A személyi jövedelemadóról

Kapitány – Újra és újra fellángolnak parázs viták a személyi jövedelemadóról. Közben nem hallok egy új meggyőző elképzelést. Pedig évszázadok óta vesződnek ezzel. Valóban reménytelen lenne jó megoldást találni a közteherviselésre, kedves barátaim?

Professzor – Kétlem, hogy a politika képes lenne pótolni az igazságosságot, ha az hiányzik a rendszer alapjaiból.

Mester – Ez igaz, de szerintem ebben a kérdésben lehetséges egy ésszerű megoldás. Azzal kezdeném, hogy véleményem szerint igenis jogos a progresszív adózás. Vagyis akinek jóval nagyobb a jövedelme, nagyobb arányban, magasabb adókulcs szerint vállaljon közterhet. Amin érdemes gondolkozni, az a jövedelmi határok, amelyek között érvényesülnének a különböző adókulcsok. Ebben a kérdésben viszont számomra is teljességgel érthetetlenek a soha véget nem érő viták, hiszen ezek a jövedelemhatárok olyan világosan, logikusan, azt mondanám: parancsoló módon kínálkoznak.

Doktor – Remélem, szép kerek számokra gondolsz, amelyeket könnyű lesz megjegyezni.

Mester – Hát ez az, amit nem tudok elfogadni. Miért jogos, vagy igazságosabb az egyik szám, mint a másik, vagy, például, miért és hogyan merülhet fel az 1 850 000, mint jövedelemhatár?

Doktor – Talán a költségvetés bevételi igényei súgnak.

Mester – Így van, ez a gyakorlat. De ezt nem helyes költségvetési kérdésként kezelni. Ez súlyos, alapvető társadalmi kérdés. Itt van mindjárt az első, vagyis az alsó határ. Szerintem jámbor a szándék, hogy a minimálbér adómentes legyen.

Professzor – Jámbor, esetleg demagóg…

Mester – Bizonyosan igazad van. Akár mi is legyen a szándék hátterében, ezt a megoldást nem tartom jónak. Úgy gondolom, hogy adómentessé csak a létminimum alatti jövedelmeket kellene tenni, mert ez fogalma szerint az a jövedelemhatár, amely alatt nem lehet normálisan létezni, tehát abból elvenni valóban gyalázat lenne.

Kapitány – Így van, ez nem is lehet vitás.

Mester – Tehát szerintem jövedelemadót csak az után a jövedelem után kellene fizetni, amely meghaladja a létminimumot, de az után viszont igen is mindenkinek kellene fizetnie.

Professzor – Mi tagadás, meglep, hogy te azt tartod helyesnek: fizessen adót az is, akit minimálbéren alkalmaznak! Hát ez lélektanilag fölöttébb kockázatos üzenet, és könnyen lehet, hogy gazdaságtalan is lenne ezeknek a filléreknek a begyűjtése.

Kapitány – Ebben van némi igazság, de még sem tudom nyomósnak tartani érveidet. Közben arra is kell gondolni, hogy – legalább is hivatalosan – túl sokan dolgoznak minimálbéren. Ezeknek a százezreknek a kihagyása a közös teherviselésből komoly összeget, vagyis terhet rak át a többiekre, és ez aligha lenne összhangban az igazságos teherviselés elvével. Másrészt erkölcsileg is degradálja a szegényeknek – de nem nélkülözőknek! – ezt a népes rétegét.

Doktor – Kötve hiszem, hogy azok szomorúak lennének e miatt.

Mester – Egy részük a szegénység nyomorító súlya alatt bizonyára tényleg eltompult az ilyen önérzettel szemben, ám a részvétel a közteherviselésben hozzájárulna az egészséges polgári öntudat kialakításához. De haladjunk tovább. A létminimum után egy további fontos jövedelemhatár kínálkozik, logikus, ésszerű módon. Ha azt mondanánk, hogy a létminimumot meghaladó jövedelem után például 20% személyi jövedelemadót kellene fizetni, azt kellene igazságosnak tartani, hogy aki az országos átlagbérnél többet keres, annak az átlagbért meghaladó jövedelem után is fizessen, mondjuk megint 20%-ot.

Professzor – Ami értelemszerűen nem 40%-os adót jelent az ő esetében, az összjövedelmére vetítve, hanem például 22-24%-ot.

Mester – Igen, e mellett a kulcsok mellett, ennyit jelentene. De ahhoz, hogy teljessé tegyük a rendszert, még egy harmadik, utolsó határt is meg kellene húzni. Úgy is mondhatjuk, ez lenne az illendő jövedelem határa.

Kapitány – Illendő jövedelem? De ki tudja ezt meghatározni?

Mester – Ezt a mértéket valójában közismertnek lehetne tekinteni. Hát nem úgy kellene értelmezni a legmagasabb állami méltóság jövedelmét, mint az, ami a leghasznosabb, legfelelősségteljesebb munkáért jár a mi közösségünkben? Jó, rendben van, legyen szabad ennél is nagyobb jövedelemre szert tenni. De kinek az igazságérzete tiltakozna az ellen, ha azt mondjuk: aki többet keres, mint a köztársaság elnöke, az az elnöki fizetést meghaladó jövedelméből is adózzon, mondjuk most is 20%-kal.

Doktor – Nekem van elképzelésem arról, hogy kinek az igazságérzete tiltakozna… Például annak, aki úgy gondolja, hogy pénzét nem lopta, hanem megszolgálta…

Kapitány – Attól tartok, ennél többen fogják igazságtalanságnak érezni, ha az ilyen extrajövedelmeknek az állam nem szedi be a 80, netán 98%-át.

Professzor – De, kedves barátaim, minden vélekedéssel nem érdemes vitatkozni. Most mindennél fontosabb lenne tudatosítani a Mester által megjelölt természeti határértékek jelentőségét egy igazságos és egészséges adórendszer kialakításához. Igen, a létminimum, az átlagkereset és a köztársasági elnök illetménye, ezek az ésszerű jövedelemhatárok.

Kapitány – Elismerem, ez annyira egyszerű és világos, hogy most még kevésbé értem az eddigi vég nélküli vitákat, számolgatásokat.

Doktor – Én is azt mondanám, ez kopernikuszi fordulat a személyi jövedelemadózás világában, feltéve, hogy egy adott társadalomban bármilyen okból fenntarthatatlan lenne az egykulcsos rendszer.

Mester – Kedves Doktornő! Kedvedért, és az egykulcsos adórendszer minden hívének kedvéért felvetném azt is, hogy csak az első, a létminimumot meghaladó jövedelem után kivetett adót nevezzük személyi jövedelemadónak. Az átlagbért meghaladó jövedelem után kivetett adót tekinthetjük egy másik adónak, és azt illően szolidaritási adónak nevezhetjük.

Kapitány – Az utolsót pedig hívhatjuk büntető vagy luxusadónak…

Mester – Azt, szívem szerint, kiválósági adónak nevezném.

Utazások Eutlantiszba – Az életszövetkezetekről

Mester – Ma szívesen mesélnék nektek az eutlantiszi életszövetkezetekről.

Kapitány – Örömmel hallgatjuk beszámolódat. Mi tagadás, ezek a híradások valamilyen varázserővel hatnak rám. Nincs is mihez hasonlítani ezt az érzést, de gondolom hasonlót éreznék, ha azt mondanák nekem: mindjárt meglátod saját szemeddel azt, amiről az imént álmodtál.

Mester – Megértem ezt az érzést. Valóban olyanok ezek az utazások, mintha egyszerre álom is lenne, meg valóság is. De hát valóság. Tudom. Ott voltam.

Doktor – Mesélj, ne csigázd a kíváncsiságunkat. Miféle dolog ez az életszövetkezet? A család valamilyen új formája?

Mester – Ó, nem, legfeljebb átvitt értelemben. Leegyszerűsítve ez egy falu közös vállalkozása. Két nagyon lényeges vonása van. Az emberek nagy része számára ez egy kiegészítő foglalkozás. Másrészt rendkívül széles profilja van.

Professzor – Tehát mindenképpen egy vállalkozás, és a név alapján ítélve szövetkezeti formában működik.

Mester – Igen, jogi értelemben valóban szövetkezet. Ami, ugyebár, túl sokat nem árul el ügyvitelükről, mert ahány – jelen esetben – állam, annyi szokás.

Kapitány – Nem is a könyvvezetés részleteire vagyunk kíváncsiak. Mit csinálnak, miből áll ez a rendkívül széles profil?

Mester – A lista valóban hosszú. Ami számomra a legérdekesebb volt, és talán a leglátványosabb volt. Gyakorlatilag minden ilyen életszövetkezetnek saját kőműves brigádja van, amely minden évben belekezd egy új ház felépítésébe. Kellő előkészületek után kora tavasszal elkezdik a munkát és késő ősszel már át is adják az új házat. És micsoda ház ez!

Miért szeretsz

 

Professzor – Megkérdezte a szerelme Erósztól „Miért szeretsz?” Erósz válasza így szólt: „Szeretlek, mert ilyen vagy!” Ugyanezt megkérdezte Filia szerelme. Filia válasza így szólt: „Szeretlek, mert társam vagy!” Megkérdezte ezt Szexus szerelme is. Szexus válasza: „Szeretlek, mert enyém vagy!” Végül Agapé szerelme is feltette ugyanezt a kérdést. Agapé ezt mondta: „Szeretlek – mert szeretlek.” Ti miért szeretitek, akit szerelemmel szerettek? Drága bátor kapitányunk?

Kapitány – Kell is a nagy bátorság, hogy kimondhassam: erre a kérdésre nem lehet válaszolni egy mondattal, ha egyáltalán lehetne válaszolni. Nekem az a fontosabb, hogy ismerem a szerelmet.

Professzor – Boldog ember vagy, kapitány! De lám, ez is egy mondatos válasz volt. Szépséges és okos barátnőm?

Doktor – Szeretek szeretni, és szeretem, ha szeretnek. És hiszek az örökké tartó szerelem, a sok örökké tartó szerelemben. Ezekre a csodákra jó vigyázni.

Professzor – Hát te is egy boldog ember vagy, fiatal lány! És te, Mester, mi a te válaszod?

Mester – „A szerelem sötét verem” – mondja Petőfi. Bulgakov szerint „a szerelem úgy termett ott” hősei közé. „mint ahogy a gyilkos pattan elő a föld alól a szűk sikátorban” és megsebezte őket. Nagy erő, és nagy kegy a szerelem… De bevallom, szívesebben kimondom háromszor is, hogy szeretlek, mint hogy magyarázzam, miért. És neked, bölcs professzor asszonyunk, mi volna a te válaszod saját kérdésedre:

Professzor – A kérdés nem az enyém. Ősrégi kérdés. Szerintem, mindenkiben felmerül: miért szeretnek engem. Ennél kínzóbb bizonyára csak az a kérdés lehet, hogy vajon, miért nem szeretnek. De hogy ne maradjatok le a hóhér akasztásáról, elmondom az én válaszomat. Szeretem a szerelmemet, mert, ha mellettem van, de akkor is, ha csak gondolok rá, másképpen ver a szívem.

 

 

* * *

 

Utazások Eutlantiszban – A népképviselőkről

Mester – Az országban, ahol gyakran megfordulok, kevés, mindössze 120 tagja van az országgyűlésnek.

Professzor – Minél kevesebb a képviselő, annál jobb.

Kapitány – De minél kevesebb az országgyűlési képviselő, annál fontosabb, hogy azok alkalmas emberek legyenek.

Mester – Ebben az országban érdekes gyakorlat van. Náluk csak az lehet képviselő, aki egy különös szakmát művel. Ezt talán úgy nevezhetnénk: társadalomépítész.

Professzor – Nagyon szokatlan, de miért kellene ezen csodálkozni. Lehet-e azon csodálkozni, hogy egy kórházba orvosnak nem lehet beállítani bárkit, csak azért mert megígéri, hogy mindenkit gyorsan és fájdalommentesen meggyógyít?

Kapitány – De mit csinál egy társadalomépítész, amikor nem képviselő? Mert hogy lehessen demokratikusan választani, kellene a potenciális jelöltek tisztes sokasága.

Doktor – És az sem mellékes, hogy ez ne legyen egy zárt sokaság.

Mester – Szép számmal vannak hivatásos társadalomépítészek, de a nagy többség ezt egyéb szakmája mellett műveli. És így igaz, ez nem egy kaszt, bárki bármikor azzá válhat, ha megszerzi a szükséges képesítést, és főleg ha tanúsítja az elvárt képességeket. Tehát ha valaki elhatározza, hogy megméretteti magát a következő választásokon, egy-két éven belül megszerezheti a megfelelő jogosultságot.

Kapitány – Ehhez közelebbről mi kell?

* * *

A világról és annak jóságáról

Kapitány – Szerintem nincsen normálisan gondolkodó ember, aki azt állítana, hogy a világ jó, ahol nincs rossz, vagy azt, hogy a világ rossz, ahol nincs jó.

Professzor – Mindig gyanút ébreszt bennem, ha valaki a normális emberekre hivatkozik. Teljesen fölösleges emlegetni őket, ha azt akarod kidomborítani, hogy ebben a kérdésben lehangoló a lehetséges válaszok választéka, ami egy abszurd igen vagy abszurd nem, vagy egy triviális is-si.

Kapitány – Miért is lenne ennyire triviális az is-is. A kínaiak kedvelik az efféle megállapításokat: Mao elnöknél 70% a jó, és 30% a rossz. És ez egészen más, mint amit el lehetne mondani például Csan Kajsekről.

Doktor – Én sem találom triviálisnak az is-is választ, de abszurdnak sem az igent vagy a nemet. Inkább ott látok problémát, ha ezeket mereven szembe állítjuk egymással. És hogy egyben érdemben válaszoljak az eredeti kérdésre: szerintem a világ jó, attól függetlenül, hogy közelebbről nézve van benne jó is, rossz is. A fontos mégis az, hogy mindent egybe vetve, az ember csak azt mondhatja: a világ jó.

Mester – Kedves barátom, örömmel hallom tőled ezt. Te most nem a normális emberek, hanem csak egy névtelen ember szájába adod ezt a pozitív hitvallást. Ezzel együtt a kijelentés hiteles, hiszen, ha máshol nem, benned már megtalálhatjuk ezt az embert. Mégis, úgy érzem, a kérdés nincs megválaszolva. Tiszteletben tartom véleményedet, még inkább jogodat ilyen véleményre. A kapitánnyal viszont kénytelen vagyok vitatkozni. Könnyű meggyőződni ugyanis, hogy sok százmillió ember lelkének mélyéből szakad ki a keserű szó: a világ rossz. Ez nem vélekedés, nem következtetés, nem teoretikus megállapítás, ez tény. Éspedig nem egy tény a sok tény közül. Ez az első számú tény, ez a lényeg, az általuk megélt igazság.

Professzor – És ettől a sok százmillió, de könnyen lehet, több milliárd embertől nem vitatható el a normális ember státusza. Olyan emberek ezek, akik nem azt kérdezik, miért kell meghalniuk, hanem miért kellett megszületniük.

Kapitány – Könnyen lehet, hogy négyünk közül én láttam a legtöbb ilyen embert. Ismerem a szenvedéseket, amelyek mindenkit fenyegetnek. De anélkül sem tisztességes kiforgatni szavaimat. Én nem klinikai értelemben vett normális emberekről beszéltem, hanem azokról, ha akarjátok: szerencsés emberekről, akik megszerezhették és megőrizhették a világ megértéséhez szükséges szellemi képességeket. Gondolom, ti sem kívánjátok a világ pusztulását, ami a szerencsétlen emberek keserű igazságának végszava szokott lenni.

Professzor – Ugyan már, kapitány, nem gondolhatod komolyan ezt. Talán nem a jámbor istenfélő I. Ferdinánd szokta mondani: „Legyen igazság, vagy vesszen a világ!” Ezzel szemben, az egyszerű emberek, amikor úgy érzik, hogy – a modernkor pátoszával mondva – már csak láncaikat veszíthetik, nem a világ pusztulását, hanem egy új, jobb világ felépítését szokták követelni.

Doktor – Igen, így szokott kezdődni az ember tragédiájának újabb felvonása.

Mester – Hamar bezárult a kör, kedves barátaim, és félő, hogy sokáig tudnánk haszontalanul keringeni benne. Szerintem fontos megérteni, hogy a világ nem egy hely, nem egy kert, amelyről lehet vitatkozni, hogy jó-e vagy rossz. A világ egy küldetés, egy feladat. El kell jutni az egyik partról a másikra, a történelem egyik fokáról a másikra.

Kapitány – És ez az, ami rosszul, sokszor keservesen, rengeteg áldozattal megy.

Doktor – Elfogadom, ezzel az elvontságok egéről a teendők földjére hozzuk le a nagy kérdést. És én erről a földről állítottam, hogy jó, gazdagon termő.

Professzor – Azért szorgosan iparkodva és szívósan átverekedve a történelem egyik fokáról a másikra, fontos lenne azon is gondolkozni: vajon mi hibádzik bennünk, eszközeinkben, együttműködésünkben, hogy korszakról korszakra ekkora áldozatokat hozunk, ennyi testvérgyilkos harcot vívunk?

Mester – Biztos vagyok, hogy egyik feladatot sem szabad alábecsülni. Mind a kettő sorskérdés. A közvetlen feladat az új, jobb 21. század felépítése. A másik feladat pedig a világ és az ember megértésében is meglépni a következő lépcsőfokot. Ha jól megoldjuk ezt, jó a világ.

Utazások Eutlantiszba

Kapitány – Mester, úgy érzem, valamilyen nagy-nagy titok nyugtalanít téged egy bizonyos ideje. Nem akarsz beavatni minket ebbe?

Doktor – Igen, nekem is feltűnt az utóbbi hónapokban ez. Mintha néha-néha nem lennél közöttünk.

Mester – Kedves barátaim, igazatok van. Szívesen mesélek nektek furcsa utazásaimról, de tudnotok kell, hogy magam sem vagyok tisztában néhány fontos körülménnyel. Azt szeretném kérni, hogy egyelőre ne kérdezősködjetek arról, miképpen fedeztem fel ezt a világot, merre található az, miképpen jutok oda. Ennek is eljön az ideje, de addig legyetek türelemmel.

Professzor – Hát ezek után mi érdekeljen minket jobban, mint hogy mi is lehet az, amiről kérésedre nem szabad kérdezősködnünk? Miféle titok, vagy rejtély ez?

Kapitány – Lehet, hogy egy szellemi utazásról van szó? Valamilyen megvilágosodásban részesültél?

Doktor – Vagy ufó jön érted, és az visz távoli bolygókra?

Mester – Persze, gondolhattam, hogy normális emberek így reagálnak a hasonló kérésre. Ti meg az átlagosnál is eszesebbek és kíváncsiak vagytok. De nem tehetem másképpen, muszáj türelemmel lennünk. Nekem is. Inkább arről kérdezzetek majd, amiről mesélek. Ha tudom a választ, válaszolok, ha nem, akkor hát közösen gondolkozunk. Biztosíthatlak, lesz min töprengeni meg vitatkozni.

Professzor – Rendben van, majd várunk a nagy titkok felfedésére. Most pedig kezdd el, mert így lesz az elménk számára valami fogódzó.

Mester – Helyes. Hallgassátok meg az első beszámolómat. Legelőször elmondom, hogy ennek az új világrésznek, de mondhatom: új világnak az Eutlantisz nevet adtam meg magamban. Utjaimon az ottani kísérőim tökéletesen beszélték nyelvünket. Saját világukat valami ehhez nagyon hasonló névvel emlegették, de saját dallamos nyelvük kiejtése szerint. Ezt pedig szinte lehetetlen pontosan visszaadni. Amikor én Eutlantiszt mondok, ők barátságosan mosolyognak, és sokatmondóan összenéznek. De nem javítanak ki.

Doktor – Tehát az Eutlantisz egy idegen bolygó, és te néhanapján ott jársz?

Mester – Szépséges barátnőm, ez az, amire most még nem érdemes rákérdezni. Amit viszont el kell mondanom: ez az Eutlantisz gyönyörű világ. És egy hihetetlen kettőség lakozik benne: az ember egyszerre azt érzi, hogy minden olyan, mint a Földön, és azt, hogy minden más.

Kapitány – Külföldi útjaim alatt nem ritkám magam is éreztem hasonlót.

Mester – Igen, igazad van. Ez is ilyen kettősség, csak sokkal intenzívebb, néha döbbenetes. Kezdem is azzal, ami ott talán a leglátványosabb különbség. Hiszen az Eutlantiszon gyakorlatilag nincsenek a mieinkhez fogható települések. Városok gyakorlatilag nincsenek. Ehelyett végeláthatatlan utcákkal hálózták be bolygójukat.

* * *

A magamra találásról

Professzor – Mint minden más keresés, saját magamnak a keresése is végződhet egy önbecsapásban. Mit kell keresni, amikor magamat keresem?

Mester – Magadat keresni, azt jelenti: azt a belső párbeszédet keresni, amelyben megtalálod a nyugalmat.

Kapitány – Ez a belső párbeszéd mindenre adhatja a választ?

Mester – Nem az a fontos, hogy minden kérdésre könnyen és gyorsan találj választ. Elegendő, ha újabb és újabb kérdésekre találsz választ. Elegendő, ha megtapasztalod azt a jól eső érzést: „együtt” gondolkozni, „együtt”, azaz ebben a belső párbeszédben keresni a válaszokat. Ha ebben a belső gondolkodásban megismered az örömet, megtapasztalod azt a képességet, hogy találj válaszokat a téged foglalkoztató kérdésekre, akkor megtalálod a nyugalmat is.

Professzor – Mikor mondhatom biztonsággal azt, hogy valóban megtaláltam magamat?

Mester – Mihelyt megérzed ezt a belső képességet a válaszok keresésére, elmondhatod: Igen, megtaláltam magamat. Abból is tudni fogod, hogy megtaláltad magadat, hogy semmi másnak a keresése nem lesz többé kínzó nyugtalanság. Ezek után is ezer igazság vár felfedezésre, megértésre, ezer életfeladvány munkatervre vagy akár harci tervre, de magadra találva, ez soha többé nem lesz egy elveszett, szenvedő vagy zuhanó lélek elkeseredett válaszkeresése, hanem egy vállalható feladat.

Doktor – A magamra találásban szavaid szerint a párbeszéd kulcsszó. Milyen ez a párbeszéd?

Mester – Párbeszéd akkor van, ha meghallod a másik éned szavát: bármit mondasz, gondolsz, meghallod a belső éned kérdéseit, kétségeit; bármikor kétségbe esel, meghallod a belső éned biztatását, tanácsát. Ha a kétségek vagy biztatások kívülről jönnek, elveszhetnek, eltorzulhatnak, elerőtlenedhetnek, mire a burkodon átjutnak. A belső párbeszédben minden hallhatóan, tisztán, érthetően, őszintén szól.

Professzor – Szavaidból azt veszem ki: a magamra találás csodát ígér.

Mester – Archimédesz azt mondta: Adjatok nekem egy elrugaszkodási pontot, és én felemelem a Földet. Ha lelkednek lenne egy ilyen elrugaszkodási pontja, átemelheti életedet a szenvedések között kanyargó mély mederből egy szabad, magasságokba ívelő, a boldogság vonzásában haladó pályára.

* * *