A fociról, vb idején

Kapitány – Gondolom, mostanában ti sem tudjátok kivonni magatokat az általános foci-őrület alól…

Professzor – Mi az, hogy foci?

Doktor – Ha-ha-ha… Mi az, hogy őrület?

Kapitány – Nem rossz dolgok ezek. És tetszik-nem tetszik, a foci jó ideje a világ legnépszerűbb játéka. Nem csodálkoznék, ha a nézettségi statisztikák szerint többen nézik a foci-vb-t, mint az olimpiát…

Mester – Az nem is gond, hogy a verseny izgalma összehozza az egész emberiséget. Jó dolog egy ilyen közös élmény…

Kapitány – Különösen, ha kézügyedben van egy jó hideg sör és valami finom rágcsálnivaló…

Professzor – Biztos nem kell a bűnök kategóriájába sorolni ezt az idillt, de mint egy nyomuló életmód jelképe nekem szörnyű…

Mester – Én azt a foci-szeretetet tartanám egészségesnek, amely hetente kihív egy közeli focipályára vagy a rétre, és megkergeti veled a labdát…

Doktor – Ennek abszolúte semmi akadálya! Ma már minden jóra való faluban van egy tisztességes stadion…

Professzor – Egyetértek a Mesterrel, hogy a sport gyakorlása a jó, és nem a bámulása. Szerintem botrányos és felháborító a mostani helyzet, amikor egy velejéig korrupt szervezet bűvöli és dagasztja focinak álcázott bizniszét, a fennálló rend és az azt kiszolgáló média legnagyobb örömére…

Doktor – Mostanában Brazíliában sokan osztják ezt a véleményt, de nem szavakban, hanem tettekben…

Kapitány – Ó, ez egy egészen más történet. Én azt hiszem, ebben most tanult barátunk alaposan melléfogott. Mert valóban sok a tiltakozó Brazíliában, de hát senki nem csodálkozik azon, hogy hogyan lehetséges, hogy a focit a világon a legjobban imádó nép ilyen vehemenciával rontja saját ünnepét? Szerintem ez az egész tiltakozó hullám a baloldali elnöknek szól. Igen, túl sok a baloldali vezető Latin-Amerikában…

Doktor – A brazilok nem csak abból ismerszenek, hogy imádják a focit. Ők is normális emberek, akik normálisan akarnak élni, és rühellik az állam fáraói költekezéseit.

Mester – A két dolgot fontos lenne különválasztani. Magam is támogatok minden jogos tiltakozást, és még inkább minden jogos harcot. De harcolni jól megválasztott célokért, jól megválasztott eszközökkel érdemes. Ebben az esetben én is arra hajlok, hogy a brazíliai tiltakozó hullámot egyes szítják, és manipulálják.

Professzor – Nem lesz könnyű ezeket leleplezni, és az is lehet, hogy soha nem is fogják.

Mester – Ugyanakkor látni kell az emlegetett fáraói költekezések igazi súlyát és mechanizmusát. Ez pedig az emlegetett szervezet, de még inkább az általános tőkés filozófia következménye: ostobán és vakon hajszolni a még nagyobb profitot. Ennek egyik jellemző vonása a foci világban a gigantizmus: még újabb, még nagyobb, még drágább stadionok…

Kapitány – De hát van ennek alternatívája? Négyévente zajlik a vb! Egy ország történetében pedig száz vagy ötszáz évente! Akkor miért ne húzzanak fel néhány új csodastadiont?

Mester – Mert fölösleges kiadás egy olyan világ, amelyben az egészségügy és az oktatás kétszer akkora költségvetésért kiált, mint amennyihez jut. Én egyszerűen azt csinálnám, hogy a vb-rendezést egy egész országcsoportra bíznám. Ahány csoportban kezdik a vb-t, annyi országra. A végén a döntőket ezek egyikében lehetne rendezni. Így minden rendező országnak gyakorlatilag egy egyetlen – alapszabályként már jelentkezéskor meglévő – stadiont kellene biztosítania a vb-hez. Az új presztízs stadionok építése rendszerint ostoba holt befektetés. Ehelyett tartós életminőség-javításra, munkahely-teremtésre lehetne fordítani – egy jóval szerényebb összeget.

Kínai mese az öregemberről

Professzor – Barátaim, szerintetek mi a legfontosabb emberi tulajdonság a közösség, a társadalom boldogulása szempontjából?

Kapitány – Nincs boldogulás rend nélkül, de ha emberi tulajdonságot kérdezel, én legelőször a műveltségre tudok gondolni. De természetesen mindenkitől nem várhatunk akkora műveltséget, mint a nagyra becsült professzorasszonyé.

Professzor – Nem is szégyen a műveltség, de szerintem ennél fontosabb az értelem. Ez segít behatolni a dolgok mélyére, időben észrevenni a veszélyt, elemezni és tervezni.

Doktor – Magam a kreativitásra szavaznék. Mert nem elég észrevenni a veszélyt, hanem megoldást is kell találni, ha kell olyat, amilyen addig sose volt.

Professzor – És te, Mester, mit tartasz a legfontosabb tulajdonságnak?

Mester – Van egy kedvenc kínai mesém. Hogy válaszoljak az ő segítségével!

Kapitány – Halljuk, bölcsek a mesék!

Mester – Régen történt ez. Idegenek megtámadják az országot, már a főváros alatt vannak. A császár és az udvar a megadáson gondolkozik. Ekkor egy egyszerű öregember állít be a császárhoz. „Igaz, császár, amit beszélnek az emberek, hogy feladnánk magunkat?” – kérdi. „Igaz, válaszolja a császár. Kevés katonánk van, és még kevesebb nyílunk, az ellenség pedig olyan népes, mint a csillagok az égen és minden katonának száz nyila van.” „Adjál nekem, mondja az öregember, 300 katonát, 30 bárkát és 30 bála szénát és én harmadnapra 3 millió nyilat hozok neked.” „Rendben van, de ha nem teljesíted ígéretedet, fejedet veszem!” mondja a császár. Az udvaroncok pedig gúnyolják az öreget: „Szalmából csinál majd nyilat.” A császár megparancsolja, hogy adják az öregembernek, amit kért. És máris türelmetlenül vár, kémeket is küld utána. Beszámolnak neki a kémek: az öreg és a katonák letelepedtek a folyó partján, nem messze az ellenségtől, de heverésznek, esznek, isznak, és nem csinálnak semmit. Másnap ugyanez. A császár kivonul az öreghez és kérdőre vonja, ő meg mondja: „Harmadnapra ígértem a nyilakat, gyere holnap reggel!” Aznap éjjel sűrű köd ereszkedik le a folyóra. Ekkor az öreg megparancsolja a katonáknak, hogy a szalmából tetőt húzzanak a bárkák fölé, aztán beszállnak, és csendesen megközelítik az ellenséges tábort. Adott jelre pedig éktelen lármát kezdenek csapni. Az ellenséges katonák a ködben nem látnak semmit, és ijedtek lövik nyilaikat a szörnyű zaj irányában. A levegő megtelik zizegő nyilakkal, amelyek befúródnak a szalmatetőkbe. Amikor a nyíleső végre alábbhagy, az öreg újabb jelt ad, és a bárkák visszafordulnak saját táboruk felé. Mire reggel a császár sietve kiér hozzájuk, a katonák már sok millió nyilat szedtek ki a szalmatetőkből. A császár meg van rendülve, és elismeréssel szól az öregemberhez: „Megmentetted a hazát. De mond meg csak, honnan tudtad, hogy harmadnapra köd ereszkedik le a folyóra?” Az öreg azt mondja: „Nem elég szeretni hazánkat, ismerni kell annak nyelvét is.” Erre egy udvaronc önérzetesen szól: „Én is tudtam, hogy ma éjjel köd lesz.” Az öreg csöndesen megkérdezi: „És mi hasznát vettük tudományodnak?...”

Professzor – Igen, időben észlelni az igazi veszélyeket, ez a döntő!

Doktor – De mire mentek volna egy kreatív megoldás nélkül?

Mester - Nem tudom, szükséges-e értelmeznem a mesét, de szerintem több lényeges tanulságot szűrhetünk le belőle. Ezek mindhármatokat megerősítik. Először is a legfontosabb tisztán látni a közösséget fenyegető igazi veszedelmet, másodszor teremtő erővel bírni, olyan képességgel, amely új, alternatív, ha kell furfangos megoldást kínál.

Professzor – Mesterségem becsülete is beleszólna: harmadsorban nem kell tolongani, tüsténkedni a császári udvarban…

Kapitány – Így van, kedves barátnőm, de igen fontos a negyedik tanulság is: ha a helyzet úgy hozza, nem lehetünk restek vagy szégyenlősek a császár elé lépni, és felvállalni azt, amire képességeink predesztinálnak.

Mester – Nos, szerintem éppen ez a lényeg. Ezt pedig én úgy nevezném meg, hogy: felelősségtudat, a közösségért érzett felelősségtudat.

A normandiai partraszállásról

Kapitány – Jó érzés volt nézni a megemlékezéseket a normandiai partraszállás évfordulójáról.

Doktor – Engem a több ezer veterán embersége hatott meg, no meg az a tisztelet, amely körülvette őket.

Professzor – Szép számban voltak a túlélők, ahhoz képes, hogy 70 éves évfordulót ünnepeltek…

Mester – 70 év! Én azon is eltűnődtem, hogy hogyan csúsznak össze a távolodó múlt eseményei. Éppen a közeli napokban lesz száz éve annak, hogy a szarajevói merénylet okot szolgáltatott az első világháború megindítására. 100 és 70 év… Szinte ugyanaz a távolság, pedig az én nemzedékem számára egy világ – és majdnem egy fél évszázad – választotta a két világégést… De nem vitás, ennél fontosabb a történelmi igazság színeváltozása…

Professzor – Az pedig meglehetősen látványos. Az ember csak bámul: a kép nem fakul, hanem egyre színesebb, egyre ragyogóbb, egyre lenyűgözőbb. Elegáns urak és hölgyek, elegáns egyenruhások, királyi pompa, elegáns díszlet, fennkölt beszédek… Hollywoodi káprázat az utolsó részletig.

Kapitány – Hát nem kijár ez a történelem legnagyobb katonai akciójának, amely ráadásul megpecsételte a háború, és ezzel együtt a fasizmus sorsát?

Professzor – No, itt kezdődik a történelmi igazság meghamisítása. Mindenekelőtt két szám: ez a bizonyos D-day a háború 1740-ik napja, a háború végéig pedig 336 van hátra.

Mester – Ha a szövetségesek nem nyitják meg ezt a nyugati frontot, a háború bizonyosan 336 napnál tovább tartott volna még, de az is biztos, hogy 1944 nyarára a Szovjetunió megnyerte a háborút Hitlerék ellen. Igaz, nem egyedül. Mellette volt az összes európai ország ellenállási mozgalma, az időközben felszabadított – és a hamarosan felszabadítandó – országok sebtében újjászervezett gazdasági és hadereje.

Doktor – Alig ha lenne becsületes ember, aki kétségbe vonná a szovjetek hősiességét, hatalmas, elképesztő véráldozatukat, végső soron döntő szerepüket a fenevad legyőzésében. Csakhogy nem lehet elkenni a különbséget Szovjetunió és az Egyesült Államok stratégiai céljai között. A Szovjetunió el akart pusztítani egy halálos ellenfelet, a Nyugat szabadságot akart hozni…

Mester – Ez a mérlegelés csak újabb vita tárgyát képezheti, hiszen ezerszer bonyolultabb és fontosabb bármely katonai akció megítélésénél. Csakhogy zavarba ejtő a történelem ennyire tendenciózus manipulálása. Egyszerűen mondva: várhatjuk-e a szabadság elhozatalát attól, aki bajban van az igazsággal?

Hívjátok ide a társadalmat!

Professzor – Mester, mondd, kérlek, miben látod a mostani helyzet megoldását. Be kell vallanom, hogy már nem csak nyomaszt hazánk állapota, de szégyellem is azt, hogy csüggedünk, rettegésről beszélgetünk, zavartan és tanácstalanul állunk…

Mester – Megértelek, de hidd el, neked nincs okod osztozni a szégyenben. Ami viszont a megoldást illeti, azt az élet majd megtalálja… Nem vagyok biztos, hogy az követné az én elképzelésemet, de szívesen megosztom veletek, mert minden hasonló gondolatra, tervre jut valamilyen szerep a dolgok alakulásában.

Kapitány – Roppant kíváncsi vagyok elképzeléseidre, Mester, azért is, mert tanult barátunk most mindenféle pontos diagnózis nélkül kért orvosságot.

Doktor – Valóban nehéz eset, mert a kór egyik jellegzetessége, hogy nem mindenki észleli… De halljuk a Mestert!

Mester – Szerintem a baj gyökere az, hogy túl nagy hatalmat kapott a politika, vagy kevésbé elvontan megfogalmazva: a politikai osztály.

Professzor – Reális tényező a politika egy tőke uralta társadalomban?

Mester – Különböző mértékben, de az. Nálunk viszont ez a mérték túlontúl naggyá dagadt. De nem a tőke gyengesége miatt, hanem a társadalom gyengesége miatt.

Kapitány – De miért lett volna hírtelenül ennyire gyenge a magyar társadalom? Talán a szocializmus évtizedei tették apatikussá, rombolták szét immunrendszerét?

Mester – Fontos lenne megvizsgálni, hogy mit tett az elmúlt 25 év, és az előtte lévő 40, de most nézzük meg, milyen esélyei és milyen forgatókönyvei lehetnek a társadalomnak! Én bizakodó vagyok, különösen, hogy a pozitív fordulathoz nem kell a 10 millió polgártársunk egységes rohama. Az ébredés és a fordulat fokozatos lesz. Kezdetben néhány ezer-tízezer ember példája kellene, azokat viszont néhány százezer embernek kellene követnie.

Professzor – Igen, bizakodhatunk, hogy él ennyi értelmes és felelős ember.

Doktor – De milyen választási lehetőségük adódik nekik a politika visszahódításához?

Mester – Kettő! Úgy gondolom, abban alapvetően egyetértés van köztünk, hogy a baj hordozói a mai pártok.

Professzor – Egytől egyig!

Mester – Ezért a magyar társadalom előtt két lehetőség, két út áll: vagy visszafoglalja a meglévő pártokat, vagy új lapot nyit és új szervezetekbe, új mozgalmakba tereli erejét.

Kapitány – Elfoglalni a meglévő pártokat? Ezt hogyan kell érteni? Hogyan kell elképzelni?

Mester – A mostani pártok egy rossz politikusi nomenklatúra foglyai. Belső rendjük és működésük nem demokratikus. De a társadalmi benyomulás játszva szétroppanthatja a régi kereteket, kisöpörheti a rossz nomenklatúrát.

Doktor – Ez, attól tartok, meglehetősen naiv elképzelés.

Mester – Elfogadom, drága doktornő, elfogadom. Ez egy meglehetősen valószínűtlen, de vallom: reális lehetőség. Magam is nagyobb esélyt látok arra, hogy merőben új szerveződések nyerjék meg a társadalmat a változás számára.

Professzor – A régi szervezetek elfoglalása vagy újak teremtése? Mire lenne jó ez új eszmék, új programok nélkül?

Mester – De hát nem arról beszéltem, hogy a társadalomnak kell színre lépnie, elcsapva a csapnivaló politikusi nomenklatúrát? A társadalom számára pedig nem kellenek szóvirágok, lózungok, populista beszéd. A társadalom maga a program, értelmes, tagolt program: béke, munka, igazságosság! Persze, majd mi is besegítünk ebbe a nemes feladatba! Igaz, barátaim?

Félni vagy nem félni?

Professzor – A rettegés új kora kezdődik, kedves barátaim… És íme, a Nagy Rettegtető a rettegésben tartás kultikus rituáléját, ám valójában annak egy szánalmas és nevetséges bohózatát játszotta el tegnap…

Mester – Bizonyára Biszku perére gondolt, tisztelt barátom…

Professzor – Igen, erre!

Kapitány – Ejnye, tanult barátunk, én emlékeztesselek, hogy egy demokrata nem fél, cifra körülmények között sem! De most? Mitől kellene akárkinek is rettegnie, hacsak bűn nem nyomja a lelkét?

Professzor – Tudom én, kapitány, hogy te nem vagy cinikus, hanem talpig becsületes… De hát nem látod, mi zajlik nálunk? Nem látod a gátlástalan – és főleg ellenőrizetlen – hatalom garázdálkodását?

Mester – Bizony néhanapján garázdálkodást is látunk, de szerintem nem ez a jellemző, hanem a kiszámított tervszerű nyomulás, amelyet nagy gonddal próbálnak vezényelni. Ehhez viszont elkel a nemzeti eufória ugyanúgy, mint a nemzetárulók rettegése.

Kapitány – A nemzet- és hazaárulók mindenidőkben gyávanép voltak, és lesznek. Az ő rettegésüket nem sajnálom…

Doktor – Ó, de számít a hatalom erre a megértésre! De jól tudjuk, hogy amikor örömtáncot járnak egy nemzetáruló felkoncolásánál, ártatlan emberek sokasága válik áldozattá.

Kapitány – Mire jó ilyen könnyedén keverni a dolgokat. Itt egy egyszerű és világos jogi esetről van szó. Egy embert állítottak a bíróság elé, aki így vagy úgy felelős ártatlan civilek haláláért. Az viszont nem menti a vádlottat, hogy az igazságszolgáltatás évtizedeket késett dolgával…

Professzor – De igen! Az idő múlása nem másodlagos szempont egy valódi jogállamban…

Doktor – Magam is úgy látom, hogy ebben a konkrét esetben pusztán az időtáv is követelte a felmentést, hiszen egyetlen tanú sem él már, olyan sem, aki bűnösségére, de olyan sem, aki ártatlanságára vallhatna…

Mester – Egyetértek, hogy egy sor másod- és harmadrendű szempont a meglehetősen koncepciós vád elvetését indokolta volna. De nézzük meg az elsődleges szempontokat! Meglehetősen általános beszédmód lett a civil tömeg, és annak sérelmére elkövetett gaztettek emlegetése. Teljesen jogosan, bár tragikusan későn született meg a sokat hivatkozott genfi egyezmény a civil lakosság védelméről. Ne feledjük el, hogy vagy tíz évvel korábban a 2. világháborúban mindkét fél válogatás gyilkolta a civil lakosságot. Az értelmetlen bombázásokban sok millió ember pusztult el…

Professzor – Sajnos ez az egyezmény nem akadályozta meg Amerikát, hogy néhány éve a szomszédságunkban több civilt gyilkoljon meg, mint amennyi ember halt meg összesen Magyarországon 1956-ban sortűzben.

Kapitány – Én is gyalázatnak tartom ezt a bűncselekményt, és azt is, hogy ez büntetlenül maradt meg, de az egyik bűnös megmenekülése felmenti a másik bűnöst?

Mester – Várjunk még a minősítésekkel. Hiszen éppen ez a problémám. Teljesen egyetértek azzal az alapelvvel, hogy egy háborúban a civil lakosságot óvni kell. De közben zavarjon meg a puszta szóhasználat. Abból kell indulni, hogy egy háború esetében van két szemben álló, egymásnak feszülő fél, és van a harmadik csoport, a civil lakosság. Azok az emberek, akik egyik harcoló táborhoz nem tartoznak, nem viselnek fegyvert, és minden vágyuk, hogy kimarajanak a két háborúzó fél harcaiból. Kérdem én: ha elfogadjuk, hogy 1956-ban Magyarországon háború – vagy ha így helyesebb: polgárháború – van, akkor hogyan kell értelmezni egy olyan csoportosulás összeverődését, amely az egyik harcoló fél ügyét, jelszavait, szándékait képviseli, jellemzően, de legalább potenciálisan agresszíven, erőszakosan?

Professzor – Teljesen igazad van, Mester! Szemforgatás lenne az ilyen csoportokat ártatlan civil lakosságnak minősíteni. Ez a harcoló felek egyikéhez csatlakozó szabad csapattá válik.

Kapitány – Mélységesen sajnálok minden megtévesztett ártatlant, de valóban figyelembe kell venni, hogy 1956-ról van szó. Akkor még nem volt divatban a vízágyú meg a könnygáz. Ma megítélni azt, hogy adott helyzetben fel lehetett-e volna oszlatni a tömeget lövések nélkül, reménytelen…

Doktor – Azt is kellene figyelembe venni, hogy nem egy esetben a tüntető tömegben akadt fegyvert viselő ember. Így az, hogy a tömeg fegyvertelennek látszik az egyik pillanatban, nem biztosíték a békés szándékra. Ne felejtsük el, hogy ilyen tömegek szörnyű tetteket hajtottak végre, beleértve lefegyverzett foglyok legyilkolását…

Mester – Nem utolsó sorban azt is látni kell, hogy november 4. után a hatalomnak nem volt érdeke, hogy újabb rendbontás legyen, még kevésbé, hogy vér folyjon. Minden csepp vér lemoshatatlan foltot hagyott az új hatalmon… Az ország, és főleg a szocializmus ellenségeinek pedig elemi érdekük volt újabb és újabb sebeket ejteni, újabb és újabb foltokat ejteni… Tudták, hogy ez majd kamatozik nekik. Bíztak, hogy eljön az ő idejük…

Professzor – Sokan sokáig nem hitték, hogy ami eljött, az ezeknek az ideje… Ma végre a többség látja: az övéké.

Doktor – De rettegnek, hogy meddig…

Professzor – És azért mindent megtesznek, hogy ne ők, hanem a többiek, a társadalom rettegjen. Ezt a rettegést szolgálja a 93 éves Biszku Béla meghurcoltatása is…

Mester – Többektől hallottam, hogy nem kedvelik, mert szürke személynek, keményvonalasnak gondolják… Én személyesen nem ismerem, így nem tudhatom milyen ember. De amit lehetett látni róla, meglepő szilárdságot és méltóságot mutatott. És főleg a rettegés nyomát sem tudtam felfedezni rajta. Azt javaslom, hogy vegyünk példát ettől az agg embertől! És merjük megüzenni, amit Szent János-Pál is mondogatott: „Ne féljetek!”

Háború előtti csend?

Professzor – Barátaim, nyugtalan vagyok! Az az érzésem, hogy valaki háborút akar, és ennél szörnyűbb sorscsapást nehéz elképzelni…

Kapitány – Bizonyára az ukrajnai válságra gondolsz, kedves professzorasszonyom. Be kell vallanom, én is nyugtalan vagyok, bár feltételezem, egyik fél sem akar háborút…

Mester – Az sem érdektelen kérdés, hogy akar-e valaki háborút, és ki lenne az, mégis most az a fontosabb kérdés, hogy reális veszély-e a háború? Mert lehet, hogy itt egy egyszerű pókerjátszmáról van szó, és az érintettek gond nélkül képesek azt békés keretek között tartani.

Professzor – Ismerve téged, drága Mester, sejtem, hogy inkább provokálsz minket kérdéseddel. Hát kinek lehetne kétsége, hogy ha valaki igazán akar háborút, azt mások meg tudnák akadályozni. Mi sem könnyebb, mint lángba borítani a világot… Elég hozzá egy pisztolylövés…

Kapitány – Mint éppen száz éve Gavrilo Princip lövése…

Mester – Mégis, szeretném tudni, mit gondoltok ma erről: reális veszély a háború?

Doktor – Putyin egy veszedelmes diktátor, de egy nagy háborúhoz gyenge és gyáva, ezért én nem hiszek a háborús veszélyben.

Professzor – Döbbenetes ez a trendi Putyin-fóbia! Szerintem Putyin annyira hazafi és annyira demokrata, amennyire csak egy politikus tud az lenni. És se Oroszországnak, se Európának, se a világnak nem válik kárára, ha versenyre kell Nagy Péter cárral. A baj az, hogy a Béke-Nobeldíjas Obama játszik a tűzzel, éspedig nem csak itt a szomszédságunkban, hanem Kína körül. Így sajnos szerintem a háború veszélye 1945 óta nem volt ennyire reális.

Kapitány – Én nem vállalkoznék döntőbíráskodásra Nyugat és Kelet között. Igaz, aggályos volt Krímet megkaparintani, de Koszovó kiszakítása Szerbiából sem volt jogszerűbb. Az oroszok komoly haderőt mozgatnak jobbra-balra Ukrajna körül, de a NATO is tolja fel-le erőit Oroszország körül. Mégis én ebben diplomáciai és gazdasági játszmákat látok, nem tartok igazi háborútól.

Mester – Ezek szerint most alaposan megoszlik a véleményünk, hiszen magam kénytelen vagyok tudós barátunk kisebbségi véleményéhez csatlakozni, így viszont két igen és két nem lesz a közvélemény eredménye. Igen, sajnos, ki kell mondanom: reális a háborús veszély! Döbbenetes ezt megállapítani, de még döbbenetesebb azt látni, hogy ebben a helyzetben hangoskodik a zömében felelőtlen média, és hallgat a társadalom. Vagyis azok hallgatnak, akik minden háború igazi vesztesei, igazi áldozatai… Szörnyű ez a csend…

Az élet bűvös kockája

Kapitány – Felemelő érzés, hogy ilyen zseniális játékot adtunk a világnak, mint a bűvös kockát! Örülök, hogy méltóan megünnepeljük a nagyvilágban!

Professzor – Szerintem játéknak a bűvös kocka nem zseniális, hanem idegbajt hozó. De van két figyelemre méltó jelentősége: fantasztikus üzlet, és ami talán még fontosabb: megérteti velünk az egyszerű bonyolultságát. Szét kell rakni hat színt, ennyi a feladat. Képzeljétek el, hogy összekeverek egy tálba egy maroknyi fehér babot, tarkababot, lencsét, csicseri borsó stb., és megkérlek, hogy ezeket válogasd szét. A legcsekélyebb nehézség nélkül, egy pár perc alatt bárki elkészülne vele. De amikor mindenféle összefüggések kusza láncokba szedik az egyes szemeket, egykettőre rájövünk, hogy rövid az eszünk, és még rövidebb az életünk, hogy a feladványt megoldjuk.

Kapitány – Mi tagadás, nap, mint nap találkozunk bonyolult helyzetekkel. Éppen ezért fontos csiszolni elménket. Ki ezzel, ki azzal. Nem tudom, került-e valaki az idegosztályra bűvös kocka miatt, de hogy itthon sok százezer, a nagyvilágban sok millió, de talán sok százmillió fiatalember intelligenciája nyert ezzel a játékkal, semmi kétségem.

Doktor – Én csak azon gondolkozom, hogy hány polgártársunknak és meddig kellene forgatni a bűvös kockát, hogy egy értelmes döntést hozzon a szavazófülkében?

Professzor – Szerintem fontosabb lenne a demokrácia érvényesülése, ahhoz, hogy jól intézzük életünket. Nem reális mindenkitől elvárni azokat a szellemi képességeket, amelyek amúgy rendelkezésre állnak minden társadalomban.

Mester – Fogós kérdés ez: mi a legfontosabb a társadalom jó működéséhez? A demokrácia? Netán a szabadság? Vagy az emberek átlagos értelmi szintje? És bizony, kínálkozik még egynéhány hasonló eszme… Ti mit gondoltok?

Kapitány – Valóban nem könnyű sorrendet felállítani… Szerintem a demokrácia és az értelem a legfontosabb, de a hitet és a rendet is megemlítenék.

Doktor – Az intelligenciát én is döntőnek érzem, de a legfontosabb kétségtelenül a szabadság és az ehhez járó demokrácia. Ha viszont olyat is kellene megemlíteni, ami eddig nem került szóba, azt mondanám: bátorság kell. A gyávának semmit nem adnak szánalomból…

Professzor – Ami elhangzott, mind fontos: demokrácia, értelem, rend, szabadság, hit, bátorság!... De nem hiányozhat valami különösen fontos: a szolidaritás! Mert minek a nagy eszem, minek a csodás bátorságom, ha mindig szótlanul elmegyek mások baja, mások meghurcoltatása mellett?

Mester – Nagyszerűek vagytok, minden ki van mondva! Semmit nem tudok hozzátenni. Nem hiszem, hogy érdemes további eszméket keresni, úgyis több hangzott el, mint a bűvös kocka hat színe… A fontossági sorrendbe belegabalyodni pedig végképp fölösleges. Ha ki akarjuk rakni a bűvös kockát, számít-e, melyik szín a legfontosabb?

Kapitány – Biztosra veszem, hogy egyesek úgy kezdnek hozzá a kocka kirakásához, hogy kiszúrnak egy színt, amellyel kezdenek…

Mester – Ennél a játéknál ez valóban lehet egy taktikai megoldás… De az élet, tudjuk, ennél valamivel bonyolultabb… Szerintem minden nap előállnak helyzetek, feladatok, amikor hol az egyik, hol a másik feltétel döntő. Tehát fölösleges, lehetetlen sorrendet felállítani… Ám bevallom, érzek magamban egy határozott elfogultságot az értelemmel kapcsolatban. Meggyőződésem szerint az értelemnek különleges szerepe van az élet jobbításában. Az értelem fogja kirakni nekünk az élet bűvös kockáját – ha elég erős lesz…