Professzor
– Nem csak szomorúnak, egyenesen gyalázatosnak tartom, hogy ma már nem
emlékezünk meg November 7-ről. Ez olyan, mintha rühellnénk megemlékezni Július
14-ről!
Kapitány –
Ne legyen kétséged, hogy ma az emberek többsége azért szereti Július 14-et,
mert ez szép, vidám népünnepély, mellesleg annak a Franciának, amelynek még
valamennyire nimbusza van. És csak a műveltségükre kényes entellektüeleknek jut
eszükbe, hogy ez a Francia Forradalom ünnepe.
Doktor – Közben
annak előnyét is lásd be, hogy ezen a napon nem sokat beszélnek az Októberi
forradalomról, mert ha beszélnének, nem hallanál szépeket.
Mester – Vannak
országok, ahol lassan már középkori állapotok állnak vissza, de a világ nem
ilyen egyhangú. Ez nem mentség számunkra, biztatásnak is soványka lenne.
Magunkban kell keresni az erőt az igazság és a haladás képviseletére. Biztos
vagyok, hogy sokunkban bőven van ilyen erő, de bizalmatlanok vagyunk, mennyi
lehet a többiekben, ha megnyílunk, és összefogunk, elsodorhatók leszünk-e, vagy
képesek győzni a visszahúzó erők ellen?
Professzor
– Erő biztos lenne az emberekben, mert termeli azt az élet. És minél nagyobb a
teher, minél nagyobb az elnyomás, minél nagyobb az aggodalom jövőnkért, annál
több erő fakad bennünk. Csak a tudás zavaródott meg…
Mester –
Ma már nem csak a jövőnkért kell aggódnunk, hanem a múltunkért is. Valamiféle
emlékezetpolitika garázdálkodik országainkban. Hát azt is el kellene
számoltatni az emberek megzavaródott tudásáért. Sajnos ebben a történelmi
felfordulásban mind a konzervatív, mind a liberális testvéreink elárultak. Nem
beszélek a konzervatív és a liberális fanatikusokról.
Kapitány –
Azokkal még filléres ultira sem ülnék össze…
Doktor –
Jó, jó, mind ez érthető, elfogadható, de a kérdés konkrétan November 7-éről szól.
Az pedig sehol nincs. Volt, véres volt, eltűnt… Emlékezzünk meg az
áldozatokról, és gyorsan fordítsunk lapot a naptárban!
Professzor
– November 7. a történelem egyik legfontosabb fordulópontja. A Nagy háború
vérzivatarában következett be, és elsőként békét és földet ígért a népnek.
Kapitány –
És kommunizmust.
Mester –
Bizony, és kommunizmust. És akadtak – akkor is – szép számmal olyan félművelt alakok,
aki számára ez elsősorban ingyen vodkát és nőközösséget jelent. De a történelem
megtalálta katonáit, és elindult ezen az új úton. Minden, ami azóta történt,
beleértve Európát és Amerikát magában hordja az Októberi forradalom ilyen vagy
olyan következményeit. Mert a kommunizmus azóta is jelen van a Földön, de nem
csak Kína, az új vezető világhatalom képében, hanem mint a civilizáció egy új
minősége, amely jelen van igényeinkben, szándékaikban, gondolatainkban,
cselekedeteinkben.
Doktor –
Nem biztos, hogy az enyéimben is.
Mester –
Valóban, nem biztos, de én inkább arra hajlok, hogy igen. Nem csak azért, mert te
is ezen a világon szocializálódtál, hanem mert mindebben objektív szükséglet
rejtőzik. Egészen más lapra tartozik, hogy a különböző gondolkodók,
forradalmárok és államvezetők olyan eszméket és víziókat hagytak ránk, amelyek
ma már nagyrészt hasznavehetetlenek. De ez érthető, normális. Melyik épeszű
ember követelné ma, hogy valósítsuk meg – lehetőleg szó szerint – Rousseau vagy
Robespierre eszméit és vízióit. Előre kell menni, gondolatokban és
cselekedetekben egyaránt. Kétezer évvel ezelőtt egy vándorprédikátor elindult
egy ösvényen. Majd 1800 évig tartott, amíg az európai ember meg tudott
szabadulni a prédikátor nyomában kinőtt uralomból, igen véres élethalál harc
közepette. Csakhogy egykettőre észre kellett vennie, hogy egy hamis álságos
szabadság uralma alá került. Már csak 120 évig kellett várni a harmadik
földrengésig.
Professzor
– És most, a 21, század kezdetén újra jöhet a vándorprédikátor?
Mester –
Annyiban igen, hogy csak békés forradalom nyerhet a mai világban, de annyiban
nem, hogy ez nem lehet egy magányos vándorprédikátor máve, hanem egy légiónyi
igaz emberé. Mikor, hol, hogyan fog ez bekövetkezni, nem tudom, de abban biztos
vagyok, hogy az ő naptárukban November 7. egy piros betűs, de főleg felemelő,
lelkesítő ünnepnap lesz.
* * *
