Múlt, jelen, jövő

Doktor – Múlt nincs. Jövő sincs. Csak jelen van. A jelen az egyetlen, ami létezik.

Kapitány – Múlt nincs, de múlt volt! Jövő sincs, de jövő lesz!

Doktor – Igen, múlt volt, de most nincs. És jövő is lesz, de most nincs. Most jelen van. És csak az számít, ami van.

Professzor – A múlt volt, a múlt elmúlt, de következményei jelen vannak, velünk élnek. A jövő is csak majd lesz, de előzményei jelen vannak, itt és most vannak.

Mester – A jelen viszont több, mint a múlt következményei és a jövő előzményei. Érzek, tehát voltam, gondolkodom, tehát vagyok, cselekszem, tehát leszek.

Doktor – Mondod: voltam. Mondod: leszek. De ezt csak a jelenben mondhatod.

Mester – Igazad van, ezt csak a jelenben mondhatom. Igen, a jelen az élet és az igazság. És ennél is több: a jelen a szabadság, a változás és változtatás szabadsága, a rombolás és a teremtés szabadsága. 

A beszélgetés a Facebookon

Valami bűzlik Abbotábádban

Professzor – Kedves barátaim, néha elgondolkozom azon: vajon a terrorizmus valóságos veszedelem-e, mint amilyenekből bőven akad világunkban, avagy csupáncsak egy förtelmes manipuláció?

Doktor – Melegen tanácsolom, tanult barátnőm, hogy ezt ne kérdezd meg áldozatok hozzátartozóitól!

Professzor – Az én szememben az együttérzés nemes tulajdonság, de az nem mentesíthet senkit a gondolkodás alól. És én most nem abból kiindulni, hogy triviális háztartási balesetekben többen hallnak meg, mint terrorcselekmények következtében. Engem a mélyebb társadalmi és politikai összefüggések érdekelnek, de mondhatjuk egészen egyszerűen: az igazság érdekel.

Kapitány – Mit gondoltok, mi lehet az igazság bin Laden haláláról?

Professzor – Itt egy dolog látszik biztosnak: soha a történelemben nem szólt ilyen sok és ennyire vad összeesküvés-elmélet egy egyetlen emberről. Egész élete egy rejtély, a halála pedig most ezt megkoronázta.

Kapitány – De valóban halott lenne szerintetek?

Professzor – Én arra hajlok, hogy valóban az. Csak azt nem tudjuk, mióta. Nem fogadom készpénznek azokat az állításokat, hogy már évek óta halott, de ez egyáltalán nem tűnik valószínűtlennek, ellenkezőleg, nagyon sok körülmény ezt valószínűsíti. És ha ehhez hozzáadjuk azt, hogy nem ismerünk bizonyítékokat a hivatalos verzióról…

Doktor – Én is látok sok bizonytalanságot az amerikai akcióval kapcsolatban, de mindent egybe vetve, szerintem eközben végezték ki…

Kapitány – És te, Mester, te mit gondolsz bin Laden haláláról?

Mester – Még nem ismerhetjük az igazságot, tehát kénytelenek vagyunk feltételezéseket mérlegelni. Szerintem szinte minden változat lehetséges, beleértve azt is, hogy bin Laden még él – akár szabadon, akár amerikai fogságban.

Kapitány – Ez meglepő gondolat, és érdemes végig gondolni, de előtte elmondanám, hogy magam mire hajlok. Egyetértek veletek, hogy minden változat lehetséges. Voltaképpen nehezen tudnám eldönteni, szememben melyik verzió a legvalószínűbb. Végül is – nem azért, mert ez a leghihetőbb, hanem, mert eddig ez kimaradt – azt mondom: bin Laden talán nem is létezett.

Professzor – Szegény barátunk, meglehetősen hálátlan verzió maradt számodra a tálban. Mert azért ismerjük el, hogy egy valóságos személy, egy jól ismert arc és hang hosszú éveken keresztül képviselt egy történetet. Erre hogyan lehet azt mondani, hogy ez a személy nem létezett? Vagy létezett, csak nem Bin Laden volt a neve? De hát ismerjük a Bin Laden családot. Százával vannak a rokonak, iskolai és egyetemi osztálytársak, hivatalos személyek, üzlettársak, illegális és elfogott harcostársak, akik ismerték…

Kapitány – Igen, igen, hálátlan verzió, ha minden áron akarnám védeni. De én nem a puszta verziót akarom védeni, hanem arra rámutatni, hogy a média és a manipuláció sokkal többre képes, mint amennyit egy egyszerű halandó ember et tud képzelni. Másrészt, az én felvetésemnek több változata is lehetséges, a szerint mennyire azonosítjuk, avagy éppen szétválasztjuk a valóságos és a legendabeli Bin Ladent.

Mester – Rendben van, ne vessük el egyből semmilyen lehetőséget. De a valóság és a legenda manipulálása egy bonyolultabb kérdés. Ezért fontos lenne, hogy mielőtt gondolkodni kezdenénk a gyanús elemek magyarázatán és a lehetséges összeesküvés-elméleteken, minél tisztábban lássuk, mi történhetett május 1-én abban a bizonyos abbotábádi házban.

Kapitány – A történetről ma már igen sokat szivárogtattak ki névtelenséget kérő illetékesek. Valahonnan négy amerikai helikopter lopakodva elindul, megtámad egy erődítményszerű házat Pakisztán közepén. Az egyik helikopter a háznak ütődik, lezuhan. Kisebb tűzharc tőr ki. Utána a kommandó még 40 percig átkutatja az összes helyiséget. Az egészet a Washingtonban az elnök és még 12 munkatársa egyenes adásban követi. Néhány óra múlva az indiai óceánon lévő amerikai hadihajó fedélzetéről a tengerbe dobnak egy lepedőben kötőzött holttestet. Utána Barack Obama a tv-ben bejelenti, hogy lelőtték Oszama bin Ladent. A pakisztáni rendőrség bizonyára perceken belül körülvette a házat, de bizonyára óvatosan kivárta az amerikai kommandó távozását, azután behatolt, és őrizetbe vette az ott talált túlélőket: a háziúr három feleségét és gyermekeit. Állítólag az egyik fiú eltűnt. A ház bizonyára utolsó szálig kinyírt személyzetéről és őrségéről nem sokat tudunk.

Mester – Egy biztos, ez a történet nem lehet kitalálva, Abbotábád lakossága tanú erre. Ami kérdés lehet: ki volt a ház ura, és mi történt vele?

Doktor – Miért, lehet kétség, hogy bin Laden volt a ház ura? Vagy talán a három feleség egységesen falazni fog a CIA-nak egy színlelt gyilkosság legendájának fenntartásához?

Professzor – Arról, hogy a három feleség mit tud, és mit oszt majd meg a pakisztániakkal, később pedig az amerikaiakkal, nem tudunk semmit. De a három feleség lehetett három özvegy is.

Kapitány – Vagy három fanatikus terrorista…

Professzor – Tehát ha el is fogadjuk hitelesnek az akció puszta tényét, semmi biztosat nem tudhatunk a legfontosabb kérdésről: ott volt-e bin Laden, és ha igen, mi lett a sorsa? Az óceán fenekén végezte-e, avagy új személyazonossággal zavartalanul és kényelmesen kipihenheti szolgálatát?...

Az idő előtti választásokról

Kapitány – 2009 tavaszán jó lenne az ország számára az előrehozott választás, vagy inkább kártékony?

Professzor – Hát erről most igen hevesen vitatkoznak, főképpen a pártok. Mindegyik végig gondolja, hogy mit jelentene neki az egyik és a másik megoldás, aztán nincs más feladata, hogy érveket okádjon, miért jó az országnak az, amit titkon a maga számára kedvezőbbnek ítélt.

Mester – Ebben igazad van, de ez minden vitánál elmondható. Hagyjuk a pártokat, és fontoljuk meg most saját fejünkkel a dilemmát.

Professzor – Minden vitánál elmondható, ezért már lassan szóra sem érdemes. És éppen ez az, amibe nem szabad belenyugodni, amit nem szabad megszokni és elfogadni.

Doktor – Tudom, kedves barátnőm, hogy nem pártolod a pártokat, de maradjunk meg a konkrét kérdésnél. Szerintem most, a válság kellős közepén rendkívül veszélyes lenne belevágni egy választási kampányba. Ez hónapokra megbénítaná a kormányzást, cselekedni pedig késedelem nélkül kellene.

Kapitány – Szerintem viszont felelőtlenség, már-már azt mondanám örültség meghagyni az országot ebben a politikai válságban. A mostani állapotok egyszerűen lehetetlenné teszik az igazi válság kezelését. A választások miatti látszólagos bénultság ezerszer jobb a politikai válság miatti bénultságnál, akárki is legyen hibáztatható ez utóbbiért.

Professzor – Örültség, már-már azt mondanám felelőtlenség szítani a mondva csinált politikai válságot, szemforgató módon beszélni erkölcsi válságról. Micsoda történelmi szerencséje lett Németországnak, hogy egy nagykoalícióval tudta fogadni a nagyválságot.

Doktor – Mégis bizarr megoldás egy demokráciában a nagy koalíció…

Kapitány – Megértünk, kedves ifjú hölgyem, éljenek a kis pártok! De azért ne éljenek egy nagy kegyelméből. Legyen annyi társadalmi szolgálatuk, hogy merhessenek is megméretetni magukat a választásokon.

Mester – Lám, képtelenség megkerülni a pártokat, újra ők vannak a vita középpontjában. A kérdés pedig változatlanul az: méretessék meg magukat, de mikor. Most vagy 2010-ben?

Kapitány – Megkockáztatnám: ha Amerika nem volt rest a válság kitörésének legdrámaiabb időszakában elnökválasztásokat lebonyolítani, akkor talán mi is meg tudunk birkózni ezzel.

Mester – Szerintem a kérdés más megközelítést igényel. A választás kérdése nem elsősorban a válságkezelése kérdése, hanem a demokrácia kérdése. Aki azt mondja: nézzük meg, mi lenne jó a válságkezelés szempontjából, azt is mondhatja, hogy ebből a szempontból a demokratikus kormányzásnál jobb lenne egy – jó, rendben, mondjuk időleges – diktatúra, jó rendben, mondjuk bankári diktatúra.

Professzor – Természetesen, ők hozták össze, ők tudnák a legjobban visszacsinálni.

Mester – Kapitány, te emlegettél Amerikát. A hivatkozás azért hibás, mert ott a válság igényei és a választás időpontja között semmi összekapcsolás nem volt. Ellenkezőre példa, igen, figyelemre méltó példa Amerika: a politikai stabilitásra. Teljes biztonsággal meg lehet jósolni, mikor lesz az elnökválasztás akár 2072-ben.

Doktor – Magyar álom.

Mester – Emberi álom. Mi tagadás, az én ízlésemnek az felelne, ha a politikai élet stabil és kiszámítható lenne.

Professzor – Egyetértek. Mellesleg ebben a megközelítésben, ha egy nappal is korábbra hoznánk az új választásokat, akkor díjaznánk az előző választásokon alulmaradtak felelőtlen háborúskodását.

Mester – Az előre hozott választás intézménye nem az ördögtől való. Igen is lehet indokoltsága a jelenlegi – igen tökéletlen – politikai berendezkedésünk mellett. De ezt fölöttébb extrém esetben tartanám indokoltnak.

Kapitány – Örömmel hallom, és még nagyobb örömmel elfogadom. Hiszen a mai Magyarország esete enyhén szólva extrém.

Doktor – Sajnos sok extremista serénykedik jobb sorsra érdemes hazánkban.

Mester – Nem szabad alábecsülni saját extremistáink lehetőségeit, de a fő veszélyek globálisak. Bizony, sürgető feladat jobbá tenni politikai berendezkedésünket.

A növekedés dilemmáiról

Kapitány – Manapság a növekedés a leghangosabb jelszó. Ezzel nekem nem is lenne gondom, de nem értem, miért úgy folynak a viták, mintha választani kellene a növekedés és az egyensúly között?

Professzor – Fontos kérdések ezek, és nagyon hasznosan elvitatkozhatunk rajtuk, ha megmaradunk ebben a keretben. De miféle rövidlátás, szellemi restség, ha nem figyelünk fel egy másik, talán még fontosabb kérdésre: a Föld jövője. És ha a Föld jövőjéről esik szó, hát van-e hangosabb jelszó, mint hogy zabolázzuk meg mohóságunkat, fékezzük meg fogyasztásunkat. Nos, akkor most mit akarjunk?

Doktor – Nem ártana legelőször tisztázni a fogalmakat. Így lehet, hogy ami a felszínen ellenmondásnak tűnik, az ész számára jól megfér egymás mellett.

Professzor – Hát persze, lehet, és kell pontosítani a fogalmakat, így lesz igényes a beszéd, a vita, de látni kell, hogy ami feszül a felszín alatt, az nem logikai, még kevésbé nyelvi, hanem valóságos, véresen komoly ellentét.

Kapitány – Mit kell itt pontosítani? Amikor növekedésről beszélünk, a termelésről, pontosabban és fennköltöttebben az értéktermelésről, a statisztikusok és a politikusok nyelvén a GDP-ről beszélünk. Az egyensúly pedig azt jelenti, hogy az állam bevételei és kiadásai egyensúlyban vannak, nem szükséges kölcsönöket felvenni.

Mester – Azért tegyük hozzá, hogy ennek a két szónak sajátos üzenete van a közbeszédben, különösen a demagógok beszédében, és ez nem kis mértékben eltér attól, mit most megadtál definícióként. Eszerint a növekedés több munkahelyet, több állami bevételt, nagyobb jólétet jelent, az egyensúly pedig megszorításokat, munkahelyek elvesztését.

Kapitány – Mi tagadás, a hétköznapokban a megfigyelő lát is ilyen összefüggést.

Professzor – Annyiban igazad van, kapitány, ha a krónikákat nézzük. Amikor, többnyire váratlanul kialakul egy válság, a kormányok reflexszerűen kezdik elzárni a pénzcsapokat, és a mindenféle káosszal szemben valaminő békebeli egyensúly visszaállításáról beszélnek. Aután, ahogy túl vagyunk a válság nehezén, és a dolgok úgy-ahogy elrendeződnek, jön az eufória, a verseny, a mámor, a szent növekedés. De a mélyebb összefüggéseket nézve, egyensúly és növekedés nem zárják ki egymást. Valójában bonyolult áttételeken befolyásolják egymást, ezért a társadalomnak minden körülmények között lehetősége van optimálisan kormányozni haladását.

Mester – Ez kulcsszó: optimálisan kormányozni. És ezt az optimumot kellene először leírni, majd konkrét célként megfogalmazni. Utána még vitatkozhatunk az eszközökön is. Itt viszont kénytelenek leszünk összekötni a két dilemmát: „növekedés vagy egyensúly” és „növekedés vagy emberbarát Föld”?

Kapitány – Az első napi kőkemény kényszer, egy ronda kutya. A második puha távlati megfontolás. A nagy ronda kutya borzas farka. Összekötöttük. És most?

Mester – Bizony, most ott vagyunk, ahol a part szakad. De tudjuk, érezzük, valamerre lépni kell. Még haladhatunk egy jó darabig a szakadék szélén. Azt tanácsolnád, hogy ne váltsunk irányt?

Kapitány – Én csupán annyit tanácsolnék, hogy ne csábuljunk el az illúzióktól, ne induljunk valami délibáb felé. Ha te járható utat tudsz mutatni, boldogan támogatnálak.

Mester – Mielőtt a követendő útról beszélnénk, fontosnak érzem, hogy térjünk vissza a növekedés vagy egyensúly dilemmára. Vagy még tovább, magának az egyensúlynak a kérdésére. Ti mit gondoltok az egyensúly fontosságáról?

Kapitány – Szerintem fontos alapelv. Sőt, én tovább mennék: szerintem fontos alapkövetelmény lenne, hogy minden és mindenki eredményesen működjön: állam, önkormányzat, üzleti vállalkozás, szervezet, és nem utolsó sorban minden ember. Ki-kinél képződjön többlet, profit, megtakarítás. Legyen az kicsi, de képződjön.

Doktor – Az egyensúly jó dolog, de nem szabad merev szabályként kezelni. A nagy tervekhez nagy források kellenek. A hitel indítómotorként szolgál, ezért mindenki számára lehetővé kell tenni az igénybevételét.

Mester – Bizonyos területeken és bizonyos mértékben a hitel valóban hasznos, vagy akár nélkülözhetetlen eszköz lehet.

Professzor – És nem csak az üzleti életben, hanem az emberek életében is. Például hitel nélkül bajosan lehetne megoldani a lakáshoz jutást.

Mester – Így igaz, a hitelnek fontos szerepe van sok területen, de egy nagy kivétel van: az állam.

Doktor – Vajon miért kellene kizárni az államot ettől a szerintetek is hasznos eszköz? Vagy talán egy államnak nem lehetnének nagy tervei? Nem lehetnének átmeneti fizetési problémái, amelyeket „olcsóbb” hitellel megoldani, mint netán működési zavarokkal?

Mester – Régen az állam akkor fordult kölcsönért ehhez-ahhoz, amikor egy szép nagy projekt, jellemzően egy kecsegtető hadjárat, izgalmas háború terve merült fel.

Kapitány – Tudjuk, a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz!

Mester – Akkor a királyok felvették a kölcsönt, lerohanták és kifosztották a szomszédot, aztán rendesen visszafizették a kölcsönt. Jöttek a békeévek. Szerencsére ettől a szuverén üzleteléstől hellyel-közzel messze vagyunk. Az állam helyzete, szerepe alaposan átalakult. És ami nem mellékes részletkérdés: szinte minden állam ma viszonylag hatalmas – és ami szintén fontos: folyamatos – bevételekkel és kiadásokkal rendelkezik. Ilyen irdatlan pénzmozgás mellett a technikai fizetési problémák mindennemű hitel nélkül megoldhatók.

Kapitány – Vagy megoldandók. Erre vannak a mai modern államkincstárak, amelyek úgy festenek, mint egy hatalmas, esetleg kissé bürokratikus bank.

Doktor – De mi van, ha az állami bevételek és kiadások adott időszakban nincsenek egyensúlyban? Akkor inkább felezzék meg a nyugdíjakat, minthogy kölcsön vegyen fel az állam?

Mester – A felelős állam nem engedhet meg ilyen drámai helyzetet. A Mozgalomnak erre van egy kiváló megoldása: az állami költségvetést ketté kellene bontani: külön kellene foglalkozni a bevételekkel, és az elhatározott bevételi tervet egy kiemelt állami feladatnak kellene tekinteni. A költségvetés kiadási részét az előző évben ténylegesen elért bevételekre kellene alapozni, a zárt kassza elve szerint.

Kapitány – Vagyis ezeket a költségkereteket semmilyen körülmények között nem lenne szabad túllépni. Kemény, de bölcs elv. Csak így lehet garantálni, hogy ma nem fogyasztjuk el a következő generáció kenyerét.

Doktor – Azt értem, hogy ebben a modellben a bevételi oldal nem tervszám, hanem tényszám, a bizonytalanság meg van felezve. De az élet mégis kiszámíthatatlan. Több kiadás is szükségszerűen megnövekedhet. Mégis előállhat az a helyzet, hogy az év utolsó hónapjaiban felezni kellene a nyugdíjakat, felfüggeszteni a gyógyszertámogatást vagy egy sor más jogos kifizetést. Ki lesz ott, hogy megállítsa az emberek zendülését?

Professzor – Az állami tervezés és közigazgatás képes biztosítani a kellő hatékonyságot. Kinek lehet ebben kétsége? És ha ezt ésszerűen és demokratikusan teszi, nem kell tartani semmiféle zendüléstől.

Doktor – Hát nekem is van némi kétségem, de ami nagyobb gond: seregnyi szakember szkeptikus az állami hatékonyságot illetően. De ezen kívül is lenne egy aggályom: ezek szerint ebben a modellben az állam gyakorlatilag egy évnyi bevételt tartalékban tart. Ha ezt komolyan vesszük, akkor esetleg száz év múlva be is vezethető lenne az.

Mester – Éles szemed van. Én meg rátennék a döbbenetedre. Azt is el tudom képzelni, hogy az állam nem egy, hanem kettő vagy akár háromévnyi tartalékkal kalkulál. Hiszen tavasszal elvégzik az előző év zárszámadását, ősszel elkészítik a következő, vagyis a harmadik év költségvetését. Ez valóban két év csúszás, azaz kétévnyi tartalék.

Kapitány – Ez lenne a jó.

Mester – Szó szerint.

Professzor – Ekkor az állam a legnagyobb adós helyett a legnagyobb hitelezővé válhatna.

Doktor – De félő, hogy a legrosszabbá is.

Kapitány – Jobb rossz hitelező lenni, mint rossz adós. Ha az állam korrupt – és mi tagadás, az elmúlt öt ezer évben valóban meglehetősen korrupt volt –, a tartozásaival éppoly korruptul bánna. Az viszont engem is érdekelne: miképpen lehetne bevezetni ezt a rendszert? Csupán akkor, ha kitartó előtakarékossággal már összegyűjtötte a kétévnyi tartalékot?

Mester – Szerencsére erre nincs szükség. Kezdetben ez a tartalék lehet virtuális, a bankok áldásos közreműködésével. Sőt, bizonyára ésszerű megoldás lenne a mostani hatalmas állami adósság leépítését egybe kötni ennek az új tartaléknak a kialakításával.

Doktor – Készséggel belátom, hogy milyen előnyös lenne ez az új modell. De bevallom, utópiának tartom, majdnem annyira, mint az állami adósság lebontása.

Kapitány – És azt is készséggel belátod, hogy milyen előnyös lenne az adósság lebontása?

Professzor – Előnyösnek minden előnyös valaki számára. Van, aki számára az adóság előnyös, van, aki számára annak lebontása.

Doktor – Ezt én demagóg egyszerűsítésnek tartom, hogy az adós angyal, a hitelező ördög. Végül is az állami hitelezők között szép számmal vannak nyugdíjpénztárak, megtakarításokat kezelő alapok, magánszemélyek…

Kapitány – Itt már a pénzvilág sötét erdejébe tévedünk…

Mester – Szó sincs arról, hogy az adós angyal lenne, a hitelező ördög. A háborúba induló, ezreket halálba kergető király a legkevésbé tekinthető angyalnak. De a mai modern államok működését vizsgálva, nem ragadhatunk meg a felszínes összefüggéseknél. Be kell látni, hogy az ilyen hatalmas élő szervezetek tartós eladósodása nem vizsgálható pénzügyi kérdésként. Ez ugyanis nem más, mint az adózás privatizálása. A közteherviselés révén a társadalom biztosítja a szükséges közösségi funkciókat: oktatást, egészségügyet, nyugdíjellátás, tudományt, kultúrát stb. A közteherviselés fő forrása az állampolgárok adózása. Az adózásnak évezredes hagyományai, eszközei, infrastruktúrája van. Helyesen erkölcsi része is van. Ezeket a hagyományokat, eszközöket, infrastruktúrát, erkölcsöt arra fordítani, hogy a nagy pénztulajdonosok a kétségtelenül nehéz piaci körülmények helyett, kényelmesen és biztonságosan kizsákmányolják a társadalmat, árulás. Ezzel az állam elárulja a társadalmat.

Professzor – Ez hasonló árulás, mint amikor a hatóságok, a rendőrség a gengsztereket védi.

Kapitány – A látszat, persze, csalóka, mert az öltönyös bankár mégsem gengszter. De ha a társadalomnak okozott veszteséget nézzük, az adósság történelmi árulás.

A pénzszórás művészetének palotája

Doktor – Méltányos áron árulják a nyugdíjba vonuló Queen Elizabeth 2 hajót, és úgy hírlik, Dubai szerezte meg hajó-szállónak.

Kapitány – Magyarország jobban járt volna, ha elsőként csap le rá, és odavontatja a Lágymányosi hídhoz, mint ahogy a Művészetek Palotájával.

Professzor – Ha gondolok a kormány 97,9 milliárdos kezességvállalására, akár Queen Victoriát is megengedhetnénk magunknak.

A kormányzati struktúráról

Kapitány – Mifelénk egy abszurd gyakorlat honosodott meg. Ha létrejön egy új kormány, újra meg kell tanulnunk, milyen miniszterek, azaz szolgák szolgálnak minket. Eltűnnek régi minisztériumok, megjelennek újak, amely hivatal pedig megmaradt, annak a neve változik meg.

Doktor – Ez nem csak nálunk van így, szerte a világon ez zajlik kormányváltásnál.

Mester – Mi tagad, nagyon kevés kivétel van, de ezek távolról sem elhanyagolhatók. Érdekes, hogy Nagy-Britannia, a hagyományőrzés őshazája ebben kevésbé következetes. Bár lehet, hogy Parkinsonnak köszönhetjük ezt a túlzó képzetet a hivatalokat szaporító brit bürokráciáról.

Kapitány – Hát akkor merre vannak a kivételek?

Mester – A legjelentősebb kivétel maga a modern demokrácia mintája, az Egyesült Államok. Ott fél évszázad kell, és még igazán drámai események is egy-egy minisztérium felállításához. A II. világháború eredménye volt a Pentagon, a nagy olajválságok hatására született az Energiaügyi minisztérium, és csak a szeptember 11-i támadás után határozták el a belügyi minisztérium felállítását.

Professzor – Igen, Amerika, a cselekvés és a kreativitás hazája nagyon helyesen megtalálta a jog és a politika olyan fontos területeit, ahol kiélheti a stabilitás, ha akarjátok a konzervativizmus iránti igényét. Szegények, még az alkotmányukat sem barkácsolják európai módon.

Doktor – Szerintem az európai gyakorlat tökéletesen adekvát a modern politika technikáinak. Itt érdekek és programok versenyeznek, egy bonyolult folyton változó világban, koalíciók jönnek létre, és hál’istennek nem a vezér életére szólóan, hanem egy ciklusra, aztán a választók új lapokat és új feladatokat osztanak ki.

Kapitány – Az európai koalícióépítési modell a demokrácia szörnyszülöttje, és ezt a bajt tetézi az a hagyomány, hogy a nyilvánosság elől elbújt pártguruk kényük-kedvük szerint álmodhatják meg azt a tortát, amelyen majd osztoznak.

Professzor – Mellesleg hiába rajzolják nagyobbra, abból a köznek akkor sem jut egy morzsa sem.

Doktor – Hát ezzel messzemenően egyetértek, hogy ez a torta minél kisebb legyen. Vagyis az állam… De az viszont tiszta demagógia, ha eleve gyanúsnak, erkölcstelen pártalkudozásnak állítjuk a politikát.

Kapitány – Mai hír Lengyelországból: az eddig lassan egy éve kisebbségben kormányzó párt megnyerte koalíciós partnernek a választási harcostársának két törpe ellenfelét. Mindkét pártocska vezetője miniszterelnökhelyettes lesz, helyetteseik pedig miniszterek lesznek. Jaj, az egyikre nem jut minisztérium? Sebaj, holnaptól az országnak Tengerügyi minisztériuma lesz.

Doktor – Ez az adott pártokat minősíti, és ebben a konkrét esetben nem kívánok védelmükre kelni. De azt továbbra is vallom: minél kisebb, minél átláthatóbb és minél szabadabb állam szolgálhat jól minket. De minek konzerválni akármit is, hiszen ha jól értem, mesterem, te erre hajlasz. Én azt mondom: ne mi tervezzük meg a tökéletes államot. A politika is egyfajta piac. A szabad politikai piac majd eldönti, ma mi a jó…

Kapitány – Ma jó egy Tengerügyi minisztérium, ezt súgja nekem a piac…

Doktor – Örülj neki, hogy mi megúsztuk a Budapestügyi minisztériumot.

Professzor – Egyébként én is hajlok arra, hogy egy ésszerű és stabil kormánystruktúra hasznos lenne. Egyik neves kollégámnak ragyogó ötletei szoktak lenni, már több évtizede ömlenek. Sok kormány profitált már munkájából, és úgy hírlik, most is ez lesz.

Mester – Mérsékelt optimizmussal figyelem a fejleményeket. Igen, ismerjük a forgalomban lévő elképzeléseket.

Kapitány – Némi aggállyal várom azt, hogy koronázatlan kormányépítészünk elnevezésbeli ötletei bejönnek-e.

Doktor – Már az elnevezés is elvi kérdés?

Kapitány – Nem az, de nem is rólam van szó. Arról van szó, hogy egy extravagáns, de akár szokatlan elnevezés politikusaink számára megfelelő alibi a soron következő átalakítás. Szerintem stabil kormányzati struktúrához néminemű misztika, beleértve név- és számmisztika is kell.

Professzor – Én ismerek olyan kormányzati koncepciót, amely több mint 20 éve lett kidolgozva, és azóta több alkalommal csiszolva. Ez már akkor felvázolta azt a tendenciát, amelyet eléggé világosan kivehetünk az élet munkájából.

Kapitány – Ám tudjuk, hogy hiába születnek szép elméleti koncepciók, a folyamatokat nem a jó megoldások kiagyalói irányítják.

Mester – De hát nem azért beszélgetünk, kedves barátaim, mert ezzel tehetünk szolgálatot a jó megoldásoknak, és a jó megoldások kiagyalóinak? És most valóban érdemes beszélgetni erről a témáról.

Professzor – Tapasztalatom szerint fölöttébb érdekli az embereket, de igazából alábecsülik a kérdés jelentőségét.

Mester – Legyünk tisztában azzal, hogy ennek a problémának legalább három roppant tétje van. Először is, tíz- és százmilliárdok forognak kockán közpénzből, másodszor, a kormányzati munka, a közigazgatás minőségéről, harmadszor pedig a politizálás erkölcséről van szó.

A takarékosságról

Professzor – Egyre többször kérdem magamtól: vajon van-e becsülete a mai világban a takarékosságnak?

Doktor – És ilyenkor mit válaszolsz magadnak?

Professzor – Azt, hogy különösebb becsülete nincs, és hogy ez igen nagy baj. Most viszont kíváncsi vagyok a ti véleményetekre.

Kapitány – Az élet mindig is tele volt bizonytalanságokkal. Amiből kell, ma van, holnap nincs. Ezért minden élőlény tartalékokat igyekszik felhalmozni. Ki a bőre alatt, ki az odújában. Aki nem tartalékol, előbb-utóbb elvész.

Professzor – Fontos lenne takarékoskodás és tartalékképzés között különbséget tenni. Közmondásos a hangya tartalékképzése, de ha megvizsgálnánk mozgásuk hatékonyságát, könnyen lehet, hogy a tücsök jobb jegyet kapna.

Kapitány – Talán az is fontos lenne, hogy takarékoskodás és hatékonyság között is különbséget tegyünk.

Mester – Ti hogyan határoznátok meg a takarékoskodás fogalmát? És most gondoljunk elsősorban az emberre, mert ha az egész élővilágra terjesztenénk ki vizsgálódásunkat, nem takarékoskodnánk az idővel.

Doktor – Szerintem van jó és van rossz takarékoskodás. A jó takarékoskodás az, amikor az ember, ha többel rendelkezik, mint amennyire szüksége van, a többletet elteszi. A rossz takarékoskodás az, ha az ember kényszeresen spórol és tartalékol. Jól mondta Chamfort: „A leggazdagabb a takarékos, a legszegényebb a zsugori.”

Kapitány – Ha az ember csak akkor takarékoskodik, amikor már eleget evett, ivott, élvezkedett stb., az nem takarékoskodás, talán inkább józanság, mértékletesség. Ez dicséretre méltó tulajdonság, de mégsem azonos a takarékoskodással. A takarékoskodás parancsolat, vagy legalább annak kellene lennie. Szerintem takarékoskodás az, ha az ember tudatosan és fegyelmezetten minden nap félre tesz valamit, úgy hogy amikor este álomra hajtja a fejét, a vagyon mérlege nagyobb legyen, mint előző nap. Egy karéj kenyérrel, egy fillérrel, de nagyobb! Én inkább Senecát idézném, aki egy helyen azt mondja: „Késő a takarékosság, ha már a hordó fenekén járunk.” Máshol meg hozzáteszi: „Késő a takarékosság, amikor már fogytán a vagyon.”

Professzor – Értelek, kedves barátnőm, mire gondolsz, amikor azt mondod, hogy van jó és van rossz takarékosság. Én mégis azt javasolnám, hogy ezt a szép szót tartsuk meg a „jó” takarékosságra, a rosszra meg találjunk egy külön erre illő szót. Végül is gazdag a nyelvünk. Rossz szeretetről sem beszélünk, pedig milyen gyakran rosszul szeretünk!

Doktor – Rendben van, majd keresünk külön szót a rossz takarékosságra, de most halljuk: te, aki már bevallásod szerint sokat gondolkoztál ezeken a kérdéseken, hogy meghatároznád a takarékosságot?

Professzor – Szerintem a takarékosság nem egy egyszerű személyes tulajdonság, hanem egy társadalmi mechanizmus. Ezt Adam Smith mondja ki meglehetősen tömören: „A tőke szaporodásának közvetlen oka nem a munka, hanem a takarékosság. Való igaz, a szorgalmas munka teremti meg a javakat, amelyeket takarékossággal fel lehet halmozni, de bármennyit teremtsen is a munka, tőkénk sosem növekedhetne, ha nem gazdálkodnánk takarékosan és nem tartalékolnánk.” Igen, az igazi meggazdagodás útja a takarékosságon át vezet. Nem azt mondanám, hogy a jó, hanem az okos takarékosságon át.

Mester – Szerintem is az a lényeg, hogy ebben a fogalomban egy nagyon fontos társadalmi viszony jelenik meg. Ehhez most én is idéznék, éspedig Thomas Jeffersontól, hiszen találóan fogalmazza a lényeget: „Választanuk kell takarékosság és szabadság, vagy tékozlás és szolgaság között.”

Életútmutató

* * *