Fidel halálára

Professzor – Elment Fidel Castro, a forradalmi 20. század egyik legnagyobb forradalmára.

Kapitány – Valóban nagy formátumú személyiség volt, de talán akkor is aránytalan a népszerűsége… Hát igen, egy mediatizált világban élt, nem az ő hibája. Igény volt Robin Hoodokra és Zorrókra, a közönség ki lett szolgálva. A kínai piacok el vannak árasztva Che-trikókkal…

Doktor – Sokan forradalmárból lett diktátornak nevezik. Vagy ti nem így látjátok?

Mester – Fidel vezetésével egy forradalmi mozgalom megdöntötte Batista hatalmát, aki diktatórikus módszerekkel fenntartott egy súlyosan igazságtalan rendszert. Utána Castro diktatórikus módszerekkel fenntartott egy igazságosabb rendszert. Ez nem lett volna muszáj, ha az új igazságosabb rendszer szabadon és zavartalanul tudott volna fejlődni. Kényszerűség volt, történelmi kényszerűség volt a diktatórikus módszerek alkalmazása az igazságos rendszer ellenségeivel szemben.

Doktor – Mit ér a jó szándék, ha az eredmény – nagyrészt előre látható módon –visszájára fordul?

Professzor – Csak a legelvetemültebb gazemberek állíthatják, hogy a kubai nép nagyobb, vagy akár csak ahhoz fogható elnyomásban és szegénységben él, mint Batista diktatúrája alatt. Pedig a teljes mainstream-média ezt szajkózza. Tömeggyilkosnak és népelnyomónak titulálják Fidelt, amikor ellenségei, első helyen a CIA 624 merényletet próbált végrehajtani ellene, ezernyi, rendszerint fegyveres diverziót hajtott végre a sziget ellen, 50 éve kíméletlen blokádot tart fenn egész Kuba ellen. A kubai nép szenvedéseit döntő részben az igazságos társadalmi rend ellenségei, elsősorban Amerika La imperia okozták…

Mester – Meg nem tagadva, hogy – ahogy az életben törvényszerű – az új kubai vezetés, egész apparátusa számos hibát, vagy akár bűnt is elkövethetett, akár az elfogadható mérték fölött is. Csakhogy ennek elsődleges oka megint az ellenséges környezet, és nem Castro sugallt diktatórikus hajlama.

Doktor – Ahhoz, hogy elismerje és tiszteletben tartsa az alapvető emberi jogokat, nem kell a világbéke…. Sokan úgy látják, hogy a kommunisták képtelenek másképpen kormányozni és boldoggá tenni a népet, mint terrorral…

Professzor – Sokan ezt mondják? Kik azok a sokan? Az az érzésem, hogy ez leginkább a szélsőséges liberálisok visszatérő, már-már kényszeres szólama. Döbbenetes, hogy az efféle liberálisok a fasisztáknál is túltesznek antikommunizmusban. Én beérnék egy fejcsóválással is, de meg tudom érteni Sartre-t, aki valahol azt mondta: „Minden antikommunista kutya.”

Mester – Lám, milyen indulatokat tud gerjeszteni egy gyászhír is. Én azt kérném, hogy válasszuk ketté az emberi és az általános témát. Tegnap meghalt egy kilencvenéves ember, akit a Föld lakosságának nagy része kedvelt, egy része csodált, és ahogy szokott lenne, akadtak ellenségei. És mivel nagy horderejű dolgokat indított, ami hatalmas érdekeket sértett még halálos ellenségei is szép számmal voltak. Polgári radikálisként kezdte, és csak a harcok közben lett lassan kommunista. Megismerte legelőször a kudarcot, a tragikus veszteségeket, de megérte a fő célt, a diktatúra megdöntését. Egy új rendszert épített fel, szinte az egész világgal szemben, a maga módján Szabad Kubát. Utána ezer veszedelemmel és kihívással kellett megküzdenie, újabb és újabb vereségeknek és győzelmeknek az aktív részese volt Chilétől Angoláig, és végül, szinte egyetlen ilyen régi vágású kommunista vezetőként békésen adta át a hatalmát, és békésen kialudt. A többi viszont, vagyis a legégetőbb társadalmi kérdések valóban égetik ujjainkat. Úgyhogy munkára fel! Holnap. Már holnap!

* * *

Trump triumfál

Professzor – Mester, zseniális volt prognózisod, hogy akárkit is választanak, az elit befogja szekerébe, és minden megy majd úgy, ahogy kell. Látjátok, a tözsde nem hogy nem omlott össze, de az összerezzenése csak világvégéken volt említésre méltó, a befektetők kedve határozottan jó. Ma Obama is joviálisan fogadta utódát a Fehér Házban.

Kapitány – Az előre vetített apokalipszisből semmi nem lett. Pedig bekövetkezett, amit lehetetlennek akartak beállítani.

Professzor – Mi az hogy! Trump úgy győzött, ahogy régen, külösen republikánus jelölt. Úgy hogy közben eddig soha nem volt módon a média 95 %-a ellene volt, ő meg tized annyi pénzt költött a kampányra, mint Clintonék.

Doktor – Azért már nem úgy állítsátok be, hogy a vízen járó messiás jött el újra közénk! Nem kellene kimondani, hogy egy primitív, agresszív, szexista, xenofób ember került a legnagyobb hatalom élére. Nem arról kellene beszélni, hogy ma a világ veszélyesebb hely lett?

Mester – Kezdeném azzal, hogy én nem prognózist mondtam, hanem csak emlékeztettem az elit bámulatos képességére, hogy az üzletre koncentráljon. És ez előbb-utóbb bedarál mindent és mindenkit. Ugyanakkor én a legkevésbé misztifikálnám ezt a képességet. Nem beszélve arról, hogy ha van választási lehetőség, az elit is, a tőke is, mindenki a neki jobban megfelelőt választja. Közben azt a hibát sem kellene elkövetni, hogy azonosítjuk a tőkét és az elitet. Egyszerűsítve, az érthetőség kedvéért kiélezve a dolgokat, azt mondanám, hogy az elit számára Trump elkeserítő, feldolgozhatatlan választás, a tőke számára adott helyzet, nem kevés előnnyel. Itt lenne az idő, hogy jobban szemügyre vegyük a világot mozgató erőket, úgy mint elit, tőke – de főképpen a már kitűnően megszerveződött liberális kaszt.

Doktor – Mi a fene, ez a liberális kaszt? Az a sötét gonosz háttér-hatalom, amelyet minden flúgos nacionalista vizionál?

Mester – Nem, semmiképpen nem az. Sötét elmék és sötét erők mindenhol vannak, jobboldalon is, baloldalon is, az exotikus centrumban is. A liberális kaszt bizonyos értelemben az új társadalom magja, vagy – és ez szükségszerűen abszurdnak hathat – az új plebsz. Ám ez az új képződmény ellenséges világban alakult ki, ezért még zavaros az öntudata, szélsőségek hatása alatt van, gyanakvó és agresszív. Végtelenül bonyolult helyzet ez, és most azzal is meg kell birkozni, hogy kaszton kívüli erők szerezhetik meg a hatalmat.

Doktor – Ez már megtörtént. Trump megszerezte a hatalmat, ráadásul úgy, hogy saját párttársai adják a többséget mind a Szenátusban, mind a Képviselők házában.

Mester – Látod, éppen ez az, Trumpnak mindenért meg kell majd harcolnia párttársaival. Ne feledjük, ez nem Kelet-Európa, ahol a vezér markában tart mindenkit, és a parlamenti frakció zombikból álló szavazógép. Egykettőre kiderül, hogy az elnöknek mindenért meg kell harcolnia kilenc egyenként tízezer fejű sárkánnyal.

Doktor – Mindjárt szakad a szívem érte.

Mester – Ne ezt ne tedd, szépségem, te túl drága vagy nekünk. De azt meg kell érteni, hogy bizonyos vonatkozásokban az amerikai elnök túl sokat is tehet, embereket likvidálhat drónokkal vagy átvitt értelemben, szervezhet az embereknek cirkuszt, szórhat kenyeret, aprópénzt, de a történelem más szint…

Doktor – Nem tudom, hogy a történelem hiányos emeletére tud átverekedni, de lesújt, hogy maradt meg saját tornyaiban. Ott felőlem terpeszkedhet a századik emeleten is…

Mester – Megértelek, de most duzzogjunk? Menjünk tüntetni Trump megválasztása ellen?

Professzor – Döbbenetes látni azokat az embereket tüntetni Trump megválasztása ellen, akik nem régen kígyót-békát kiáltottak ellene, mert nem akarta megígérni, hogy elfogadja a választás eredményét.

Mester – Szerintem a dolog ott bicsaklott el, amikor a demokrata párt vezetése elcsalta a jelöltválasztást, és kigolyózták Bernie Sanderst, aki bizony, nyert volna Trumppal szemben.

Kapitány – Meredek spekuláció.

Mester – Nem, ez nem spekuláció. Ha egy kicsi karambolozott, lehet mondani: „Ha ezt meg azt teszed, elkerülhetted volna a tragédiát.” Éz valóban lehet adott esetben haszontalan spekuláció, de más esetben ez lehet egy helytálló és megszívlelndő tanulság. Csakhogy valóban a liberális klaszt ma még nincs felkészülve arra, amit Sanders nagyon szelíden és pragmatikusan kínált.

Professzor – Majd lesznek újabb Sandersek, akik bizonyára nem lesznek annyira szelídek és pragmatikusak, annál elszántabbak.

Mester – Nem lenne fölösleges itt még valamit észrevenni és elismerni. Trump győzelmében vastagon benne vannak Clintonék hibái, de azok el is törpülnek Obama hibái mellett. Hatalmas reményeket ébresztett, hatalmas hitelt kapott az egész világtól…

Professzor – Egy ingyen Nobel-díjjal megspékelve…

Mester – Az Amerikát jól ismerő szakemberek bizonyára komoly listát tudnának összeállítani Obama jó tetteiről, de lehet-e ezzel megcáfolni a társadalom hatalmas csalódását? Az elmúlt 8 év alatt a gazdagabbak még gazdagabbak lettek, a szegények még szegényebbek, és így szükségszerűen Amerika is agresszívebb lett otthon is, külföldön is…

Kapitány – És lám, hiába adta bele teljes idejét, energiáját, megmaradt hitelét, hogy befusson az, aki mellett akár tovább is szárnyalhatott volna politikusi karrierje, a népharag új Robin Hoodja – pestiesen szólva – legyalulja a politika színpadjáról.

Doktor – A ripacs milliárdos, mint Robin Hood… Szép paródia…

Mester – Mi tagadás, nem vagyok boldog attól, hogy ez a nagy ország ezt a két figurát találta érdemesnek a végső versengésre. Azt kell hinnünk, hogy a mai kínai káderválasztási tudomány hatékonyabb, mint az amerikai…  De legyünk optimisták, lehet, hogy Trump most éppenséggel beválik mint homeopátiás orvosság, és Amerika – hála saját népének – erősebb, de főleg békésebb és bölcsebb lesz.

November 7-ről

Professzor – Nem csak szomorúnak, egyenesen gyalázatosnak tartom, hogy ma már nem emlékezünk meg November 7-ről. Ez olyan, mintha rühellnénk megemlékezni Július 14-ről!

Kapitány – Ne legyen kétséged, hogy ma az emberek többsége azért szereti Július 14-et, mert ez szép, vidám népünnepély, mellesleg annak a Franciának, amelynek még valamennyire nimbusza van. És csak a műveltségükre kényes entellektüeleknek jut eszükbe, hogy ez a Francia Forradalom ünnepe.

Doktor – Közben annak előnyét is lásd be, hogy ezen a napon nem sokat beszélnek az Októberi forradalomról, mert ha beszélnének, nem hallanál szépeket.

Mester – Vannak országok, ahol lassan már középkori állapotok állnak vissza, de a világ nem ilyen egyhangú. Ez nem mentség számunkra, biztatásnak is soványka lenne. Magunkban kell keresni az erőt az igazság és a haladás képviseletére. Biztos vagyok, hogy sokunkban bőven van ilyen erő, de bizalmatlanok vagyunk, mennyi lehet a többiekben, ha megnyílunk, és összefogunk, elsodorhatók leszünk-e, vagy képesek győzni a visszahúzó erők ellen?

Professzor – Erő biztos lenne az emberekben, mert termeli azt az élet. És minél nagyobb a teher, minél nagyobb az elnyomás, minél nagyobb az aggodalom jövőnkért, annál több erő fakad bennünk. Csak a tudás zavaródott meg…

Mester – Ma már nem csak a jövőnkért kell aggódnunk, hanem a múltunkért is. Valamiféle emlékezetpolitika garázdálkodik országainkban. Hát azt is el kellene számoltatni az emberek megzavaródott tudásáért. Sajnos ebben a történelmi felfordulásban mind a konzervatív, mind a liberális testvéreink elárultak. Nem beszélek a konzervatív és a liberális fanatikusokról.

Kapitány – Azokkal még filléres ultira sem ülnék össze…

Doktor – Jó, jó, mind ez érthető, elfogadható, de a kérdés konkrétan November 7-éről szól. Az pedig sehol nincs. Volt, véres volt, eltűnt… Emlékezzünk meg az áldozatokról, és gyorsan fordítsunk lapot a naptárban!

Professzor – November 7. a történelem egyik legfontosabb fordulópontja. A Nagy háború vérzivatarában következett be, és elsőként békét és földet ígért a népnek.

Kapitány – És kommunizmust.

Mester – Bizony, és kommunizmust. És akadtak – akkor is – szép számmal olyan félművelt alakok, aki számára ez elsősorban ingyen vodkát és nőközösséget jelent. De a történelem megtalálta katonáit, és elindult ezen az új úton. Minden, ami azóta történt, beleértve Európát és Amerikát magában hordja az Októberi forradalom ilyen vagy olyan következményeit. Mert a kommunizmus azóta is jelen van a Földön, de nem csak Kína, az új vezető világhatalom képében, hanem mint a civilizáció egy új minősége, amely jelen van igényeinkben, szándékaikban, gondolatainkban, cselekedeteinkben.

Doktor – Nem biztos, hogy az enyéimben is.

Mester – Valóban, nem biztos, de én inkább arra hajlok, hogy igen. Nem csak azért, mert te is ezen a világon szocializálódtál, hanem mert mindebben objektív szükséglet rejtőzik. Egészen más lapra tartozik, hogy a különböző gondolkodók, forradalmárok és államvezetők olyan eszméket és víziókat hagytak ránk, amelyek ma már nagyrészt hasznavehetetlenek. De ez érthető, normális. Melyik épeszű ember követelné ma, hogy valósítsuk meg – lehetőleg szó szerint – Rousseau vagy Robespierre eszméit és vízióit. Előre kell menni, gondolatokban és cselekedetekben egyaránt. Kétezer évvel ezelőtt egy vándorprédikátor elindult egy ösvényen. Majd 1800 évig tartott, amíg az európai ember meg tudott szabadulni a prédikátor nyomában kinőtt uralomból, igen véres élethalál harc közepette. Csakhogy egykettőre észre kellett vennie, hogy egy hamis álságos szabadság uralma alá került. Már csak 120 évig kellett várni a harmadik földrengésig.

Professzor – És most, a 21, század kezdetén újra jöhet a vándorprédikátor?

Mester – Annyiban igen, hogy csak békés forradalom nyerhet a mai világban, de annyiban nem, hogy ez nem lehet egy magányos vándorprédikátor máve, hanem egy légiónyi igaz emberé. Mikor, hol, hogyan fog ez bekövetkezni, nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy az ő naptárukban November 7. egy piros betűs, de főleg felemelő, lelkesítő ünnepnap lesz.

 * * *

Az én népem

Egy ember: Az én népem Isten választott népe!

Másik ember: Az én népem a Történelem választott népe!

Harmadik ember: Mind testvérek vagyunk. Világ népei, egyesüljetek!

Most mi lesz?

Ezek egyike – megint az amerikai elnökválasztásról

Professzor – Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy egy szűk hét, és ezek egyike az Egyesült Államok elnöke lesz!

Doktor – Pedig lesz, és remélem, hogy nem Trump!

Kapitány – Csakugyan, az egyiket kezdésnek biztosan megkapjuk, és remélem, hogy az nem Clinton lesz!

Professzor – Mester, te továbbra is úgy gondolod, hogy bárki is nyer, a rendszer magához idomítja, az egész izgalom csak színjáték?

Mester – Mindenki vevő az izgalomra, meg hozzá is ad, ne legyen hiányunk belőle, tehát az izgalom nem csak színjáték. Nagyon sokféle van belőle, és meg is kell tisztelni sokak jogos izgalmát, jogos félelmeit, avagy éppenséggel dühét, indulatát. Ezzel együtt biztos vagyok, hogy rövid, de talán középtávon sem lesz rendszer-összeomlás…

Professzor – Bár lehetnék én is ennyire nyugodt. Szerintem éppen hogy odáig fajultak a dolgok, hogy bárki is győz, soha nem látott zavargások törnek ki. Azon sem csodálkoznék, ha az ország polgárháború szélére jutna.

Doktor – Pontosan ezzel zsarol Trump, mi több, hergeli szélsőségeseit is, ezzel közvetlen felelősséget is vállal minden erőszakért, ami bekövetkezhet.

Kapitány – Ahogy ismerjük az ellentábor gátlástalanságát és agresszivitását, nem kisebb a veszély, ha ők veszítenek. Erre pedig máris kezdenek felkészülni. Kezdettől fogva sejthető volt, hogy Trump, felülve az országban lévő hatalmas elégedetlenségre, könnyen nyerhet is, ezért mozgósítottak minden elérhető erőt és eszközt. Ezért kellett elkeseredetten túlzásba vinni a választási előrejelzések manipulálását. Most szinte jól jött nekik az FBI intézkedése, hogy erre kenjék az erőviszonyok megváltozását.

Doktor – Megint jössz összeesküvés-elméleteiddel, kedves kapitány! De a gyanúd ott megtorpan, hogy esetleg a republikánus FBI-igazgató szívességet tesz a maga választotta lovának?

Kapitány – Te akartad tudni, hát megmondom: az Obama által kinevezett igazgató talán valóban örült is valamelyest, hogy kompenzálhatja a cég becsületén esett csorbát, miután igen gyanús, egyenesen aggályos módon mellőzték Hillary asszony elmarasztalását az eredeti vizsgálat végén, később pedig kitudódott – ezen a média fura módon nem sokáig csámcsogott –, hogy Hillary asszony jó barátja komoly pénztámogatást adott az egyik FBI-vezetőnek, aki éppen illetékes volt az ügy kivizsgálásánál.

Professzor – Ezek is érdekes és hihető összefüggések, de fejtsd ki nekem, bátor kapitányunk, fura szavad jelentését, mert megütötte ám a fülemet! Hogyan érted azt, hogy „kezdésnek megkapjuk” a két jelölt egyikét? Előételnek? És mi lesz a főfogás”

Kapitány – Nem szívesen gondolok erre, melyik normális ember képes lenne szívesen gondolni ilyesmire, de ismerve az amerikai történelmet, valamennyire a mostani helyzetet, azt kellene mondani: akárki is győz, számolhatunk azzal, hogy előbb-utóbb az alelnöke folytatja… És azok, jelen tudásunk szerint, üdítően szürke, gyenge személyiségek.

Mester – Ez sem jobb, mintha a befutó ágyú módjára elszabadul hajónk fedélzetén. Amerika is bánhatja, az egész világ is bánhatja, hogy nem Bernie Sandersnek vagy egy hasonló figurának sikerült meglovagolnia az ország és a világ robbanásveszélyes elégedetlenségét. Talán a választások után a Sanders-féle A mi forradalmunk mozgalom önálló - és idővel meghatározó – erővé válik, egyébként a bajkeverők lépnek akcióba, és akkor az ég irgalmazzon nekünk.

* * *

A Népszabadság kivégzése

Professzor – Régen döbbentett meg valami ennyire, mint az a reggeli hír, hogy megszűnt a Népszabadság. Elsőre nem is fogtam fel az üzenetet, amit egy ismerősöm küldött, mert ez a két szó valahogy nem akart összeállni egy értelmes mondattá: „Megszűnt” meg „a Népszabadság”. Amikor pedig végül is fel kellett fogni, nem bírtam hírnek érezni, hanem valami idétlen, buta tréfának.

Kapitány – Hasonlóképpen meglepett engem is, de hamar rá kellett jönnöm, hogy olyasmi következett be, amire számítani kellett. Az pedig, hogy ennyire szent és érinthetetlennek éreztél egy újságot a mai világban, legalább furcsa. Nem azt mondták, hogy a Nap aludt ki, hanem egy olyan napilap, amely 26 éve menthetetlenül zsugorodik. Akkoriban az ország kiemelkedő napilapja volt, és egymillió példányban jelent meg, mára már kifejezetten kispéldányszámú réteglap.

Doktor – Mi az, hogy réteglap? A Népszabadság a szabadelvűek világszínvonalú lapja. És szabadelvűek, szerencsére, minden rétegben találhatók. A gond vele az volt, hogy a hatalom, különösen a mai gyalázatos hatalom kemény kritikusa lett. És ezt a szerepét, küldetését az utóbbi időben félelmetesen jól teljesítette.

Mester – Én sok mindenben nem értettem egyet a Népszabadsággal, ami valahol bizarr helyzet. Miért is kellene egyetérteni vagy egyet nem érteni egy újsággal, amikor annak nem lenne feladata egy ideológiának, világnézetnek a képviselete, hanem a tárgyszerű korrekt tájékoztatás. A Népszabadság pedig évről évre jobban kötelezte el magát egyfajta – meglehetősen szélsőséges – liberalizmus mellett, amelybe kényelmesen belefért a legvadabb antikommunizmus, újabban pedig a gyűlöletbe hajló ruszofóbia is. Nem vitatom, hogy emellett a szerkesztőségben sokan hordtak magukban kisebb-nagyobb mértékben egy sajátos baloldaliságot, szociális érzékenységet, de hát ez a „nyitottság” a liberalizmus régi sajátossága. Mindezzel együtt szerintem ez volt Magyarország messze legjobb, sőt, azt merném mondani egyetlen jó napilapja. És ugyanez érvényes a Népszabadság online változatára. Ezért most magam is lesújtva érzem magamat, meglopva, megfosztva a napilap-olvasás és az online tájékozódás lehetőségétől. Ennyiben ez a galád tett egy világra szóló botrány. És ami rosszabb: egy félelmetes fordulónap a modern magyar történelemben. Nem több és nem kevesebb történt ma, hogy ezzel a galád merénylettel belöktek egy sötét korszakba.

Doktor – Mondd úgy: belöktek egy marhavagonba, és ránk csukták az ajtót. Nem arról van szó, hogy már nem lehetne emigrálni innen, hanem a hatalom megmutatta, hogy minden eszköz birtokosa, mi saját erőből nem nyithatunk ajtót-ablakot, hogy friss levegőhöz, fényhez jussunk.

Kapitány – Kinek használsz ilyen szörnyű képekkel? Nem, nem az 1930-as éveket éljük. Harc van, kiszorítósdi is van, keményen. Csakhogy egyáltalán nem világos, kinek vannak nagyobb intellektuális és erőtartalékai. Érzésem szerint a liberális kaszt kikezdhetetlen pozíciókkal rendelkezik a világban.

Professzor – Ezzel egyetértek, és így a mi kis ducénknak nincs sok esélye… hosszabb távon… Ami, valljuk be, rémisztően hangzik nem csak a mi nemzedékünk számára, de minden ma élő ember számára…

Doktor – Nincs esélye Európában, de még ránk húzhatja a közeli Ázsiát.

Professzor – Kedves barátnőm, ilyen sors pillanatokban különösen fontos okosan elemezni a helyzetet, és keresni a kiutat. Mire jó a nem is burkolt antikommunizmus és oroszellenesség, hiszen ez legelőször is közös platformra teszi a liberalizmust és a veszett jobboldalt. Jó, rendben, jelenleg a veszett jobboldal minden lihegő antikommunizmusával együtt is itt-ott oroszbarát. Én akkor sem lennék büszke erre a közös vonásra. Ha azzal támadják a kormányzó párt prominenseit, hogy „Tovarisi, welkam!”, el is megy a kedvem, hogy veletek összefogva hirdessük, hogy „Non pasaran!” Mert ezek a gengszterek nem tovarisi, hanem szicíliai maffiózók, a szép régi-új kapitalizmus világából. És azok ellen nem a liberálisok vállalták az élethalál harcot, hanem az igazi baloldaliak.

Kapitány – Szomorúan figyelem ezt a vitát, és közben azon gondolkozom: elég csapás ért-e minket, hogy kijöjjenek belőlünk a fel nem dolgozott sérelmek.

Mester – Jó dolog megszabadulni a sérelmektől, de még jobb megtalálni a kiutat. És jelen esetben, ahogy általában is szokott lenni, a konkrét esetet kellene elemezni, végig gondolni a lehetséges lépéseket. Jelen esetben látjuk, hogy egy rendkívül gondosan előkészített akció történt. Az embernek egy szabályos déjà vu érzete támad. Motoros futárok széthordják a leveleket… Mint 2006 szeptember 17-én… És ezzel elkezdődik valami, ami gondosan elő van készítve… És aminek még nem látjuk a végét…

Professzor – A cél viszont annál világosabb: megszüntetni az egyetlen még számottevő független ellenzéki lapot, amely egyben portál is, a társadalmi nyilvánosság egyetlen működő tere. Régebben már több kísérlet történt a Népszabadság nyilt megkaparintására. Bizonyára emlékeztek Csintalan Sándor vásárlási szándékára. Ez eddig egyszer sem vezetett eredményre, közben a Népszabadság egyre veszélyesebb lett oknyomozásaival. Kellett most már egy megsemmisítő akció, egy célzott likvidálás, kerül, amibe kerül alapon. Ha egy ostoba – és a végén elcseszett – referendumra össze tudtak kaparni 20 milliárdot, a Népszabadság megsemmisítéséért is előteremtik…

Kapitány – Végül is rendesen adózunk…

Doktor – De ma este legalább többen végre nyugodtan fognak aludni, piros pöttyöket meg helikoptereket álmodni…

Mester – A kérdés az, hogy miképpen menthető meg a társadalom számára a nyilvánosság. És itt részben a Népszabadság csapatának van hatalmas felelőssége. Eladja-e magát, vagy csupán lassan-lassan szétszelődik, vagy felőrlődik egy keserves feltámasztási kínlódásban, vagy kitalál valami csattanós új formát? A szerkesztőség vezetői is nehéz helyzetben vannak: belebonyolódnak olyan reménytelen tárgyalásokba, amelyek csak arra jók, hogy valamennyire tompítsák az első reakciók hevességét, némi reménykeltéssel demoralizálják a riposztkeresést. Persze, az igazi feladat egy új nyilvánosság felépítése, amely már nem csak a liberális eszmék szócsöve, hanem az egész társdalomé.