Professzor
– Mester, sokat gondolkoztam a tegnapi beszámolódon a családi viszonyokról
Eutlantiszon, és nem tudom eldönteni: jó-e az, hogy a gyermek így van kötve az
egyik szülőhöz, kizárólag neme szerint. Az életben minden helyzet előfordul. Az
is előfordulhat, hogy az apa egy szörnyeteg. Akkor is oda kell adni neki a
fiúgyermeket egy válás esetén? Ezt embertelennek találom.
Mester – Egyetértek
veled. Ez embertelen, és vállalhatatlan, és szerencsére Eutlantiszon is így
gondolják. Sőt, nagyon komolyan veszik azt, hogy – ahogy mondod – egy
szörnyetegre nem lehet rábízni egy gyerek nevelését. És ehhez egyáltalán nem
kell várni külön válásra.
Kapitány –
Gondolom tanult barátnőnk a szörnyeteg emlegetésével ki akarta élezni a
problémát, de a dilemma akkor is jogos, ha csupán arról van szó, hogy az egyik
szülő jobb szülő a másiknál. És a gyerek elhelyezésénél ez ne számítson, hanem
csak a nemi hovatartozás? Szerintem az a helyes, ha a gyereknevelést a két
szülő versenynek is tekinti, verseny a gyerek jobb nevelésében és a gyerek jobb
szeretésében.
Mester –
Versenynek? Talán igen, így is tekinthetünk erre, de egy etikailag magasabb
szinten: verseny abban, hogy ki tud többet tenni azért, hogy mi szülők együtt
jobban neveljük és jobban szeressük a gyereket, és nem olyan versenynek, hogy
ki tud a másikat felülmúlni, magát jobban megszerettetni a gyerekkel.
Professzor
– Igen, gyarló az ember, sokan könnyen hagyják magukat megvakítani saját jót
akarásuktól, de akkor is aggályosnak érzem, hogy az életszagú gyarlóságokkal is
teli életet ennyire egyszerű szabályok szerint vezérelt mederbe tereljék.
Mester – Szerintem
helyes, ha az alapelvek egyszerűek – és jók! A gyakorlat viszont valóban
bonyolult, még Eutlantiszon is. Órákig tudnék mesélni arról, hogy milyen
gonddal segítik elő a leendő szülők felkészülését a szülői szerepre, és milyen
következetesen segítik végig ennek a szülői szerepnek a betöltését, azt kell
mondjam: egy életen át.
Doktor –
Időnk van, kíváncsiak is vagyunk minden részletre, így tehát mesélj!
* * *
