A lélekről

Professzor – Ma azon töprengtem: vajon – feltéve hogy van – mi a különbség a lélek és a szellem között?

Kapitány – Feltéve, hogy van különbség, vagy feltéve, hogy van lélek meg szellem?

Professzor – Ez utóbbi a kérdés. A különbség léte nem kétséges… Emlékeztek beszélgetésünkre a folyóról! Nem, a különbség nem kétséges. Inkább két dolog azonosságát lenne nehéz megmagyarázni.

Doktor – No de hogyan vizsgáljuk meg a különbséget, ha abban sem vagyunk biztosak, hogy a két dolog, aminek a különbségét kívánjuk megvitatni, létezik. Egyébként engem most az érdekelne: te melyiknek a létezésében kételkedsz inkább: a lélek vagy a szellem létezésében?

Professzor – A létezés fogalma sem egyszerű kérdés. Mondanék egy példát: a magatartás. Létezik-e egy ember magatartása? Létezik. De lehet-e ezt két különböző dolognak tekinteni? Lehet-e azt mondani: az ember halandó, de a magatartása örök? És az, amit olyan nagy előszeretettel léleknek nevezünk, nem az ember egyfajta létezése, magatartása-e?

Kapitány – Én úgy pontosítanék, hogy az ember nem ember és lélek egysége, hanem test és lélek egysége.

Professzor – Rendben van, ragaszkodhatunk ehhez a terminológiához is, bár ennek értelme legfeljebb annyi, hogy becsempéssze azt a vélekedést, miszerint van egy materiális test és van egy immateriális lélek. Ez pedig máris az irracionalitás becsempészése.

Kapitány – Bevallom, nem tudom miből van a lélek, hacsak nem lélekből, vagyis lélekanyagból, éterből, energiából… De én érzem, hogy van lelkem, és nap mint nap tapasztalom, hogy másképpen létezik, mint a testem. Néha nagy harmóniában vannak, néha feszülnek egymásnak… Néha a test győz, néha a lélek…

Professzor – Hasonlóképpen vagyok én is a tudatommal… De ettől nem látom szükségét, hogy azt valami éterből materializáljam. A tudatom az agyam működése. Jellemző vonásai, karaktere, saját törvényei, mindez nem más, mint a személyiségem megnyilvánulása...

Kapitány – Magyarán, te azt mondod: lélek valójában nem létezik. Akkor miféle különbséget keresel egyáltalán?

Professzor – Nem, azt nem állítottam, hogy lélek nem létezik. Ellenkezőleg: én is úgy érzem, hogy van lelkünk, csakhogy nem ismerem a lélek természetét. És arra gondoltam: ha próbálnánk elemezni a lélek és a szellem különbségét, talán rátalálunk egy résre, amelyen keresztül megközelíthetjük magát a lélek titkát.

Mester – Bármelyikünk is lel ilyen résre, ossza meg a többiekkel. Boldog lennék, ha megérthetjük lélek és szellem titkait.

Professzor – Te hiszel a lélek létezésében, Mester?

Kapitány – És a lélek halhatatlanságában?

Mester – Nekem a hit a tudás egy magasabb foka. Ennyiben másképpen gondolkodom mint a keresztény, aki a hit foglya, és másképpen mint a gnosztikus, aki a tudás foglyának tartja magát. Engem a a tudás szabaddá, alkotóvá, teremtővé tesz, de egy konkrét területen csak a kellő tudás tesz azzá. Tehát mernék hinni, de csak a kellő tudás birtokában. Ebben a kérdésben viszont én nem rendelkezem kellő tudással.

Doktor – Feltételezem, hogy mi akkor is tanulnánk fontos dolgokat, ha azt a kevés tudást osztanád meg velünk, aminek birtokában vagy…

Mester – Nem szeretnék csalódást okozni, kedves doktornő, de most magam is csak töprengéseket tudnék megosztani, és ezeket éppen professzorasszony töprengései indították el. Így arra gondoltam, hogy a szellem megemlítése abban segít nekünk, hogy egy hiányzó láncszemre figyeljünk meg. És némi vizsgálódás után rá kell jönnünk, hogy ez a hiányzó láncszem az elme. Az elme, amely a lélek párja. Így van az érző lélek és a gondolkodó elme, e kettő szintézise pedig a maga a szellem

Professzor – Valóban, ez így logikus, és így kerék.

Kapitány – Én azt mondanám: így szép!

Professzor – De marad végső kérdés: rendelkeznek-e ezek saját anyagi létezéssel.

Mester – Ezt nem tudom, ezért nem hiszek semmit…

Doktor – Drága, egyetlen Mesterem! Legalább egy jóslatot kérnék, Megígérem, hogy azt nem fogjuk hitnek venni!

Mester – Ó, te fiatal barátom! Neked nagyobb esélyed van egyszer megtudni titkokat erről. Mert a kíváncsiság nem csak benned búvik. Hét milliárd ember kíváncsi ezekre a titkokra. És a tudomány érzékeny erre… Végül ő is a piacból él, egyre inkább… De rendben, legközelebb segítek, hogy közösen kitaláljunk egy jó hipotézist!

Doktor – Köszönöm! És tudom: a hipotézis nem hit!

A Húsvétról

Professzor – Folyton mondogatom magamnak, hogy – ahogy a Mester is tanít – tisztelni kellene a vallásokat, de folyton, és éppen Húsvét tájékán a legjobban zavar a hitbuzgalom zaja.

Mester – Minden élőnek valamennyi zajt meg kell engedni. És ha egy vallás követői kegyéből élő, akkor el kell tudni viselnünk a zaját is, még inkább, ha ünnepel…

Kapitány – Hála az égnek, hogy nem kell mindig és mindenhol a temetők csendjét élvezni! De vajon miért éppen Húsvét körül lesz olyan érzékeny a füled, tanult barátunk?

Professzor – Minden időszak szép, de a tavasznak, a tavasz érkeztének különös varázsa van.

Doktor – Igen, ez az újjászületés varázsa, az, aminek mindannyian örülünk, és amiben mindannyian bízunk!

Professzor – Ennek megünneplése ilyen vagy olyan formában minden kultúrában megvan…

Kapitány – Igen, úgy tudom Stonehenge is erre a célra született…

Doktor – Bizonyosan nem erre a célra, de az is biztos, hogy a tavaszi napforduló az egyik legfontosabb és legszebb ünnepség lehetett ott…

Kapitány – De a mi magyar őseink is a Víz Úrnőjét és Villő Istennőt ünnepelték. A téli, lecsendesült időszakban befelé figyeltünk, szembenéztünk lelkünk mély kútjába elbújt érzéseinkkel, azokat magunkhoz öleltük, megértettük üzenetüket, de most itt az idő, hogy velük új teremtésbe kezdjünk. Mielőtt Villő áldásával növekedni kezdjenek elvetett magjaink, hívjuk az Ő ajándékának, a víznek a megtisztító erejét: tisztítson meg minket, gyógyítsa érzelmeinket.

Doktor – Íme, a locsolás gyökere…

Professzor – Igen, és ebben, mint ahogy szinte minden nép hagyományában, van valami mélységesen demokratikus: az újjászületés mindenkié. A keresztény ünnep ezzel szemben az újjászületést egy valakinek a feltámadására korlátozza…

Kapitány – Jézus feltámadása üzenet…

Doktor – Szép üzenet: aki követi, majd az egy és egyben utolsó ítélet napján feltámad…

Kapitány – A zsidó messiásra sem kell ám kevesebbet várni, ha minden igaz…

Mester – Ejnye, barátaim, akármit is ünnepeljünk, legyen ünnepi hangulat a lelkünkben, ne csipkedjünk egymást! Jómagam gond nélkül szét tudom választani a tavasz megünneplését, a hálát a rabszolgaságból való megmenekülésért és a gyászt azokért, akik az igazságért haltak mártírhalált… Kevés hiteles dolgot tudok Jesuáról, de ez a kevés is elegendő nekem, hogy az igazságért, az igazság közösségéért, ha tetszik, az igazság kommunizmusáért harcoló emberek egyikét tiszteljem benne.

Professzor – Magam is így gondolom, semmi kétségem nincs, hogy éppen még eleven emléke ihlette a keresztény ősi kommunizmust. Bajom annyi, hogy a feltámadás legendája – amely, lássuk be, nem varrhatjuk az ő nyakába – éppenséggel megöli az igazi személyt, hogy egy félelmetes kultusz szülessen helyette.

Kapitány – Dialektikus csavar: a feltámadás öli meg…

Professzor – Botev, az egyik legnagyobb bolgár költő egyik legszebb versében mondja: „Él ő, él… Ki a szabadságért esett el, nem hal meg, érte könyörög ég és föld, állat és természet, és bárdok énekelnek róla…” A feltámadás a mű folytatásában van, nem a halott feltápászkodásában…

Mester – Jól mondtad: a feltámadás a mű folytatásában van! Csodálatos, mert igaz, és nagyszerű, mert mindnyájunknak ad esélyt!

* * *

Ember és folyó…

Hérakleitosz – Egyetlen ember sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, mert az már nem ugyanaz a folyó, és ő már nem ugyanaz az ember.

Doktor – Egyetlen ember sem léphet egyszer sem a folyóba, mert aki belépett már nem ugyanaz az ember, mint aki még nem lépett be, és a folyó sem már ugyanaz.

Kapitány – Ha elég szeretet, tisztelet és alázat van bennem, mint egy hinduban a Gangesz iránt, ezerszer is beléphetek abba a folyóba.

Professzor – Az ember? Ő először belegázol a folyóba, de később visszamegy, és csónakra száll.

Mester – A folyó? Ha két ember beszél róla, az már nem ugyanaz a folyó…

* * *

A mai összeesküvés-elmélet – Az Iszlám Állam

Kapitány – Üdvözlégy, fiatal barátnőm! Látom, ma is sietsz…

Doktor – Szép napot, dicső kapitányunk! Igen, korábban végeztem a peres ügyekkel, reméltem, hogy lesz egy kis időnk kiütni a hétköznapi feszültségeket valami izgalmas sztorival. Mesélj, mik a legújabb híreid?

Kapitány – Az igazi izgalmakat ne a hírektől várd, szépséges doktornő, hanem attól, amit a hírek eltakarnak…

Doktor – Hát, persze, én is erre gondoltam, a titkos háttérre, a titkos igazságra, amelyre mindig te jössz rá elsőként…

Kapitány – Kegyed hízelegni próbál… De ismersz engemet. Annyira jóban vagyok az eszemmel, hogy engem minden hízelgés hidegen hagy… Ám hagyjuk ezt, tudom mire vagy kíváncsi… És most nem kis ügyről van szó… Hosszabb ideje gondolkozom ezen, és mára már teljesen egyértelmű lett számomra, hogy ez az egész Iszlám Államnak nevezett jelenség egy rendezett csapda…

Doktor – Rendezett csapda? Ezt hogy érted? Ki kinek rendezett csapdát?

Kapitány – Csapda ez a résztvevő dzsihadisták számára is, de az igazi nagy vad, amelyet csapdába akarnak ejteni, az a világ közvéleménye.

Doktor – Egyre izgalmasabb, de sajnos egyre zavarosabb is az egész. Ki állítja fel ezt a csapdát, és mire lesz neki jó a csapdába csalt világközvélemény?

Kapitány – Azt, hogy ki állította fel ezt a csapdát, nem tudom. Könnyű lenni mondani, de én ezt nem merném állítani, hogy Amerika vagy netán Izrael állította fel… De aki felálította, tudatosan és átgondoltan cselekedett, az érdeke pedig az, hogy Amerika, akarja vagy sem, belekeveredjen egy újabb a legutóbbi iraki és az afganisztáni után egy harmadik, még nagyobb szabású és még véresebb – lehetőleg százéves – háborúba…

Doktor – Hát ez rémisztő…

Kapitány – Könnyen lehet, hogy ez lesz a világtörténelem legrémisztőbb története… De most hagyjuk, jön a professzor asszony és a Mester… Mi meg holnap folytatjuk, rendben?...

Doktor – Igen, holnap, ugyanitt, ugyanakkor… Látod, minden gondom eltűnt… Ha nem lennél, ki kellene találni!

* * *

Utazások Eutlantiszba – Újra a családról

Professzor – Mester, sokat gondolkoztam a tegnapi beszámolódon a családi viszonyokról Eutlantiszon, és nem tudom eldönteni: jó-e az, hogy a gyermek így van kötve az egyik szülőhöz, kizárólag neme szerint. Az életben minden helyzet előfordul. Az is előfordulhat, hogy az apa egy szörnyeteg. Akkor is oda kell adni neki a fiúgyermeket egy válás esetén? Ezt embertelennek találom.

Mester – Egyetértek veled. Ez embertelen, és vállalhatatlan, és szerencsére Eutlantiszon is így gondolják. Sőt, nagyon komolyan veszik azt, hogy – ahogy mondod – egy szörnyetegre nem lehet rábízni egy gyerek nevelését. És ehhez egyáltalán nem kell várni külön válásra.

Kapitány – Gondolom tanult barátnőnk a szörnyeteg emlegetésével ki akarta élezni a problémát, de a dilemma akkor is jogos, ha csupán arról van szó, hogy az egyik szülő jobb szülő a másiknál. És a gyerek elhelyezésénél ez ne számítson, hanem csak a nemi hovatartozás? Szerintem az a helyes, ha a gyereknevelést a két szülő versenynek is tekinti, verseny a gyerek jobb nevelésében és a gyerek jobb szeretésében.

Mester – Versenynek? Talán igen, így is tekinthetünk erre, de egy etikailag magasabb szinten: verseny abban, hogy ki tud többet tenni azért, hogy mi szülők együtt jobban neveljük és jobban szeressük a gyereket, és nem olyan versenynek, hogy ki tud a másikat felülmúlni, magát jobban megszerettetni a gyerekkel.

Professzor – Igen, gyarló az ember, sokan könnyen hagyják magukat megvakítani saját jót akarásuktól, de akkor is aggályosnak érzem, hogy az életszagú gyarlóságokkal is teli életet ennyire egyszerű szabályok szerint vezérelt mederbe tereljék.

Mester – Szerintem helyes, ha az alapelvek egyszerűek – és jók! A gyakorlat viszont valóban bonyolult, még Eutlantiszon is. Órákig tudnék mesélni arról, hogy milyen gonddal segítik elő a leendő szülők felkészülését a szülői szerepre, és milyen következetesen segítik végig ennek a szülői szerepnek a betöltését, azt kell mondjam: egy életen át.

Doktor – Időnk van, kíváncsiak is vagyunk minden részletre, így tehát mesélj!

* * *

Utazások Eutlantiszba – A család

Doktor – Létezik még család Eutlantiszban?

Mester – Igen, létezik. És hasonló problémákkal küszködnek, mint mindenhol…

Kapitány – Lám, ez is bizonyítja, hogy örök és egyetemes az emberi természet…

Mester – Örök, és örökké változó, van alapunk hinni ebben. Közben, a sok hasonló probléma mellett, érdekes, figyelemre méltó különbségek vannak. Talán a leglényegesebb az, hogy náluk a szülői közösség felbonthatatlan, ugyanakkor minden gyereknek van egy – ők ezt úgy hívják – első szülője, ez pedig az azonos nemű szülő. A szülők hosszabb-rövidebb időre különválhatnak vagy akár véglegesen felbonthatják együttélésüket – ez az, amit mi válásnak hívunk –, de ilyenkor nem kell mérlegelni, még kevésbé pereskedni, hogy kinél marajon a gyerek. Minden gyerek első szülőjénél marad.

Professzor – Ezzel mennyi tragédiát lehet kivédeni. A legtöbb ember nem is sejti, mennyi szenvedést, lelki rombolást végez a gyerekekért folytatott harc…

Kapitány – Mind a gyerekek, mind a felnőttek lelkében…

Mester – Ezt a helyzetet ők már természetesnek veszik. Egy különválás ott is fájdalommal jár, mégis ég és föld… És ne feledjétek, ott a szülői hármas: anya-apa-gyermek szent, felbonthatatlan közösség…

Kapitány – És mi történik azokkal a családokkal, ahol a váló szülőnek két vagy több azonos nemű gyereke van? Akkor az egyik szülő elviszi az összes gyereket, a másik meg gyerek nélkül marad?

Mester – Így szólna a szabály, de törvényeik megengedők. Ilyen esetben a legfiatalabb gyerek maradhat a másik szülőnél, de ilyen esetben nagyon alapos mérlegelést várnak el mindegyik féltől. Az is sokat számít, hogy az egyedül maradó szülőnek milyen tervei vannak.

Doktor – De nem abszolutizálja, de kérdezhetem így is: nem misztifikálja ez a szokás a nemi identitást?

Mester – Hát mondtam, hogy náluk is sok ismerős problémával lehet találkozni, de ez a kitüntetett kapcsolat fiúgyermek és apja, leánygyermek és anyja között egy csodálatos alap az egészséges testi-lelki fejlődéshez. És ezt náluk mindenhol mindenben tapasztaltam…

* * *

A megszorítások színéről

Kapitány – Vajon milyen színű a megszorítás? Vörös vagy kék? Esetleg fehér?

Professzor – Ha jól sejtem, kedves barátom, azt kérded, melyik ideológiába illik a megszorítás hirdetése, és melyikbe a harc ellene? De miért kérded? Van valami kétséged ezzel kapcsolatban?

Kapitány – Ezt nem kétségnek nevezném. Csak elgondolkoztam a viszony dinamikáján. Mintha nem az számítana, hogy ki melyik táborba tartozik, hanem az, hogy hatalmon van-e vagy ellenzékben.

Doktor – Nem vitás, hogy ilyen szempontból is a liberálisok a legkövetkezetesebbek…

Kapitány – Valóban, szinte közmondásos mániákus vonzalmuk a megszorításokhoz.

Professzor – Szerintem a baloldal ennél is nagyobb következetességgel van a megszorítások ellen – hacsak elkerülhetők, ha pedig nem, akkor első szempontjuk az igazságosság…

Mester – Így kellene legyen, és jó is lenne, ha így lenne. Sajnos nem ezt látjuk. Igaz, manapság a baloldal nem egységes, így nehéz is lenne egységesen ítélni viszonyukat a megszorításokkal szemben…

Professzor – Való igaz, hogy manapság sok mindenre és sok mindenkire aggatják a baloldali címkét, ez pedig egy balliberálisnak mondott liberális. Az igazi baloldal pedig kénytelen védekezni a radikális jelző ellen, magyarázkodni, mindenféle kompromisszumokba belemenni… Látjuk, mi történt a Linkével Németországban vagy most Szirizával Görögországban…

Doktor – De hát miért kell belemenni mindenféle kompromisszumokba? Eygnéhány bársonyszék reményébe?

Mester – A politikai bátorság egy dolog (zárójelben mondom, igen nemes dolog), és más dolog a szellemi bátorság. És ennyibe kapitány barátunk kérdése több, mint izgalmas. Én azt mondom: minél baloldalibb valaki, annál kevésbé fogadja el, hogy hitelből éljen jól, és nem becsületes munkából. Ha adósság terhel minket, elemi kötelességünk azt lerendezni. Nem kibújni, nem elodázni kell, hanem határozottan lerendezni. Eközben két fontos elvet kellene követni. Az elkerülhetetlen áldozatokat igazságosan elosztani a társadalmi csoportok, a szegények és a gazdagok között. A másik pedig az, hogy az elkerülhető áldozatokat el kell kerülni, éspedig azzal, hogy megadóztatjuk az államok eladósodásának haszonélvezőit.

 * * *