A sietős válaszokról

Mester – Van válaszod? De én nem választ, én a kérdést keresem…

* * *

Aranymondatok – A tények makacsságáról

Kapitány – A relativitáselmélet, de már a komoly tudomány szerint is a tények távolról sem annyira makacs dolgok… ha egyáltalán vannak…

* * *

Amerika bombázza Szíriát

Professzor – Ebben a háborús világban miért lenne nagy ügy egy bombázás? Mégis, engem elkeserít, és talán leginkább az, amit provokatívnak szántam kérdésemben: banális dolog-e ma már bombázgatni bárhol is?

Kapitány – Nem, nem hiszem, hogy ott tartanánk. És abban sincs igazad, tanult barátnőnk, hogy ez az eset, ami miatt háborogsz, annyira banális lenne. Talán éppen ellenkezőleg. Mert biztosra veszem, hogy arra a bombázásra gondolsz, amelyet Amerika hajtott végre egy szír katonai repülőtér ellen. És valljuk be, ez az akció mindenkit meglepett, és igen erőteljes reakciókat váltott ki.

Mester – A két megfigyelés között nincs ellentmondás. Amiről a professzor asszony beszél, egy valós helyzet. Senki nem döbben meg attól, hogy egy állam beveti fegyveres erejét, és ez tűrhetetlen, ez felháborító.  Ettől teljesen független az az általános meglepődés, mondhatnám, megrökönyödés, amit Trumpnak sikerült okozni az egész világ számára egy vacsora alatt.

Doktor – Eddig nem sok jót lehetett várni tőle, nem is kaptunk semmi jót, de most helyesen cselekedett, hiszen közös érdek, hogy mindenki vésse agyába: büntetlenül nem lehet nyúlni a vegyi fegyverhez.

Professzor – De kedves fiatal barátunk, nem lenne elvárható, hogy bűnelkövetés esetén a bűnös büntetessék, éspedig a jog alapján. Vagy te, mint minden liberális barátunk, hivatalból elfogadjátok azt, hogy a szír kormány a bűnös? Komolyan gondoljátok, hogy egy ilyen öngyilkos akcióra szánná el magát? Mit nyerhetett vele, és mit kockáztathatott? Vagy ti gyengeelméjűnek tartjátok Asszadot?

Doktor – Nem ő lenne az első visszaeső… Egyébként is jellemző a diktátorokra, minden gonosz eszességük ellenére az ilyen vakság. És rendszerint ez okozza a vesztüket is.

Kapitány – Ilyen általános tapasztaltok alapján senkit sem lehet bűnösnek mondani egy konkrét ügyben. És ebben a konkrét ügyben napnál is világosabb, hogy kreált ürügyről van szó. És ha ti nem vagytok képesek ezt elismerni, oda a hitelességetek… Bár kinek lenne illúziója, hogy a nagypolitika hitelességről és nem a ködösben hagyott nagy érdekekről szólna.

Mester – Ezzel nem értek egyet, bátor barátunk! Szerintem érdekeket képviselni nem bűn, és lelke rajta minden politikusnak vagy más érdekképviselőnek, ha a maga személyisége szerint súlyozza az érdekeket, de oda a civilizációnk, ha nem ragaszkodunk egy tisztes hitelességhez…

Professzor – Hitelesség ide, hitelesség oda, nem nehéz világosan látni, hogy a nyugati világ kőkemény érdeke az asszadi vezetés kiiktatása a közel-keleti színtérről.

Doktor – Ki sírna egy diktátorért?

Kapitány – Ezzel a bélyeggel lehet játszadozni, de mondd már nekem, a jog tudója, ha összeírnád a ország-vezetők világlistáját, hol helyezkedne Asszad? Ki előzi meg demokráciában őt a Közel-Keleten, még ha valóban komikus demokráciáról beszélni arrafelé. Talán az egyiptomi elnök? Vagy a szaúdi király? Vagy Erdogán?

Doktor – De miért velem vitatkoztak? Győzzétek meg a szír népet, hogy nem is járnak rosszul Asszddal!

Professzor – Kérdem én. kinek van kétsége, hogy Asszad 24 óra alatt helyre tudná állítani az ország belső békéjét és nyugalmát, ha a különféle felkelők nem kapnának kívülről számolatlanul a pénzt, fegyvert, hitechet, mindent amire az öldöklés folytatásához szükséges.

Doktor – Szép rend és béke lenne ez, ismerjük ezt.

Professzor – Lehetne parafrazálni Churchillnek tulajdonított mondást: a rend nem a legjobb dolog, de jobb nincs kitalálva. Azon a földön egy ötezer éves hatalom harcol a fennmaradásáért. Néha, szinte mindig terhel alkalmazkodni hozzá, de össze lehet-e hasonlítani ezt a terhet a halállal és a pusztulással. És most ez a föld immár a Második világháborúnál is továbbtartó, pusztításaiban annál is túltevő poklot él át egy gonosz geopolitikai érdekből. A Nyugat ennél nagyobb bűnt nem vett a lelkére Hirosima óta…

Kapitány – Félő, hogy ennek árát meg is fizeti…

Doktor – Szívből sajnálom a szír embereket, és igen is tartozunk annyival, hogy emberségesen befogadjuk a menekültjeiket, de azt nem tudom elfogadni, hogy egyoldalúan a Nyugatot ostorozzuk a szír helyzetért. Vastagon vannak benne Oroszország, Törökország, Irán, a többi arab országról nem is beszélve…

Professzor – Így igaz, sokan vannak képviselve a történetben, de ne próbáljuk összemosni a bajkeverőket és azokat, akik próbálnak segíteni megoldani a helyzetet…

Kapitány – Eléggé elmerültünk a szír tragédia diagnózisában, de hogyan ítéljük meg konkrétan ezt a tegnapi amerikai akciót? Fordulat? De miben? Milyen következményekkel? Lesz ebből egy Harmadik világháború?

Doktor – Amely sokak szerint, beleértve a pápát is, már jó ideje folyik…

Professzor – Vagy lehet, hogy Trump belátta, semmire nem megy a washingtoni mocsár lecsapolásával, inkább túltesz Obamán és Hillaryn… Akár össze is jöhet neki is egy Nobel-békedíj…

Mester – Mindenki, beleértve az orosz vezetést is, egy ilyen közel-keleti fordulat miatt ideges… Szerintem itt másról van szó. A mérlegelésben ezer pro és kontra érv és körülmény szerepelhetett, oktalanság lenne egy-kettőt kiemelni, különösen a kevésbé súlyosoktól. A rejtély kulcsát én máshol látom. Ne feledjük, hogy az akció egy jó hangulatú vacsora idejére volt igazítva, amikor Trump vendégül látta kínai kollégáját. Egy sor üzleti ügy várt megtárgyalásra a 21. század két éppen helyet cserélni készülő szuperhatalma között. Ebben Trump kiváló rutinnal rendelkezik. De van egy másik, roppan nehéz ügy: Észak-Korea. És azt se feledjük, hogy éppen 3-4 napja nyilatkozott Trump, hogy ha a kínaiak nem segítenek ráncba szedni az észak-koreai vezetőt, ő kész egyedül is cselekedni. Hát meg kellett mutatni ennek a kínai vendégnek, hogy ő bizony nem tréfál. 59 Tomahawk, és a probléma meg van oldva… Közben meg megmutatja a világnak, hogy Putyin mégsem tartja marjában, és ahogy ezt tisztáztuk, végre – némi idő után – jöhet az óvatos vagy nem annyira óvatos összeborulás, egészen úgy mint Putyin és Edogan között az orosz gép lelövése után…

Kapitány – A francba a politikával!

* * *

2028 – A matrica-mobil – A professzor asszony próféciái

Professzor – 2028-ban a mobil már csak a karunkra felragasztható matrica lesz.        .

* * *

Mit takar a kendő

Professzor – Mi a véleményetek az Európai Bíróság döntéséről, hogy a munkáltatónak jogában van megtiltani a fejkendő viselését a munkahelyen?

Doktor – Helyes, nagyon helyes! Már régen kellett volna intézkedni ilyen szellemben minden területen, nem csak a munkahelyeken, nem utolsósorban a szegény muszlim nők felszabadítása érdekében.

Kapitány – Nem ismerem sem a pontos rendelkezést, sem az indoklást, de nem is nagyon érdekel. Szememben az efféle intézmények hitele vészesen olvad. Sodródnak a fősodorral, döntéseikhez pedig a mai jogi dzsungel gumiszabályait.

Mester – Én ezt nagyon súlyos hibának tartom, több okból is. Azzal egyetértek, hogy a vallási jelképek használatát ésszerűen kellene korlátozni, egyrészt a vallási semlegesség érdekében, másrészt a más vallásúak és világnézetűek jogos érzékenységére tekintettel.

Professzor – De talán már azért is, hogy érvényre jusson állam, vagyis társadalom és vallás szétválasztása, ami saroköve a modern világnak.

Mester – Vagy legalább lennie kellene…

Kapitány – Tiltsuk be a vallásokat?

Professzor – Jaj, ez a szemforgatás! Hát nem éppen a vallások jártak az élen világéletükben a más vallások betiltásában? Nem csak, hogy üldözték a más vallásokat, de tűzre vetették saját híveiket is, ha egy tizedrendű kérdésben saját gondolatuk volt…

Mester – Őrizzétek meg nyugalmatokat, kedves barátaim! Most maradjunk csak meg a kendő kérdésénél. Roppantul izgat ugyanis az a kérdés, hogy csak nekem tűnik ez az eszméletlen félreértés, avagy netán én tévednék ekkorát? Mert szerintem a kendő ugyan a vallás által is elvárt ruhaviselet, de eredendően olyan ruhadarab, amely az emberi szemérmet szolgálja, olyan, mint nekünk a férfiúságunkat takaró gatya, vagy a nőknek a melléket takaró blúz. Egyszerűen arról van szó, hogy az idők folyamán a női haj olyan erotikus erőt és szerepet kapott, hogy illendővé, sőt, a férfi mohóság miatt szükségessé vált az eltakarása.

Doktor – Érdekes, a hajukat szemérmesen eltakarják, de az ő művészetük a meztelen hastánc…

Kapitány – Éljen a hastánc!

Professzor – Semmi ellentmondás nincs. A hasuk nem szőrös, azt egy kicsit lehet mutatni…

Mester – A hastáncot bizonyára sokfelé ismerték, de egyébként is a szemérem és az erotika, vagy mondjuk a tantra békés, harmonikus együttélésben van. Akárhogy legyen, a lényeg az, hogy mindenki úgy lesz szemérmes, ahogy nevelik, és utána joga van, hogy ezt a szemérmet tiszteletben tartsák. És tessék most arra gondolni: mit műveltek a művelt fehér keresztény gyarmatosítók és hittérítők szerte a „vad” vagy éppen „sötét” világon? Tűzzel-vassal-korbáccsal kényszerítette a meztelenül vagy akár csak félig meztelenül járó bennszülötteket, hogy… vegyenek fel magukra mindenféle ruhát, takarják el szemérmüket. Hány nőt meggyaláztak, megkorbácsoltak, lekaszaboltak, csak azért, hogy az afrikai forróságban vegyen fel magára egy inget is. És most ezeknek a fehér keresztény gyarmatosítóknak az utódai meg akarják alázni, meghurcolni nőket, mert valamijüket letakarnak, amit szégyellnek megmutatni. Ez itt a szörnyű nagy tévedés, amelyből igazságtalanság fakad. Ez valóban kultúrák összeütközése, és ebben az összeütközésben mi, európaiak viselkedünk durván és primitíven…

Professzor – Hosszú hagyomány, amely nem csak a kereszténységnek sajátja, azt hozzá kell tenni…

Mester – Igazad van, bölcs barátnőnk, mint mindig! Minden hódító hasonlóképpen durva és brutális, lett légyen római, mongol, ottomán, spanyol, brit vagy amerikai.

Kapitány – Jól megleptél ezzel az eszmefuttatással, Mester… De én még az érintettektől sem hallottam soha ilyen tartalmú védekezést. Lehet, hogy ők sem tudják, hogy szeméremből viselik a kendőt, és nem vallási parancsra?

Mester – Egy ilyen kérdés mélyen érinti az érintettet- Azt is lehetne mondani, hogy ennek firtatása ha nem is pofon, de olyan szemérmetlen benyomulás személyes dolgokba, amire az ember megbénul, megzavarodik, képtelen lesz helyes, adekvát választ adni…

Doktor – Ezt valóban jó lenne muszlim tudósoktól, szociológusoktól, antropológusoktól megtudakolni, csak attól tartok, hogy muszlim országokban nehéz lenne nem a muszlim vallás iránt túlzottan elkötelezett tudóst találni…

Mester – Ne legyünk ennyire szkeptikusok. Az arab tudománynak nem kell szégyenkeznie. Bár az is biztos, hogy ha egy országban egy vallás uralkodik, a tudomány szolgálóleány marad… Ismerjük ezt… Viszont nem szorulunk mi semmilyen pszichoanalízisre, hogy felismerjük a kendőviselés kulturális funkcióját.

Doktor – Jó, de mi van, ha a kendőviselésnek nem csak kulurális, hanem vallási funkciója is van?

Mester – A vallási jegy semmiképpen nem lehet elegendő ok egy kulturális érték vagy jelenség megtagadására, elvetésére. Gondoljatok bele: vessük el a tízparancsolatot, a „ne ölj” parancsot csak azért, mert szerepel a Bibliában?

Kapitány – Jó, de akkor vegyük normálisnak, hogy sok nő nem mer nyilvános helyen megjelenni kendő nélkül?

Mester – Ezt rájuk kellene bízni, közben megmutatva megértést is, alternatívát is. A megértés jegyében tarthatnánk évente a kendő világnapját, amikor minden nő viselne kendőt…

Doktor – Miért csak a nők?

Kapitány – Még mit nem! Én nem veszek fel kendőt!

Professzor – Egy hastáncot? Velem?

Kapitány – O tempora, o mores! Üsse kő, benne vagyok!

* * *

Szólás és egyéb szabadságok

Kapitány – Halkan kérdem, kedves barátaim, alapvető emberi jog-e a sípolás?

Mester – A síp lehet a legősibb hangszerünk. Talán még nem tudtunk kellően tagoltan beszélni, amikor már síppal bűvöltük társainkat, de még az állatokat is, ha igaz, amit állítanak Orpheuszról. Mindenképpen előbb volt a síp, és utána a jog… De ebből valóban nem vonhatjuk le a választ kérdésedre.

Kapitány – Az a síp, amely most kockán forog, ha megengedhetném magamnak ezt a suta képzetet, nem bűvölni, hanem frászt hozni, rémiszteni akar…

Mester – Ó, hát ez Pán! Orpheusz idejében istenkedett az erdőkben… Valóban, az ő sípjától páni félelem támadt az arra kóborló halandóban.

Doktor – A mi halandónk nem rezel be se Pán, se juhász sípjától. Ő, amikor biztonságban van, igen bátor, nagyokat hall, nagyokat álmodik, és nagyokat…

Professzor – Jól elvagytok humorotokkal, pedig kapitány barátunk kérdése súlyos és fontos. Szabad-e megengedni, hogy a politikai életben a sípolás a szólásszabadság szintjére emelkedjen? Véleménynyilvánítás-e ez, amely ugyanolyan fontos alapjog, mint a szólásszabadság? Vagy be kell vallani, hogy a sípolás, ahogy például a pfujolás, a tojásdobálás nem elfogadható az emberi kapcsolatokban?

Mester – Igazad van, tanult barátunk. A kérdés valóban súlyos, fontos és fölöttébb aktuális. De hogy alaposabban megvizsgálhassuk, meg kell vizsgálni a dolgok természetét. Kezdve a véleménnyel: a véleményszabadság valójában nem a szabadságok családjába tartozik, mert ahhoz hogy véleményünk legyen, nem kell jog, nem kell szabadság, hanem egy minimális emberi tartás. Itt a dolog a vélemény minőségén fordul meg…

Professzor – Nálam a falra van kirakva egyik bölcsességed, Mester: „A tény kevés, a vélemény sok.”

Mester – Hát vállalom is, hiszen az, hogy valami vélemény, nem mond sokat arról, hogy ezzel mit lehet kezdeni…

Doktor – Talán azt, hogy kinyilvánítani, megosztani. És ez már szent és sérthetetlen alapjog…

Mester – Egyetértek, ez alapjog, és ez nyomban egy másik család, mint maga a vélemény. És ha jog, a közösségnek, adott esetben az államnak garantálnia kell annak lehetőségét, hogy ezzel a jogommal élhessek. Éppen ezért más fogalmi család, mint maga a vélemény. A véleményhez egy ember kell, a véleménynyilvánításhoz közösségi garanciarendszer. De itt nincs vége az ügynek. Egyrészt a joghoz a szélsőséges anarchista állásponttal szemben kötődnek elemek. Nem mindig és nem feltétlenül jogi kötelezettségek, kötelmek, de etikai és kulturális kötelmek mindenképpen. Egy olyan közösségben, ahol meg van emgedve, netán meg van honosodva, hogy mindenki egyszerre hangosan ordítja a maga véleményét, senki nem élvezi a véleménynyilvánítás jótéteményét.

Kapitány – Ismerjük ezt a szomorú helyzetet…

Mester – Megyek tovább: a sípolás… Szerintem ez megint egy másik fogalmi család: a harceszközök családja. Ennyiben ez nem szabadságjog, amelyet jogosan lehetne elvárni. Ha úgy tartod, hogy más eszközökkel valamit nem tudsz elérni, és felelősséged tudatában ehhez az eszközhöz nyúlsz, lelked rajta. Lehet, hogy helyes, lehet, hogy nem, neked kell mérlegelned…

Professzor – De a mérlegelésben azt is figyelembe kellene venni, hogy aki kardot ránt, kard által vész el.

Kapitány – Fütyüljük ki, és buktassuk meg azt, aki évekkel ezelőtt minket fütyült ki, és buktatott meg, hogy majd újra kezdődjön el az egész.

Doktor – Ez a fütty lesz a végső,
Csak összefogni hát,
És nemzetközivé lesz
Holnapra a világ…

Mester – Igen, ez a folyó, amelybe nem kétszer, hanem ezerszer is beléphetünk…

Kapitány – Hát ez nem ússzuk meg szárazan…

* * *

Utazások Eutlantiszban – Az Élet Olvasókönyvtára

Mester – Eutlantiszban minden gyerek kap az iskolában egy saját tabletet, amelyben benne van minden tankönyv, minden gyakorló füzet. és az interneten keresztül minden könyv, kép, mozgókép, zene, tudástár és természetesen játék, ami csak létezik.

Kapitány – De hát egy gyerek belefullad ebben az információtengerben!

Mester – Igen, ha segítség nélkül lenne hagyva. De ezekben a tabletekben olyan segítő áll rendelkezésre a gyerek részére, aki állandóan vigyáz rá. Segít a keresésben, tanácsot ad, mi neki való és mi még nem, magyarázatokat ad mindenről, ami nem érthető.

Doktor – Ezt úgy hívják, hogy virtuális asszisztens, a mesterséges intelligencia teremtménye. Ez akkor jó, ha én többet tudok parancsolni neki, mint ő nekem.

Mester – Igazad van. Az efféle teremtmények valóban a társadalom érettségét tükrözik. Mutasd meg, milyen a mesterséges intelligenciád, megmondom, milyen a természetes intelligenciád.

Professzor – Előbb-utóbb nálunk is ez lesz a helyzet, de sajnálatos, hogy ekkora késésben vagyunk, hiszen ennek sem műszaki, sem pénzügyi akadálya nem lenne. Sőt, ez jóval gazdaságosabb megoldás mindenki számára. Nem beszélve arról, hogy súlyos fizikai tehertől szabadítják meg a gyerekeket.

Doktor – Igen, és ez csak ostoba bürokratáknak lehet közömbös vagy félretehető probléma. Bűncselekményt követnek el mind, politikusok, iskolavezetők, szülők, amikor nap mint nap ráadják a kis húszkilós gyerekekre a tízkilós táskát.

Mester – Eutlantiszban egyáltalán nem létezik iskolatáska. Az iskolai tablet is az iskolában marad. Otthon úgyis van tablet is, számítógép is. A diáknak van egy saját internet-fiókja, a dolgait úgy találja otthon, ahogy félbehagyta az iskolában.

Kapitány – Ez valóban kényelmes, korszerű, rengeteg új lehetőséget teremt a gyerekek számára… Én mégis sajnálom, hogy nem ismerik meg, nem szokják meg a régi papírkönyvet, ami a civilizáció egyik legcsodálatosabb találmánya.

Mester – Nagy veszteség lenne, ha kihagynánk életünkből a könyvet. Az a nagyszerű az eutlanti rendszerben, hogy egy különleges szerepet biztosít a könyvnek. Minden évben minden diák egy olvasókönyvet kap. Ezt nagy gonddal állítják össze, nagy gonddal szerkesztik és tördelik, kivitele is csodaszép. A gyerekek otthon tartják, olvassák naponta, szeretik – és vigyáznak rá. Az évek során ezek az olvasókönyvek egy egész kis könyvtárat képeznek, és azt mindenki a legnagyobb becsben tartja egész életében.

Professzor – Ez csodálatos hagyomány. Én annyira szerek kézbe venni egy-egy könyvet gyerekkoromból. Tankönyveimre is emlékszem, olvasókönyveinkre, de hát ilyet hol talál az ember 20 vagy 50 év elteltével. Egy régi mesekönyvre még ráakadok az antikváriumban…

Doktor – Nem tudom, meddig járnak a diákoknak ezek az olvasókönyvek, de mindenképpen ez olyan könyvtár lesz, amelyet soha az életben nem lehetne megunni. Királyi az ötlet, támogatom!

Mester – Az alapiskola tízéves, az odajáró diákoknak országosan egységes olvasókönyv jár. A közép és felsőfokú iskolákban már helyben szerkesztik és adják ki ezeket, de semmiképpen nem hagyják ki. A felnőttek részére pedig a könyvkiadók kínálnak mindig aktuálisan szerkesztett évkönyveket, szigorúan betartva az egységes szabvány. Így egy idős ember otthonában Az Élet Olvasókönyvtára 70, 80 vagy 100 kötetet tesz ki.

Professzor – Ezek után meg sem kérdezem, hogy az eutlantiak szeretik-e a könyveket?

Mester – Nem, azt nem mondanám, hogy ők jobban szeretik a könyveket. Aki nálunk igazán szereti a könyveket, és ilyenek sokan vannak, legalább annyira szereti, mint az eutlantiak. A különbség az, hogy ott igenis általánossá vált a könyvszeretet. Irigylésre méltó. Majd egy külön beszámolóm lesz a könyvek ottani sorsáról.

* * *