen, hanem mondd el, te mit
választanál?
Kapitány –
Csakis az életfát! Mert ha az örök élet birtokában vagyok, mi akadályozhat a
mindentudás megszerzésében?
Doktor –
Alaptalan reménykedés! És ha egy majom eszik az életfa gyümölcséből, ő is eljut
a mindentudásig?
Kapitány –
Először én nem vagyok majom, és engem az érdekel, mi történik velem, nem a
majommal… A másik, ha ígérve van az örökélet, az evolúció mindenki előtt
nyitott ajtó.
Professzor
– A helyzet nem annyira egyszerű, ami a majom esélyeit illeti, hiszen az evolúció
nem az egyed, hanem a faj sorsa. Sokszor kell meghalnunk, hogy utódainkból
valami jobb legyen. Ennél is nagyobb gond szerintem az, hogy nem lehetünk
biztosak abban, hogy az ember annyira fejlettebb a majomnál, hogy képes a
mindentudás befogadására… És te, szépséges barátnőm, mit választanál?
Doktor –
Azt hiszem, követném Éva anyánk példáját, és a tudásfájáról tépnék gyümölcsöt…
Csak azt nem tudom még, hogy megkínáljam-e azzal Ádámomat… Mindenesetre
reménykeltő, hogy a mindentudás birtokában idővel meg tudnám oldani az örökélet
problémáját.
Professzor
– És te, Mester, te mit választanál?
Mester –
Ügyesen kihagytad azt, hogy te hogy döntöttél gyereked korodban, és mit
gondolsz erről most, érett fejjel… Én azt hiszem, hogy egyik választás nem
kockázatmentes. Valóban, ha az életfáról eszünk, fogadjuk el, azon nyomban
megkapjuk az örökéletet, fokozatosságról nem igen lehet szó. Az ember nem lehet
egy kicsit halhatatlan, ahogy nem lehet egy kicsit szűz… De az örökélet miért
ígérne a mindentudás megszerzését.
Professzor
– Hát nem lehet rabszolga is az, aki örökéletet kapott, mondjuk egy halhatatlan
rabszolgatartótól?
Mester –
Pontosan erről van szó. Aki örökéletet mondott, vagy mondjuk, ígért, még nem
ígért örök igazságot, még kevésbé mindentudást. És talán ennél is kockázatosabb
a tudás fáját választani. Hiszen az életünk olyan rövid, és szemmel láthatóan,
aki eszik abból a gyümölcsből, távolról sem kapja a teljes mindentudást egyből,
hanem csepegtetve...
Kapitány –
Hát igen. Az első órák éppen arra voltak elegendőek, hogy a Ádám és Éva a
mezítelenségüket fogják fel…
Mester –
De akkor, hogyan lehet reménykedni, hogy néhány lecke után, már saját erőből
megoldjuk az örökélet-vágyunkat?
Doktor –
Csak nem azt akarod mondani, kedves Mester, hogy ezek szerint te nem is
kóstolod az egyik fa gyümölcsét?
Mester – Én
most ahhoz térnék vissza, amivel az egész beszélgetés kezdődött: miért a
legtöbb ősi legenda csak az élet fájáról tesz említést. Szerintem csak egy fa
létezik, élet és tudás pedig egy is ugyanaz. Nincs élet tudás nélkül, és nincs
tudás élet nélkül. És ha nyerünk egy kis életet, ezzel szerezhetünk újabb
tudást. Az új tudással pedig tovább tudjuk vinni az életet.
Professzor
– És így, az idők végezetéig?
Mester –
Így, igen. Egyiknek sincs vége. Nekünk pedig nem kell állnunk mint Bálám
szamarának két fa között, és töprengeni.
Kapitány –
De azt az egy fát hol keressem? És van egyáltalán jelentősége? Mert ahogy te
írod le, Mester, ez egy zárt kör: az élet ad tudást, a tudás életet.
Mester –
Igen, életünk saját magát tápláló, öngerjedő folyamat. Mégis, néha az erőnk vészesen
csökkenni kezd, meg kell keresnünk az élet fáját, és enni gyümölcséből.
Doktor –
De hol keressük ezt a csodafát, Mester?
Mester –
Mindenki megtalálhatja akkor és ott, ahol szüksége van rá, de nem könnyű
meglátni… Azt meg kell tanulni. Minden tanulásod egy részét erre kell szánni.
De erről máskor beszélgessünk, most már későre jár.
Doktor –
Köszönjük, Mester! És szép álmokat!
Mester –
Nektek is, barátaim! Holnap folytatjuk!
* * *
