Mi szükséges a sikerhez

Kapitány – Kedves barátaim, szerintetek mi a legfontosabb a sikerhez?

Mester – Hát, hogy dolgozz érte!...

Doktor – Szerintem meg az, hogy sikeres legyél!

Professzor – Érdekes, de azt is mondhatnám, hogy hálás téma. Sajnos, nekem így túl általános. Hogy mi kell a sikerhez? Ezer dolog kellhet. De amíg az egyik esetben az egyik a legfontosabb, addig másik esetben egészen más…

Kapitány – Ó, a tudomány, ha gondterhelten összeráncolja a homlokát!... Én, mint egyszerű és egyenes gondolkodású ember arra volnék kíváncsi, hogy szerintetek a négy legkézenfekvőbb tényező közül, amely erre a kérdésre eszünkbe ötlik, szerintetek melyik a legfontosabb? Nyomban el is árulom, hogy éppen az imént találkoztam ezzel a kérdéssel a Változó Világ portálján, és nem csak a kérdés és a négy felajánlott válasz tetszett, de az is kellemesen meglepett, hogy a portál közönsége milyen imponáló arányban szavazott a legnehezebben védhető, de kétségtelenül legnemesebb válaszra…

Professzor – Akkor talán nyomban fel kellett ajánlani a válaszható válaszokat! De ne csigázd tovább kíváncsiságomat, áruld el azokat!

Kapitány – Valóban, tudatosan nem ezzel kezdtem. Nekem is van jogom kíváncsi lenni, és most arra voltam kíváncsi, ha nincs megkötés, ti mit hoztak fel…

Mester – Jogos volt, semmi gond. De ebből az első körből ti ketten professzorasszonnyal még kimaradtatok… Bár neked, a szavazás kérdéseinek ismeretében, nehezebb lesz spontán saját választ adnod. Talán mégis megpróbálhatnád…

Kapitány – Hmm, valóban nehéz szabadon válaszolni, de ugyanakkor a négy megjelölt választ kerülve… Én talán azt mondanám, hogy a legfontosabb az elszánás, a kitartás…

Doktor – De ez már mindjárt kettő… Még ha közeli rokonságban is vannak…

Professzor – Nézzük el most kedves kapitányunknak ezt a lendületet… Meg aztán komoly bajban lennél, drága fiatal barátnőm, ha el kellene magyaráznod nekünk az elszánás és a kitartás lényegi különbségét…

Kapitány – Egy tehetséges ügyvéd ne tudná bárminek is a lényegét elmagyarázni…

Professzor – No de, ne húzzam az időt, utolsónak maradtam… Belegondolva, azt mondanám, hogy a legfontosabb hinni a sikerben…

Kapitány – Nagyszerű! Azt hiszem, ezzel mindenki egyetért, és talán most titokban sajnálja, hogy nem neki jutott ez eszébe elsőként…

Mester – Ahogy mindenki hozzá teszi a magáét, jobban látjuk, mennyire izgalmas ez az egyszerű kérdés… Például, ha megemlítjük a hitet, kérdezném: milyen hit? Mi kellene hinni, jobban mondva, mit kellene jobban hinni: az, hogy én elérhetem a sikert, vagy az, hogy amit el kell érnem az fontos, az elérendő, minden áron… No, de, kedves kapitány, halljuk a szavazás válaszait!

Kapitány – Hát lesz, ami ebben a színes pezsgő beszélgetés még el sem hangzott. Tehát a négy lehetséges válasz: 1. pénz, 2. kapcsolatok, 3. ismertség, 4. jó célok, képességek stb.

Doktor – Ezek tényleg az élet válaszai… Nem filozófia, nem költészet, nem osztályfőnöki óra… Ezek az élet dilemmái…

Kapitány – Rendben, legyenek az élet dilemmái! Te melyikre szavaznál?

Doktor – Nem kérdés, hogy a pénzre. Gondoljatok bele: minden más határt szab az elérhető céloknak, vagyis a sikernek. Képességek? Persze, hogy kellenek, persze, hogy így szép és nemes nyerni. De ha a cél meghaladja képességeimet? Meg tudom azokat kétszerezni? Tudok ugrani két métert. De tudok-e négy métert ugrani, ha ezzel tudom megmenteni egy ember életét? A pénzből viszont mindig lehet annyit belefektetni, amennyi kell a sikerhez. Végül is a pénz nem más, mint a múlt erővé tett képessége.

Professzor – Okosan és magabiztosan beszélsz, fiatal barátunk! Én hasonlóképpen okoskodnék, csak nagyobb alázattal. Mert adott esetben nem csak pénzzel kellhet kiegészíteni saját képességeimet, hanem magukat a képességeimet is. így én a kapcsolatokra szavaznék. Hiszen ha azokkal rendelkezem, akkor, ha pénzre van szükségem, forrásokhoz jutok, ha képességekre, akkor kölcsönképességekre. Gyorsan, kényelmesen, megbízhatóan. Bár bevallom, olyan világban szeretnék élni, ahol gondolkodás nélkül lehetne válaszolni: csak a célok és a képességek számítanak.

Kapitány – Ismerlek titeket, kedves hölgyeim, tudom milyen élvezettel játsszátok el a cinikust, hogy szíthassátok a vitát. De nem és nem, én tréfából sem tudnék a pénzre és a kapcsolatokra szavazni, mert ez csalárd útja a siker elérésének. Ha pénzzel vagy kapcsolatok révén éritek el a sikert, akkor valójában mások érték el, ti csak bitoroljátok.

Professzor – Alexander Pope, az angol költő mondja:

Ha egyszer harcunk jutalma siker,

mindegy, erővel, ésszel értük el.

Kapitány – Hát én maradnék a jó öreg Homérosznál, aki szerint

...a bátornak minden jobban sikerülhet…

Doktor – Jó, de a bátorság nem volt a választható válaszok között. Tessék bátran választani a négy lehetőség közül.

Kapitány – Ha szavaid szerint az élet válaszai közül kellene választani, akkor az ismertséget választanám. A kihívás nem kíván kisebb bátorságot az embertől, ha közismert, éppen ellenkezőleg, ő rivaldafényben érzi magát. Nem csak a siker kívánatossága, de a közönség megvesztegethetetlen ítélete is inspirálja. Ugyanakkor csatlakozom tudós barátunkhoz, én is olyan világról álmodozom, ahol csak a képesség számít.

Mester – De miért is kellene kompromisszumokat kötni? Inkább azt kellene megérteni, hogy a siker csak egy állomás az úton. És csak egy dolog számít: jó célok felé jó úton haladni, legjobb tudásunk és legjobb képességeink szerint. Azt hiszem, ez adja a jó választ is ebben a szavazós játékban. De ugyanez a válasz az életben is.

 Változó Világ

Hiszem, mert…

Tertulianus – Hiszem, mert lehetetlen.

Kapitány – Hiszem, mert hinni akarom!

Doktor – Hinném, de inkább kételkedem…

Professzor – Hinni? Elég, ha tudom…

Mester – Hiszem, mert a tudás ad rá alapot.

A létezés értelméről

Professzor – Nem vagyok biztos, hogy van értelme ennek a kérdésnek, de szüntelenül foglalkoztat: van értelme létezésünknek?

Doktor – Kétlem, hogy létezésünknek lenne különösebb értelme, de a kérdés izgalmas, mondanám vég nélküli beszélgetésekre ad alkalmat. Csakhogy, fájdalom, maga a létezésünk nem vég nélküli…

Kapitány – Én hiszek a lélek halhatatlanságában…

Doktor – Meglepő… De ez miképpen függ össze a létezés értelmével?

Professzor – Hát nem mindegy, hogy egy múlandó vagy egy örökéletű lélek szenved a létezés értelmetlenségétől…

Mester – Én feltételezem, hogy jeles barátunk az imént jó hírt akart közölni velünk, de szerintem egy ilyen hipotézis valójában csökkenti annak esélyét, hogy leljük értelmét a létezésnek. Hiszen egy halandó lélek számára az a feladat, hogy elérje a halhatatlanságot, igazán adna értelmet létezésének.

Kapitány – Drága elmés barátaim! Én azt mondtam: úgy hiszem, a lélek halhatatlan. De kész vagyok erről értelmesen vitatkozni. Az én hitem segítő hit a bizonytalanságban, és nem zsarnok. Ami a fontos: ha megoldást, választ keresünk egy nagy rejtélyre, nem bölcs dolog úgy rögzíteni bizonyos feltételeket, hogy ezzel megkönnyítsük dolgunkat. Ne azért vessük el lélek halhatatlanságát, mert ez nehezíti a keresett válasz megtalálását.

Mester – Én nemhogy ezért, hanem egyáltalán nem vetem el a lélek halhatatlanságát. Az más kérdés, hogy szememben még tisztázatlan a lélek mibenléte, így valójában nehéz kijelentéseket tennem annak halandóságáról vagy halhatatlanságáról. Egyébként az eredeti kérdés megválaszolása szempontjából szerintem nem döntő semmilyen hasonló feltétel – ahogy mondod – rögzítése… Ez olyan súlyos kérdés, hogy itt nem csak az lélek, de az isten létezése is mellékesnek tűnik…

Professzor – Így, így. Magam is leginkább itt találom a legnagyobb lyukat az értelem hálójában: mi isten létezésének az értelme? Az isten teremtette a világot. Minden nap végén megcsodálta, milyen jót alkotott… Azóta majdnem 6000 évig (ami ugye, az isten hat munkásnapjának emberi mértéke) tépelődik a szabad akarattal felruházott klónjainak hibái és bűnei miatt… És reménykedik, hogy az emberek maguktól, avagy netán az erre a célra feláldozott fia nyomán megérnek a jóba, és a hetedik napot kitölti a boldogság ezeréves birodalma… Csodálatos történet… De mi ennek az egésznek az értelme? Nem lett volna eléd ezt elképzelni?

Doktor – Esetleg jobban előkészíteni…

Kapitány – Nem kis cinizmus és érzéketlenség kell ahhoz, hogy egyformán értelmetlen dolognak nyilvánítsuk a történelem minden lehetséges folyását, beleértve az elmaradását is.

Professzor – Kedves kapitány, nem erkölcsi érzékenységeinket kívántam versenyeztetni.

Doktor – Az alapdilemmát Shakespeare csodálatos mondatja el Hamlettel: Lenni vagy nem lenni?

Professzor – Ennek valóban van egy erkölcsi felszíne, de a kemény réteg alatta a nyers ontológia, a lételmélet. Miért létezni, ha nem lehet értelmet felfedezni a létezésben? Azt nem állítom, hogy nincs értelme. Csak nem bírom felfedezni – a különféle vallások intellektuális sületlenségein túl…

Mester – Szerintem a létezés értelme az az ár, amelyet fizetnünk kell a létezésért. Mivel létezni muszáj, ezért ez az ár – akár mit is jelentsen nekünk, mint ár – magas ár. De biztos vagyok benne, hogy az ember boldog lesz, hogy fizetnie kell.

 

Szabad Gázai Állam?

Kapitány – Napok óta feldúlnak a hírek az újabb háborúról Gázában…

Professzor – Azt hiszem, így van minden becsületes emberrel ezekben a szörnyű napokban. De az igazi botrány, vagy tragédia az, hogy alig hallatszik a sok millió becsületes ember hangja…

Mester – Megértelek, kedves professzor asszony, valóban az ember elvárná, hogy ilyen gyalázatra tömegek menjenek le az utcára, harcoljanak, blokád alá vegyenek intézményeket, sztrájkoljanak, bojkottáljanak… Sajnos, elmúltak ezek a bátor és mozgalmas idők, az emberek elfáradtak, elfásultak, megijedtek, elveszítették hitüket… Azt hiszik, tehetetlenek, pedig igen sokat tehetnének. Most a távoli áldozatokért, majd saját magukért is… Ugyanakkor legyen fülünk az igaz hangokra! Bizony sokfelől hallok igaz hangokat. Hallok igaz zsidó és igaz muzulmán és igaz keresztény hangot… Az előbb olvastam Ronnie Kasrils, Nelson Mandela harcostársának megindító szavait… Nem, nem csend, hanem zavarodottság és tanácstalanság van…

Kapitány – Meg iszonyatos indulatok, de legtöbb helyen azokat kíméletlenül elnyomják…

Doktor – Nem kételkedem jó érzéseidben, jó barátom, de vegyük már észre, hogy most mindenki megrendülten beszél a gázai áldozatokról, egy kicsit hasonlóan, ahogy szerte a világon a szélsőségesek, de az elmúlt hónapokban senki nem tiltakozott a gázai terroristák rakétái ellen, amelyek rettegéssé és pokollá teszik sok százezer izraeli életét, és nem kevés áldozatot is szedtek…

Kapitány – Mindenkinek, így Izraelnek is joga van az önvédelemre. Ezt senki nek vitatja! De ekkora aránytalanság, ez már vadság, ez elfogadhatatlan a mai világban!

Professzor – Nem beszélve, hogy elfogadhatatlan a média által tanúsított aránytalanság a bűnök kezelésében. Ez nem egyszerűen szakmai baki vagy morális otrombaság. Ez bizonyíték a világunk hamisságára. És ha hamis a világ, és a vezetők egyetlen egy szavát, egyetlen egy cselekedetét nem lehet annak hinni, aminek beállítják, itt baj van, itt nagyon nagy baj van. A világ, és ezen belül a szabad világ szörnyű utat járt be a vietnámi háborútól a mostani „béketeremtő” és „antiterrorista” akciók tucatjaiig. A vietnámi háború mocskos volt, de a világ valamennyire becsületes és hiteles. Mára a háborúk és béketeremtésnek hazudott akciók ugyanolyan mocskosak, de a világ is azzá lett! Mocskos, hazug, embertelen és vad…

Mester – Keserű szavak ez, kedves barátaim, de sajnos, sok igazság van azokban… Ezzel együtt én töretlenül hiszek az emberben és az emberi jóságban. Győzni fog az, mert minden szívben van valami, ami mozgósítható, ha helyesen beszélünk, és helyes irányba mutatjuk a kiutat. A gázai tragédia is megoldható, jó akarat esetén 24 órán belül! Mindenek előtt látni kell azt, hogy súlyos hiba a gázaiakat hibáztatni örültségükért. Elkeseredett cselekedeteik az érthető elkeseredés eredménye. Elkeseredésük oka pedig a jogtalan és embertelen blokád! Száz alagutat fúrtak a szerencsétlenek? De hát miért nem nyittok száz határátkelőt? Az elkeseredett gázai bizony beáll terrorista. De higgyétek el, sokkal boldogabb lenne ő ügyes kereskedő. Miért nem engeditek meg nekik, hogy szorgoskodjanak, iparkodjanak, kereskedjenek, turistákat fogadjanak, tanítsanak, gyógyítsanak, programozzanak? A gázai övezet egy sok ezeréves vidék, amely életképes kisállam lenne két baráti állam szomszédságában. Kár beleerőltetni a ciszjordániai Palesztinába, és főleg kár, pontosabban mondva bűn húzni ezzel az időt…

* * *

A fociról, vb idején

Kapitány – Gondolom, mostanában ti sem tudjátok kivonni magatokat az általános foci-őrület alól…

Professzor – Mi az, hogy foci?

Doktor – Ha-ha-ha… Mi az, hogy őrület?

Kapitány – Nem rossz dolgok ezek. És tetszik-nem tetszik, a foci jó ideje a világ legnépszerűbb játéka. Nem csodálkoznék, ha a nézettségi statisztikák szerint többen nézik a foci-vb-t, mint az olimpiát…

Mester – Az nem is gond, hogy a verseny izgalma összehozza az egész emberiséget. Jó dolog egy ilyen közös élmény…

Kapitány – Különösen, ha kézügyedben van egy jó hideg sör és valami finom rágcsálnivaló…

Professzor – Biztos nem kell a bűnök kategóriájába sorolni ezt az idillt, de mint egy nyomuló életmód jelképe nekem szörnyű…

Mester – Én azt a foci-szeretetet tartanám egészségesnek, amely hetente kihív egy közeli focipályára vagy a rétre, és megkergeti veled a labdát…

Doktor – Ennek abszolúte semmi akadálya! Ma már minden jóra való faluban van egy tisztességes stadion…

Professzor – Egyetértek a Mesterrel, hogy a sport gyakorlása a jó, és nem a bámulása. Szerintem botrányos és felháborító a mostani helyzet, amikor egy velejéig korrupt szervezet bűvöli és dagasztja focinak álcázott bizniszét, a fennálló rend és az azt kiszolgáló média legnagyobb örömére…

Doktor – Mostanában Brazíliában sokan osztják ezt a véleményt, de nem szavakban, hanem tettekben…

Kapitány – Ó, ez egy egészen más történet. Én azt hiszem, ebben most tanult barátunk alaposan melléfogott. Mert valóban sok a tiltakozó Brazíliában, de hát senki nem csodálkozik azon, hogy hogyan lehetséges, hogy a focit a világon a legjobban imádó nép ilyen vehemenciával rontja saját ünnepét? Szerintem ez az egész tiltakozó hullám a baloldali elnöknek szól. Igen, túl sok a baloldali vezető Latin-Amerikában…

Doktor – A brazilok nem csak abból ismerszenek, hogy imádják a focit. Ők is normális emberek, akik normálisan akarnak élni, és rühellik az állam fáraói költekezéseit.

Mester – A két dolgot fontos lenne különválasztani. Magam is támogatok minden jogos tiltakozást, és még inkább minden jogos harcot. De harcolni jól megválasztott célokért, jól megválasztott eszközökkel érdemes. Ebben az esetben én is arra hajlok, hogy a brazíliai tiltakozó hullámot egyes szítják, és manipulálják.

Professzor – Nem lesz könnyű ezeket leleplezni, és az is lehet, hogy soha nem is fogják.

Mester – Ugyanakkor látni kell az emlegetett fáraói költekezések igazi súlyát és mechanizmusát. Ez pedig az emlegetett szervezet, de még inkább az általános tőkés filozófia következménye: ostobán és vakon hajszolni a még nagyobb profitot. Ennek egyik jellemző vonása a foci világban a gigantizmus: még újabb, még nagyobb, még drágább stadionok…

Kapitány – De hát van ennek alternatívája? Négyévente zajlik a vb! Egy ország történetében pedig száz vagy ötszáz évente! Akkor miért ne húzzanak fel néhány új csodastadiont?

Mester – Mert fölösleges kiadás egy olyan világ, amelyben az egészségügy és az oktatás kétszer akkora költségvetésért kiált, mint amennyihez jut. Én egyszerűen azt csinálnám, hogy a vb-rendezést egy egész országcsoportra bíznám. Ahány csoportban kezdik a vb-t, annyi országra. A végén a döntőket ezek egyikében lehetne rendezni. Így minden rendező országnak gyakorlatilag egy egyetlen – alapszabályként már jelentkezéskor meglévő – stadiont kellene biztosítania a vb-hez. Az új presztízs stadionok építése rendszerint ostoba holt befektetés. Ehelyett tartós életminőség-javításra, munkahely-teremtésre lehetne fordítani – egy jóval szerényebb összeget.

Kínai mese az öregemberről

Professzor – Barátaim, szerintetek mi a legfontosabb emberi tulajdonság a közösség, a társadalom boldogulása szempontjából?

Kapitány – Nincs boldogulás rend nélkül, de ha emberi tulajdonságot kérdezel, én legelőször a műveltségre tudok gondolni. De természetesen mindenkitől nem várhatunk akkora műveltséget, mint a nagyra becsült professzorasszonyé.

Professzor – Nem is szégyen a műveltség, de szerintem ennél fontosabb az értelem. Ez segít behatolni a dolgok mélyére, időben észrevenni a veszélyt, elemezni és tervezni.

Doktor – Magam a kreativitásra szavaznék. Mert nem elég észrevenni a veszélyt, hanem megoldást is kell találni, ha kell olyat, amilyen addig sose volt.

Professzor – És te, Mester, mit tartasz a legfontosabb tulajdonságnak?

Mester – Van egy kedvenc kínai mesém. Hogy válaszoljak az ő segítségével!

Kapitány – Halljuk, bölcsek a mesék!

Mester – Régen történt ez. Idegenek megtámadják az országot, már a főváros alatt vannak. A császár és az udvar a megadáson gondolkozik. Ekkor egy egyszerű öregember állít be a császárhoz. „Igaz, császár, amit beszélnek az emberek, hogy feladnánk magunkat?” – kérdi. „Igaz, válaszolja a császár. Kevés katonánk van, és még kevesebb nyílunk, az ellenség pedig olyan népes, mint a csillagok az égen és minden katonának száz nyila van.” „Adjál nekem, mondja az öregember, 300 katonát, 30 bárkát és 30 bála szénát és én harmadnapra 3 millió nyilat hozok neked.” „Rendben van, de ha nem teljesíted ígéretedet, fejedet veszem!” mondja a császár. Az udvaroncok pedig gúnyolják az öreget: „Szalmából csinál majd nyilat.” A császár megparancsolja, hogy adják az öregembernek, amit kért. És máris türelmetlenül vár, kémeket is küld utána. Beszámolnak neki a kémek: az öreg és a katonák letelepedtek a folyó partján, nem messze az ellenségtől, de heverésznek, esznek, isznak, és nem csinálnak semmit. Másnap ugyanez. A császár kivonul az öreghez és kérdőre vonja, ő meg mondja: „Harmadnapra ígértem a nyilakat, gyere holnap reggel!” Aznap éjjel sűrű köd ereszkedik le a folyóra. Ekkor az öreg megparancsolja a katonáknak, hogy a szalmából tetőt húzzanak a bárkák fölé, aztán beszállnak, és csendesen megközelítik az ellenséges tábort. Adott jelre pedig éktelen lármát kezdenek csapni. Az ellenséges katonák a ködben nem látnak semmit, és ijedtek lövik nyilaikat a szörnyű zaj irányában. A levegő megtelik zizegő nyilakkal, amelyek befúródnak a szalmatetőkbe. Amikor a nyíleső végre alábbhagy, az öreg újabb jelt ad, és a bárkák visszafordulnak saját táboruk felé. Mire reggel a császár sietve kiér hozzájuk, a katonák már sok millió nyilat szedtek ki a szalmatetőkből. A császár meg van rendülve, és elismeréssel szól az öregemberhez: „Megmentetted a hazát. De mond meg csak, honnan tudtad, hogy harmadnapra köd ereszkedik le a folyóra?” Az öreg azt mondja: „Nem elég szeretni hazánkat, ismerni kell annak nyelvét is.” Erre egy udvaronc önérzetesen szól: „Én is tudtam, hogy ma éjjel köd lesz.” Az öreg csöndesen megkérdezi: „És mi hasznát vettük tudományodnak?...”

Professzor – Igen, időben észlelni az igazi veszélyeket, ez a döntő!

Doktor – De mire mentek volna egy kreatív megoldás nélkül?

Mester - Nem tudom, szükséges-e értelmeznem a mesét, de szerintem több lényeges tanulságot szűrhetünk le belőle. Ezek mindhármatokat megerősítik. Először is a legfontosabb tisztán látni a közösséget fenyegető igazi veszedelmet, másodszor teremtő erővel bírni, olyan képességgel, amely új, alternatív, ha kell furfangos megoldást kínál.

Professzor – Mesterségem becsülete is beleszólna: harmadsorban nem kell tolongani, tüsténkedni a császári udvarban…

Kapitány – Így van, kedves barátnőm, de igen fontos a negyedik tanulság is: ha a helyzet úgy hozza, nem lehetünk restek vagy szégyenlősek a császár elé lépni, és felvállalni azt, amire képességeink predesztinálnak.

Mester – Nos, szerintem éppen ez a lényeg. Ezt pedig én úgy nevezném meg, hogy: felelősségtudat, a közösségért érzett felelősségtudat.

A normandiai partraszállásról

Kapitány – Jó érzés volt nézni a megemlékezéseket a normandiai partraszállás évfordulójáról.

Doktor – Engem a több ezer veterán embersége hatott meg, no meg az a tisztelet, amely körülvette őket.

Professzor – Szép számban voltak a túlélők, ahhoz képes, hogy 70 éves évfordulót ünnepeltek…

Mester – 70 év! Én azon is eltűnődtem, hogy hogyan csúsznak össze a távolodó múlt eseményei. Éppen a közeli napokban lesz száz éve annak, hogy a szarajevói merénylet okot szolgáltatott az első világháború megindítására. 100 és 70 év… Szinte ugyanaz a távolság, pedig az én nemzedékem számára egy világ – és majdnem egy fél évszázad – választotta a két világégést… De nem vitás, ennél fontosabb a történelmi igazság színeváltozása…

Professzor – Az pedig meglehetősen látványos. Az ember csak bámul: a kép nem fakul, hanem egyre színesebb, egyre ragyogóbb, egyre lenyűgözőbb. Elegáns urak és hölgyek, elegáns egyenruhások, királyi pompa, elegáns díszlet, fennkölt beszédek… Hollywoodi káprázat az utolsó részletig.

Kapitány – Hát nem kijár ez a történelem legnagyobb katonai akciójának, amely ráadásul megpecsételte a háború, és ezzel együtt a fasizmus sorsát?

Professzor – No, itt kezdődik a történelmi igazság meghamisítása. Mindenekelőtt két szám: ez a bizonyos D-day a háború 1740-ik napja, a háború végéig pedig 336 van hátra.

Mester – Ha a szövetségesek nem nyitják meg ezt a nyugati frontot, a háború bizonyosan 336 napnál tovább tartott volna még, de az is biztos, hogy 1944 nyarára a Szovjetunió megnyerte a háborút Hitlerék ellen. Igaz, nem egyedül. Mellette volt az összes európai ország ellenállási mozgalma, az időközben felszabadított – és a hamarosan felszabadítandó – országok sebtében újjászervezett gazdasági és hadereje.

Doktor – Alig ha lenne becsületes ember, aki kétségbe vonná a szovjetek hősiességét, hatalmas, elképesztő véráldozatukat, végső soron döntő szerepüket a fenevad legyőzésében. Csakhogy nem lehet elkenni a különbséget Szovjetunió és az Egyesült Államok stratégiai céljai között. A Szovjetunió el akart pusztítani egy halálos ellenfelet, a Nyugat szabadságot akart hozni…

Mester – Ez a mérlegelés csak újabb vita tárgyát képezheti, hiszen ezerszer bonyolultabb és fontosabb bármely katonai akció megítélésénél. Csakhogy zavarba ejtő a történelem ennyire tendenciózus manipulálása. Egyszerűen mondva: várhatjuk-e a szabadság elhozatalát attól, aki bajban van az igazsággal?